Izom, vér és indokolatlanul nagy kaliberek

Stallone a legutóbbi Ramboval a 80-as évek akciófilmjeihez tért vissza. A siker minden bizonnyal ösztönzőleg hathatott a mesterre, mert most itt van legújabb “műve”, ami egyszerűen letarol minden konkurenciát. Méghozzá robbanó lövedékekkel.

Nem hinném, hogy sok akciófilm-rajongó van, aki ne figyelt volna fel erre a filmre, amikor megérkeztek róla az első hírek. A szereposztásra bárkinek összefuthat a nyál a szájában: Stallone, Scwarzenegger, Willis, Rourke, Li, Lundgren, Statham. Aztán az első trailer tovább izzítja a kedélyeket, hiszen egy igazi vérbeli tökös akciófilmet ígér, amiben a tesztoszteron csak úgy csorog a vászonról.

Azt hiszem, nem árt az elején leszögezni: az Expendables minden várakozásnak megfelel, pontosan azt adja, amit a néző vár, se többet, se kevesebbet. A karakterek mind egytől egyig Férfiak, akik sosem sírnak, és az életben nem vennének fel rózsaszín inget. A romantikus szál tulajdonképpen teljesen hiányzik, a lelkizést a lehető legminimálisabbra redukálták, az akció pedig annyira pergő, amit már nagyon-nagyon régen nem láthattunk. Természetesen ez nem az a film, ahol fukarkodnak a vérrel, tehát szétrobbanó emberekre és levágott végtagokra nyugodtan lehet számítani. A legnagyobb erőssége mégis talán az, hogy Stallone ismeri a stílus határait, így nem próbálja meg nagyon komolyan venni önmagát. A poénok szinte egymást érik, ahogy a műfaj múltjára való utalások is, de nem kell megijedni, a film nem lesz önmaga paródiája. Egyszerűen csak szórakoztat, minden lehetséges eszközzel, ahogy azt mi, férfiak szeretjük.

A történet, ahogy az várható volt, nem túl bonyolult. A főszereplők csapata a világ legkeményebb zsoldos bandájának hírében áll, akiket a CIA felbérel egy titkos akcióra, hogy tegyék el láb alól egy fiktív dél-amerikai ország diktátorát. Túl sok csavar nincs: a néző egyből tudja, ki a főgonosz, ki az áruló és ki a nő, akit meg kell menteni. Amiben egyértelműen eltértek a klasszikusoktól, az az, hogy itt nem egy ember száll szembe egy hadsereggel, mint pl. a Kommandó vagy a Rambo esetében, hanem „négy és fél”. Ez természetesen érthető, hiszen ennyi akciósztár esetében nem viheti el egyedül Stallone a balhét. In medias res kezdés. Nincs fölvázolva, hogyan ismerték meg egymást a karakterek, egyből világos, hogy összeszokott társaságról van szó, ez jó is így, hiszen több időt hagy az akció kibontakozására. Egyedül Mickey Rourke anekdotája töri meg a lendületet, de az is csak két-három rövidke percre.

Többfelé lehet olvasni, hogy Stallone kísérletezett a modern kamerakezelési technikákkal, amelyek néhol oda nem illően kerültek be a filmbe. Ezzel részben egyet is érthetünk, másrészt azonban egész működőképes lett a végeredmény. Valóban remeg és rángatózik néhol a kamera, de véleményem szerint ez még bőven az elviselhető határon belül van, hiszen a szétlőtt embereket és egyéb véres jeleneteket premier plánban mutatják, akárcsak azt, ahogy Dolph Lundgren old school módon a feje fölé emeli és földhöz vágja ellenfelét. Egymást érik az ilyen és ehhez hasonló, egyszerűen csak „kult” jelzővel illethető jelenetek. A közelharcokról csak a legjobbakat lehet elmondani. A koreográfiák a mai filmekhez képest szokatlanok, de sokkal-sokkal szórakoztatóbbak, köszönhetően a számos pankrációból ellesett elemnek. A küzdő felek néha a falról elrugaszkodva osztanak ki nagy szájasokat, máskor birkózók módjára dobálják egymást úgy, hogy valamennyire még meg is őrzik a hitelesség látszatát. Ropognak a csontok, fröccsen a vér, és szerencsére nem jellemző, hogy az emberek csak úgy elájulnak egy ütéstől.

A filmben senki nem fog csalódni, aki egy kicsit is hiányolta az utóbbi idők akciófilmjeiből a nyers erőszakot, a nagy robbanásokat, a tűzpárbajokat, késdobálást, a férfias poénokat és minden mást, aminek a vásznon helye lehet. Az Expendables-szel egyértelműen klasszikus született, várjuk a folytatást.

A feláldozhatók (The Expendables), 2010. Rendezte: Sylvester Stallone, forgatókönyvet írta: Dave Callaham és Sylvester Stallone, Millennium Films.