Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

A hagyomány súlya

Feltörekvő poszt-metál/sludge bandák friss albumai

GHOLD-113Nehéz megtalálni az újító szellemet a poszt-metál, sludge kapcsán, hiszen e rétegstílust is elárasztják a nagy elődöket (Neurosis, Isis, Melvins) utánzó zenekarok. Teljes eredetiséggel a most bemutatott öt zenekar sem „vádolható”, de 2015-ös debütáló albumaikkal megkövetelik, hogy a jövőben igenis odafigyeljünk a munkásságukra.

Izah: Sistere

Nemrég még a Vice magazin zenei blogja is szentelt egy bejegyzést annak a meglepő jelenségnek, ami Hollandiában, pontosabban Tilburgben zajlik: az amúgy meglehetősen sivár városban annyira erőre kapott a metál színtér, hogy a legendás Roadburn fesztivál mellett több sikeres metálrendezvényt is lebonyolítottak. Az idén debütáló Izah is e térségből származik, merészen hosszú (72 perces) bemutatkozásuk pedig teljes mértékben kompatibilis a Roadburn által képviselt zenei világgal (ahol egyébként idén fel is léptek).

Az Izah is a sludge és a poszt-metál határán mozog, és egyike azon kevés újhullámos zenekarnak, amelyek képesek gyönyörű, zsigeri dallamokat írni. A banda úgy rakja össze számait, hogy az album hosszúsága ellenére az ember egy percre sem zökken ki a tekintélyt parancsoló súly és az állandó feszültséget egy-egy pillanatra feloldó tiszta pillanatok váltakozásából. A Sistere követi ugyan az Isis által kitaposott, komplex besötétedik-kivilágosodik dinamikát, a tiszta vokált is hallottuk már Aaron Turnertől, az intenzív düh és annak feloldása pedig az Amenra hatását viseli magán, mégis, hiba lenne egyszerű kópiaként leírni az Izah-t és új korongját. Olyan sok minden történik ezen a monumentális albumon, hogy többszöri hallgatás után is kijelenthető: az egyik legígéretesebb fiatal poszt-metál/sludge zenekarral van dolgunk.

 Ghold: Of Ruin

A londoni Ghold mindössze két hangszerrel, dobbal és basszussal játszik meglehetősen letisztult sludge-ot, mindez mégsem okoz hiányérzetet. Minimális hangszereléssel (plusz az ilyenkor szokásos elnyújtott üvöltésekkel) is hozza a Melvins-féle mennydörgést és dühkitöréseket.

A ritmusközpontúság miatt eleve van egy rituális, törzsi hangulata az Of Ruinnak, amit a suttogások és kántálások még inkább erősítenek, sokszor egymásnak felelgetve vagy egymásra pakolva a teremtés (vagy pusztítás?) zajait – vagy legalábbis a hangfolyamokat, melyeket azoknak szoktunk képzelni.

Sumac: The Deal

A Sumac az Isisből ismert Aaron Turner sokadik projektje, tehát nem klasszikus értelemben vett debütálásról van szó, de Turner zenekarait egyébként is nehéz nyomon követni. A Sumac leginkább az Old Man Gloom fehér zajos dühöngéseihez köthető, a ritmusszekció tagjai pedig a Russian Circle-ből és a Baptistből lehetnek ismerősek.

A Sumac azt az albumot írta meg, amit az Isis csinált volna, ha a poszt-metálos váltás helyett inkább a Celestial által kijelölt döngölőbb, agresszívebb vonalon maradnak. A The Deal végigviszi azt a következetes, hipnotikus feszültséget, ami Turner legjobb albumaira jellemző. Egy dalon belül találunk sok feedbacket, udvariatlan zajt, kíméletlen dobolást, fogós riffeket, fuldokló vokált, aztán meg gyönyörű zongorás lezárást (Thorn in the Lion’s Paw) is, tehát mindent, ami a Neurosis-ihlette poszt-metál úttörőjétől elvárható.

Nudist: See the Light Beyond the Spiral

Az olasz Nudistról szinte semmit nem lehet tudni, debütáló albumukat nem kísérte sajtóvisszhang, pedig megérdemelnék. Már rögtön a nyitó dalban összehozzák a horrorfilmes zenét és a mérsékelt noise/industrial vonalat, ez a kettősség aztán az egész lemezre jellemző lesz. A feszes kalapálás mellé időnként bekúszik a visszatérő, sejtelmesebb szintetizátortéma és a torzított, súrlódó gitárok disszonanciája.

A dalfolyam akár egy aláfestő zene is lehetne egy középkategóriás horrorfilmben.

Brothers of the Sonic Cloth: ST

A Brothers of the Sonic Cloth debütálására azért kapták fel sokan a fejüket, mert első lemezük a Neurot Recordingsnál jelent meg. A Brothers mindhárom tagja régi motoros: a gitáros Tad Doyle a seattle-i Tad zenekarban élte meg a grunge-korszakot, így nem meglepő, ha az albumot végighallgatva időnként a Melvins ugrik be, különösen a központi helyet elfoglaló La Mano Poderosában.

A Buzz Osborne-féle kórusok és torzítások szépen keverednek a másik nagy elődre, a Neurosisra jellemző, törzsi jellegű dobolással, a tisztább gitártémákkal és a sebzett üvöltésekkel, melyeket legszebben a hipnotikus ritmusú, orgonával és effektekkel telerakott The Immutable Path mutat be. Ez a korong legkísérletezőbb dala. Az anyag születésekor körülbelül 1996-ig mehettek vissza a banda tagjai, hiszen olyan, mintha a Through Silver in Bloodra ráeresztett Stag-et hallanánk.

A két hatás közti váltogatásnak és tömörségének köszönhetően az album intenzitása mindvégig megmarad, és érdekes keretet is kap egy elegáns fel- és levezetéssel (LavaOutro).

  •  
  •