Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Visszafogott varázslat

Tori Amos-koncert Varsóban

A Tori Amos-koncertek látogatói bizony nagyon el vannak kényeztetve. Hozzászoktak a csodához, az apró meglepetésekhez, az extázishoz, a föld felett lebegéshez. Az efféle bánásmód azonban elszemtelenítheti a rajongókat, akik a varázs bármilyen kismértékű csökkenését is méltatlankodva veszik tudomásul. Ezért is fordulhatott elő, hogy a varsói Sala Kongresowa színpadán tartott előadás után többen is csalódottan állapították meg, hogy ez a buli „csak” jó volt.

Tori Amos legújabb albuma és turnéja a Night of Hunters-szel megkezdett út folytatásaként, kiteljesedéseként értelmezhető, hiszen az amerikai dalszerző-énekes már 2011-es lemezén is a klasszikus hangzás felé fordult, olyan művészek dallamait formálva saját képére, mint Chopin vagy Schubert. Akkor egy vonósnégyes csatlakozott hozzá koncertkörútján, az eredményes együttműködésnek pedig valószínűleg volt némi szerepe abban, hogy eldöntötte: nagyzenekarral is kipróbálja magát. Miután elkészítette Gold Dust című, régi slágereit szimfonikus köntösben tálaló anyagát, idén ősszel élőben is bemutatta azt néhány európai helyszínen, köztük Varsóban, a Lengyel Rádió szimfonikusainak társaságában.

Mindenképpen tiszteletre méltó volt az a kivételes alázat, amivel Tori elvegyült kollégái között, végig érzékeltetve, hogy hajlandó a reflektorfényből jelentős részt juttatni nekik. A gesztusnak azonban néhol mintha áldozatul esett volna egyénisége, játékos kedve, sajátos őrülete, ami annyi örömet szerez közönségének. Az új hangzás ráadásul keretek közé szorította magukat a dalokat is, amelyeket ezúttal nem lehetett annyira szabadon variálni, improvizációkkal megtűzdelni, mint általában. Ezt erősítette a két részre osztott műsor időkerete is, amelyet a helyszín több pontján elhelyezett tájékoztató cetlik is igyekeztek mindenki eszébe vésni. „End of show: 21:20” – hirdették szigorúan.

Úgy tűnik, a klasszikus zene világa túlságosan szabályozott egy olyan zabolátlan előadónak, mint Tori Amos. A hatékony közös munka ugyan bebizonyította, hogy képes alkalmazkodni az új körülményekhez, remélhetőleg azonban ő maga is felismeri, hogy ezek az egyébként remek koncertek jobb, ha csak izgalmas kitérők maradnak a karrierjében. Szeretjük ezt is, de jobban hat a „hagyományos” Tori, aki egy évvel ezelőtt a négy vonós érdekes hangzásával együtt még igazán élni tudott.

Az első varsói blokk a Flying Dutchmannel indult, majd érkezett a Cloud on My Tongue, szorosan utána pedig a Baker Baker, a Marianne és a Snow Cherries from France gyönyörű hármasa. Az évek során alig változó, csilingelő tündérhangot nem szorította háttérbe a rengeteg felcsendülő instrumentum, a zongoráról viszont ez kevésbé mondható el. Ezúttal – bár akadt egy-két rövid improvizáció és szóló – nem élvezhettük Tori és szeretett Bösendorfere intim kettősét, ami pedig sokat ad a koncertek lelkéhez.

A Fairy Song és a Merman után a Hey Jupiter következett, amelyet egészen átformált a felgyorsult ritmus és a pattogósabb hangszerelés. A dal drámaiságából sokat elvett az új forma, és ugyanez történt az őt követő Jackie’s Strength-szel. Elképzelhető, hogy Tori attól tartott, hogy a szimfonikus feldolgozások túl nyúlóssá, csöpögőssé tennék ezt a két egyébként sem vidám darabot, ezért tompította őket némileg. A koncert első részét a Winter zárta, amely kevéssé tért el az eredeti hangzástól, még ha a tempó itt is módosult egy cseppet.

A szünet után Tori és a zenekar a Yes Anastasiaval tért vissza, hogy olyan „ősi” sikereket adjon elő, mint a Leather, a Silent All These Years és a Precious Things. Utóbbi dacos drámaiságához is hozzá tudott tenni a nagyzenekar, számomra azonban az igazi csúcspontot az új lemez címét adó Gold Dust és a Night of Hunters-ről származó Edge of the Moon jelentette. A második adag is vegyes érzelmeket keltett, amire a ráadás blokk még egy lapáttal rátett. Utóbbi két dalból állt, elsőként a felszabadult, huncut Programmable Soda hangzott el, búcsúként pedig a Midwinter Graces című téli albumon található Our New Year szolgált.

Ez a választás kissé meglepett, bevallom, nem is ismertem fel a ritkán – leginkább karácsony környékén – hallgatott számot, ami szépen szólt, mégis hagyott bennem némi hiányérzetet. Talán azért is, mert ezzel a döntéssel a Flavor kimaradása visszavonhatatlanná vált. Tori a kötöttségek ellenére sem bújt ki teljesen a bőréből, amikor a végén megölelte a karmestert, biztosak lehettünk benne, hogy szívesen megtenné ezt a zenekar összes többi tagjával is, ha lenne rá idő és lehetőség.

Szórakoztató estét tudhattunk hát magunk mögött, aminek azonban csak egy-két pillanata marad hosszú távon emlékezetes. Nem lehetünk azonban olyan önzőek, hogy felrójuk Torinak ezt a felemás utazást saját világán kívülre, hiszen ő így is rengeteget adott. Hogy ez most egy kicsit kevesebb volt a megszokottnál, csupán azt illusztrálja, milyen jó dolgunk is van valójában.

Tori Amos-koncert, Sala Kongresowa, Varsó, 2012. október 13.

  •