A történet szerint egy balett-társulat a Hattyúk tava című Csajkovszkij-mű sajátos újraértelmezésére vállalkozik, melynek során egyetlen balerinának kell eljátszania a szűzies ártatlansággal megáldott fehér hattyút, valamint annak sötét alteregóját. A választás főhősnőnkre, Nina Sayersre esik, aki könnyedén birkózik meg a fehér hattyú szerepével, ám hamar világos lesz, hogy a „fekete oldal” felemészti őt…
Az utóbbi évtizedben oly divatos skizofrén thriller-sablonnal szemben ezúttal nem egy múltbeli trauma, hanem egy előadóművész metamorfózisának nehézségei alapozzák meg a pszichodrámát. A konfliktusok színtere a főszereplő, Nina elméje, akiben a szép, ugyanakkor megfelelési kényszerben szenvedő, brusztoló, gépies és merev nő viaskodik a szexi, könnyed és destruktív ösztönlénnyel. A szerepek okozta kettős tudatállapot megbontja hősnőnk szürke stabilitását, és fokozatosan eluralkodik rajta a vadság, a szabadságvágy és az irigység. A fehér és a fekete, a fény és a sötétség, angyal és ördög görög tragédiákat idéző küzdelme ez.
Több kritikus is a Mulholland Drive-hoz hasonlította a filmet, nem alaptalanul. A hangsúly Aronofsky művében sem a szűk értelemben vett cselekményen, inkább a főszereplőben lejátszódó folyamatok bemutatásán van. Megtekintés közben nehéz eldöntenünk, hogy éppen a valóság mely rétegében járunk, így a néző – balerinánkhoz hasonlóan – fokozatosan megtapasztalja a kiszolgáltatottság érzését.
A leszbikus szál szintén a fentebb említett Lynch-opuszra rímel. Hősnőnk partnernője, a kelet-európai Lily szívdöglesztő és titokzatos. Amellett, hogy a fekete hattyú tulajdonságainak megtestesítője (aki Nina szimbolikus ellentétpárjaként funkcionál), hús-vér ember, empatikus kolléganő is egyben. Hogy mégsem felhőtlen kettejük viszonya, az nem véletlen: az állandó játszmák, intrikák mindennaposak a rendező által megálmodott balett-miliőben. Ebben a feminin közegben érvénytelen fogalomnak számít a korrekt konfliktuskezelés, inkább az apró furkálódások a jellemzőek.
A táncosnők kegyetlen világával szemben a harmonikus magánélet jelenthetné az ellensúlyt. Főszereplőnk viszont egyfajta „rózsaszín kalitkában” él anyjával, aki saját (elveszett) céljait szeretné a lánya felhasználásával megvalósítani, és nem ad teret Ninának a nőszerepben való kibontakozásra. Csupán Lily, illetve a tánctanár, Thomas igyekszik őt az egészséges kontrollvesztés irányába kormányozni. A siker érdekében mindent feláldozó, éjt nappallá téve tréningező táncosok világa a mindenki által ismert klisékből építkezik, de ezt kár lenne felróni az alkotóknak. A Fekete hattyúra ugyanis hiba lenne csupán balettfilmként tekinteni. Az alkotásban megjelenő szülői terrorhoz hasonlóan a balett is csak eszköz a főszereplőre nehezedő nyomás érzékeltetésére.
Natalie Portman élete alakítását nyújtja a filmben, amit megérdemelten szoborral is díjazott az Akadémia a nemrég lezajlott Oscar-díjátadón. Nem kérdés, hogy a szerep összetettsége színészi csúcsteljesítményt kíván – ezzel a bájos színésznő nem is marad adós. A kritikusok (akik egyenesen Portman metamorfózisának bélyegezték a filmet) ugyanakkor a premiert követően hajlamosak voltak elfelejteni, hogy az egykori Amidala hercegnő a szűzies szépségű táncosnő átalakulását boncolgató történetben már nem először áll át a “sötét oldalra”– játszott ő már sztriptíztáncosnőt (Közelebb) és vagány pókerladyt (My Blueberry Nights) is.
Hogy a film mégsem egyfajta “One (wo)man show”, arról a kiváló mellékszereplők gondoskodnak: Mila Kunis képes felnőni partnernőjéhez, Barbara Hershey pedig szintén erőteljes a lányát burokban őrző anya szerepében. Wynona Rider játéka emeli a színvonalat a sértett, tajtékzó balett-táncos szerepében (többnyire őt is „jó kislányként” láthattuk a vásznon, de ennek most nyoma sincs); Vincent Cassel pedig évről évre több tengerentúli filmben kap lehetőséget, és topligás európai színészként mindig meghálálja a bizalmat (ezúttal kifejezetten brillírozik).
Összességében azonban a film legnagyobb erénye, hogy – a direktor korábbi munkáival, különösen a Rekviem egy álomérttel vagy A forrással ellentétben – a nagyszerű vizuális megjelenítés és a kifejező szimbolika (elég csak a metrószerelvény süvítését és a hattyú szárnycsapkodását ötvöző hangeffektekre gondolni) ezúttal komoly lélektani tartalommal is párosul. Fontos ugyanis megjegyeznünk, hogy Darren Aronofsky eddigi alkotásai (A pankrátor kivételével) a mélységinek tűnő közhelypuffogtatás, az öncélú hatásvadászat hírmondói voltak, ám a kitűnő rendezés és a mesteri operatőri munka palástjába bújtatott blöff rendre sikert aratott a szakemberek, a közönség és a kritikusok körében. A fentiek ismeretében én leginkább Aronofsky átváltozására hívnám fel a figyelmet. Így lett a bűvészből művész.
Fekete hattyú (Black Swan), 2010. Rendezte: Darren Aronofsky, forgatókönyvet írta: Mark Heyman, Andres Heinz és John J. McLaughlin.Forgalmazza: Fox Searchlight Pictures.
Laikus filmnézőként éreztem ugyan a közhelyeket a “Rekviem egy álomért”-ban, erősebben inkább “A forrás”-ban, de azt nem hiszem, hogy ezek esetén teljesen önkényes és céltalan lett volna a kifejező vizuális formanyelv. Ha kicsit túl is lőtt a célon, de azt mesterien csinálta, a szakmai közeget másképp nem tudta volna megtéveszteni, az pedig tény, hogy sokat köszönhet Clint Mansell zenéinek. Az új filmet még nem láttam, de ezek után meg kell nézni. 🙂
Bár a rendező korábbi filmjeit nem láttam (és ha rajtam múlik, már nem is fogom):
“a mélységinek tűnő közhelypuffogtatás, az öncélú hatásvadászat hírmondói voltak, ám a kitűnő rendezés és a mesteri operatőri munka palástjába bújtatott blöff rendre sikert aratott a szakemberek, a közönség és a kritikusok körében. A fentiek ismeretében én leginkább” ezt a filmet jellemezném így. Némi aggodalommal tölt el, hogy az elolvasott kritikák alapján egyedül vagyok ezzel.