Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Szoborállítás, vagy inkább szoborkérdés?

Juhász Kata Társulat: Szoborrá avatom (That’s alright with me)

Minden állítást számtalan kérdés előz meg és követ. Úgy valahogy, ahogy az egyik mozdulatra válaszol a másik. A Juhász Kata Társulat új produkciója állításokat kérdésekkel döntöget, elgondolkoztat, megmozgat. Zene, tánc, vetítés és fényjáték együtt – így teljes a Szoborrá avatom világa.

A Jurányi bejáratánál hosszú sor, mindenki az esti előadásra szeretne bejutni. A szervezők úgy döntenek, pár perccel később kezdik. Sor sort követ, most a vörös fényekkel megvilágított folyosón, majd a széksorok előtt várunk. Kényelmes motoszkálás, szokjuk a fényeket és a látványt, két posztamensen egy-egy szobor: egy játszótéri mászókára emlékeztető krokodil – még fogantyúja is van –, és egy kiszolgáltatott pózba kényszerített alak (nem látni az arcát, csak a hátsóját, nem tudni, van-e egyáltalán arca). A színpad előterében létra, a legfelső fokához egy sárga léggömböt erősítettek, s mivel egy reflektor alulról világítja meg, olyasféle hatást kelt, mint egy modern kori tábortűz. Sejtelmes félhomályba burkolja a teret. A háttérben vetített kép, rajta elszórva a három jelszó: ‘idols’, ‘government’, ‘conscience’.


Egy csellós (Márkos Albert) és egy nagybőgős (Hock Ernő) ad ehhez a félhomályhoz valami elemit. Törzsi jazznek nevezném. Harmóniák fulladnak kakofón dallamokba és a két hang közötti ritmikus szuszogás is remekül beépül a jól felépített egészbe. Ahogy áramlani kezd a zene, megkezdődik a tánc is. A létra a kiindulási pont. A dinamikus, egész teret betöltő mozdulatok közé egy-egy szalutáláshoz hasonló mozdulat is kerül. Kiállás, megszakadás, brék. A táncos a sárga lufinak tiszteleg, s ez felveti a kérdést: mi értelme tisztelni valamit, ami föld és ég között stagnál, egy létra legfelső fokához lett erősítetve, s gyakorlatilag egy megfeszített légzőgyakorlat eredménye? Voltaképpen üres. De tényleg, miért is a tisztelet?

Juhász Kata koreográfus, táncművész a Szoborrá avatom című előadással a lehetséges válaszokként is értelmezhető motívumok bemutatásával a jelképpé alkotás és a jelképpé válás rítusát kutatja. A test szimbolikus túlterheltségét már a helyfoglalás utáni percekben is érzékelhetővé teszi a többször ismétlődő mondatfoszlány: „a lányom a rózsaszínt szereti”. Ami különös, az gyanús is, a fészkelődés csitul, a szemkontaktusok száma drasztikusan csökken. „A lányok a rózsaszínt, a fiúk a kéket”, az előttünk álló alak viszont semmilyen ruhát nem visel. Ebben a nemiséggel bonyolított társadalmi rendszerben a női test bronzfesték mögé rejtett meztelensége is többféle jelentést sugároz.


Mit jelent például kilépni a ruhákból, a mindennapi teendők közül, átlépni egy másféle környezetbe, ahol a személyiség jegyei nem lényegesek? Vajon a szabadságtól való megfosztást eredményezi-e ez, vagy éppen a szabadságot hozza el? Egy szobor akaratlansága és leegyszerűsített jelzői (a szokásosak: bátor hazafi, nemes lelkű, harcos, bölcs, hőn szeretett megmentő-diktátor) kiszolgáltatják a tárgyat a környezetének. Ugyanitt a Pink Floyd-film után (sőt előtte is) feltehető a kérdés: az anyag (fal, bronzba öntés) mögé menekülés tényleg megment, vagy az ember a saját létével is éppen azt az érzést, fájdalmat vagy más folyamatot erősíti csak, ami ellen küzd? Az önmagába való bezártság kiszolgáltatottsága van jelen a tánctéren. Juhász Kata hatalmi és társadalmi viszonyrendszerbe helyezi a testet, pontosabban nem veszi azt ki belőle. Hiszen hogyan is létezhet egy test a különféle környező kölcsönhatások kuszasága nélkül?

A performanszra többek között Jeff Koons munkássága, azon belül is a Made in Heaven sorozat és a Sanctuary volt inspiráló hatással. Juhász Kata új mondandóval tölti meg a meztelenséggel felruházott testet, majd megsemmisítve szoborrá változtatja azt. Koons vidámparki lufiállatokra hajazó szobrai kapcsán erősödik a párhuzam: léggömbnek és szobornak egyaránt az ember ad tartalmat (ahogy arról is ő dönt, hogy kidurrantja-e vagy épp hagyja kiüresedni).


Az előadás mindenesetre megdolgoztatja a közönség első soraiban ülőket is: Juhász Kata egy kosárnyi valamivel (utólag kiderült: lufival) kínálja az embereket, majd az egyszerű használati utasítást követve (beszív-kifúj) mindenki felfújhatja a sajátját. Érdekes figyelni, hogy az emberek mit kezdenek a lufijukkal: sokan csomót kötnek a végére, néhányan kezükkel fogják be, mások elengedik, s Juhász Kata is menekülni hagyja a sajátját. Ezt az ötletes játékot egy újabb követi: a létrába akadt léggömb alól kiemelt reflektort most ránk irányítja az előadó. A kínosan lassú pásztázás közben a figyelmet mindig az kapja, aki éppen a legjobban hunyorog, pár pillanat múlva pedig már azt figyelik, aki az előbb még maga is csak megfigyelő volt. A vakító fényben nem lehet látni, ki néz. Ilyen lehet szobornak lenni?

De mi is a szobor? Egy élettelen tárgy, amihez szorosan hegesztett talapzat és pár megmaradt betű tartozik? Akárhogy is, a két élettelen emlékmű mellett egy harmadik talapzat is feltűnik az előadás során: ezt a mozgalmas, szélsőségek közt mozgó táncával a harmadik szobor mozgatja: mintha Sziszüphosz sziklája lenne. Aztán amikor helyet talál talapzatának, próbál, de nem képes kényelmes pozíciót keresni rajta. A performansz pont ezt a pillanatot merevíti ki: amikor a lecsupaszított test a helyét keresi, de még nem merevedett bele a mozdulatlanságba.

Érdekes, hogy ezt a mozdulatlanságot mintha akkor érné el a táncos, amikor a bronzszínű testre ruha kerül és felcsendül a dal: That’s alright with me. A nézők elé tárul a helyzet: egy nő szépen lassan meggyőzi magát arról, hogy a férfi megfelelő számára, sőt mindig is ezt akarta, legyen bármi is az „ez”. Szintúgy érdekes, hogy a bronz test az előadás alatt most kap újra hangot, amivel ráadásul egyből megfosztja magát szabad akaratától. Visszalép a hétköznapiságba. A ruhával és a beszéddel a mozdulatok általi önkifejezés helyett megadja magát a szerepének. A dal végén megtalálja a helyét is, rátámaszkodik a felállított posztamensre, és nem mozdul többet.

A rövid perceknek tetsző szűk óra nemcsak a hangszerek húrjain játszódott le, hanem a testeken is: a ritmust a fa hangszertesteken való dobolás adta, a vetítővásznat pedig tökéletesen helyettesítette az emberi test. A villódzó fények segítségével másodpercenként változó hangsúlyok új nézőpontokkal gazdagították a performansz magját, a kérdést, hogy mihez adta tulajdonképpen a testét a szobor. Szóval nem is szoborállítás ez, inkább szoborkérdés.

Juhász Kata Társulat: Szoborrá avatom (That’s alright with me), Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, Budapest, 2013. április 10. Koreográfia, tánc: Juhász Kata. Zenészek, zeneszerzők: Márkos Albert, Hock Ernő. Videó: Sztojánovits Andrea. Dramaturg: Gina Serbănescu.

A fotókat Hajdú András és Mészáros Csaba készítette.

  •  
  •