Selyemfényű Aston Martin parkolt a Déryné bisztró előtt.
„Ez csak egyvalakit jelenthet… a Radákot!”, ujjongott Alma.
Radák Richárdot, a harmincöt éves,
Szociáldemokrata miniszterelnököt,
Aki most lépett el a metrócsempés oszlopok előtt.
Markáns vonásai voltak és körszakálla.
„Úristen, tényleg itt van, testőr sem kíséri.
Most ült le a bárpulthoz, telefonálni”, suttogta Bori.
„Éjfélkor föllép Binder Lívia!”
„Ja, persze, mindent értek! A Radák
Lívia legfőbb hódolója!” „Csak volt! Múlt idő.”
„Nem tudsz te semmit. Csak most igazán az!”
„Udvarol?” „Próbálkozik. Nőtlen, Borikám, szabad neki.”
Mindketten a pártjára szavaztak, és Radákra főleg;
És most itt ült négyméternyire tőlük…
A közelsége jóleső bizsergést okozott nekik.
A miniszterelnökről, aki másfél éve kezdte ciklusát,
Amíg italt kér, el kell mondanom, hű olvasóm,
Hogy megfelel a karizmatikus vezér
– A magyar néplélek számára oly kedves – képének.
Annyiban is, hogy vadzseni, és hagyományosan
Szociopata elnök, hívek hátán gázoló;
Tárgynak tekint, akár egy szimpla csavarhúzót,
Holmi papírzsebkendőt,
Nem érez megbánást, szégyent, empátiát:
Nem tudja magát a helyedbe képzelni,
Így lehet úthenger! S mert kíméletlen önmegvalósító,
És egyidejűleg sima modorú és spontán fickó.
Annyiban tér el a magyar eszménytől,
Hogy melankolikus alkat.
Cserébe viszont jóképű és fiatal,
S alkalmankénti komorsága meggyőző beszédkészséggel
És kiváló szónoki képességekkel párosul.
„Pompás humorérzéke van”, vélte Alma. „De fekete”,
Vont vállat Bori. „Cáfolja minden érvedet,
Ám a következő vitapartnerével szemben
Már ugyanazokat veti be.” „Nekem az tetszik benne,
Hogy ideálprogramja az elhajlásoktól mentes
Kultúrköztársaság, amelyben vezető
Értelmiségiek, tudósok, közgazdászok a miniszterek.
Tehát – eltérően a múltbeli gyakorlattól –
Nem pártmameluk senkiháziak.”
„Megjegyzem, a gyakorlat azt mutatja,
Hogy nem határolódott el kellőképpen
A konzervatív-nacionalista fordulattól.”
„Figyelj, megemelte az adókat, csökkentette a minimálbért…”
„És megadóztatta a nyugdíjat! Szükségképpen.”
„Minden vonalon megszorított. Igen, kényszerűségből.
Szelídítette az előző rezsim önérzetes,
Unortodoxnak titulált gazdaságpolitikáját,
Bár csak a nagykoalíció gátolta meg abban,
Hogy megőrizze a vezérdemokrácia szervezett káoszát.”
„De a koalíció rohad. A jobbközép elunta.”
„Sajnos. És, pechjére, Radák szerelmes is lett!
Fülig szerelmes Binder Líviába, ő a nő a címerén,
Jelentette ki baráti körben, extázisban!” „Honnan tudod?”
„Kiszivárgott… ez egy félparcellányi város.”
Radák fülén telefon – számunkra, olvasóm,
Mindkét oldalon kihangosítva,
Almáék számára csak a politikus hallható.
Szerelmes elnökük csupán ásványvizet fogyasztott
– Nem ivott még ünnepnapon sem alkoholt –,
S a bárpult rézlapjára könyökölve tárgyalt.
„Tárkány, mi a helyzet hajléktalanügyben?”
„A speciális kórház tele van. A krízisosztály
Zsúfolásig. A folyosók is.” „De fogadnak még, ugye?”
„A főpolgármesterrel beszél!”, suttogta Bori.
„A főváros konzorciumot állított föl
A hajléktalanügy kezelésére.” „Hányan vannak az utcán?”
„Száznál többen.” „Tavaly még ezres nagyságrendben…”
„Így igaz. A Hungexpót kiürítettük, ötezren költöztek be idáig.”
„És hány férőhely van még?” „Még egyszer ugyanannyi.”
„Kissé bizarr, hogy mindezt egy zenés mulatóban
Beszéli meg, nem?”, ingatta fejét Alma.
„Nem mindenkinek jut fedél, elnök úr.
Halottunk is van.” „Kiütés?” „Kihűlés.”
A némán forgó ventilátorok alatt
A VIP-közönség hullámot vetett,
Össze-vissza kétszáz fő: szűrt emberiségminta.
A bárpult fölött kialudtak a képernyők…
És jött! Végiglépdelve a sakktáblamintás padlón,
Már itt is volt. Budán és Pesten mindenki tudja,
Ez a bájos nő, Binder Lívia, kunkorodó tincsekkel:
Démoni dizőz és nagy jellemszínésznő.
Velejéig szenvedélyes, velejéig őrült,
Nemcsak dekoratív, de őszinte is,
Amint a behavazott Budapestnek énekel!
Korunk és hazánk Marlene Dietrich-je,
A testet öltő Télgyönyör, a Békeháború Tüzes Jege!,
Gondolta a miniszterelnök. Egy vizet rendelt még,
S a bárszékről lelépve, fél lépést tett a színpad felé,
Hogy Lívia nagy mandulaszemébe nézzen.
Kisugárzása vonta az érdeklődés fókuszába,
Glamúr-istennősége miatt lett hirtelen ekkora sztár,
Gondolta Radák. Pedig a hangja se rossz. Csodás,
Kicsit füstös, igazi orfeumi orgánum. Ő a magyar arca
A Legkisebb Jégkorszak glamúr-divatjának,
Amely a kortárs kiábrándultság ellenszere
E hidegrázós hónapokban, és egyáltalán!
Őt élvezzük, mielőtt mindannyiunkat kiterítenek.
Lívia úgy kokettált a közönséggel,
Ahogy a macska játszik az egérrel.
Mint magazinokban nyilatkozta gyakran:
Szíve szerint a száz évvel ezelőtti húszas éveket élné
Egy füstös monarchiabeli kabaréban.
Látszott, kisujjában van a korszak minden csínye,
Berlin-Bécs-Budapest minden kabarémanírja,
Visszafogott, fekete erotikája.
Radák fölkapta fejét, amikor
Villanásnyira kilátszott a harisnyakötője
És combjának pazarul feszes kúpja is.
A férfiakat megőrjítette a magas fényű selyem a vádliján,
Vagy mondjuk úgy, hogy: őrjítette ő.
Áhá, gégéjük föl-le ugrált, s mind lihegtek.
Lívia olyan elemi természetességgel idézte meg
Hol a belle epoque varietézizegését,
Hol az imádott, dús és telt music hall-hangzást, hogy csak na.
Műsora végén pedig az ötvenes évek
Rock and rolljának koszosabbik vonulatát hozta,
Amely korántsem hatott ódivatúnak
Monoton zuhogó dobjaival,
A két, visszhangosan kolompoló gitárral…
S mindez nyakon öntve széttorzított noise-os,
Gerjedős hangzással… Sőt mindez megbolondítva
Némi bigbeat- és triphop-alappal?… Ezt mind, együtt
Mintha nem is lehetne… Dehogynem! Miért ne
Legyünk maximalisták?, gondolta Radák,
Amikor olyan mennyeien szól az egész!
Habár lassú unalomba fulladásra van ítélve
A popzene is, mint a versenysportok vagy a Coelho-kultusz,
Hiszen az elmúlt hetven-nyolcvan évben folyamatosan
Csökkent az akkordok és dallamok változatossága,
S a hangszínskála egyre csak szegényedett,
Állapította meg Radák kegyetlenül és jogosan.
A színpadról egy mosoly hullt alá.
Radák lesütötte szemét a gyönyörtől.
Belefeledkezni!, mint Lívia feledkezik
Egy Marlene Dietrich-dalba:
Du hast ja keine Ahnung,
Wie schön du bist, Berlin!
Szabadságszeretet, csábítás, vágyakozás…
A megfelelő mennyiségű szexepillel.
Például ahogy megvillantja a mellét is,
Majdnem, majdnem a bimbóját,
De mégsem azt, csak a bimbóudvar mélybíbor
Peremét, s az épp elég! De úgy, hogy azt tanítani kéne,
Gondolta Radák.
Hopp! Ebben a percben
Lívia unokabátyja, Binder Gyula külügyi
Protokollfőnök jelent meg a szélfogó előtt.
Radák leintette: most nem lehet.
Binder ráncolta homlokát, sugallva: sürgős,
Elővette a noteszét, kitépett belőle egy lapot,
Ráírt valamit. Radák idegesen vette tőle át a cédulát,
Széthajtogatta. És bólintott, de már elismerően.
„Ebben az őserdőben szeretem tudni,
Hogy ki farkas és ki a hiéna, ki farkasabb, ki hiénább…
Á, szóval összeesküvés! Megtisztelő.
S hogy a szélsőjobb, személyesen engem!”
„Mégpedig a Magyar Fundamentalisták!”
„Ez igen! – dörzsölgette tenyerét az elnök. –
Még sosem tört az életemre senki, Binder!”
„Vigyázzon magára, arra kérem, elnök úr.”
Radák legyintett: „Nekem félni nincs időm.
Szóval összeesküvést készítenek elő ellenem,
Ez a hír. Vajon mi ingerli az embereket
Bennem? Hogy őket mi, azt könnyen kitalálom.”
Radák elnöksége idején a klasszikus dualizmus szelídült,
Az unalmas bal-jobb leosztás színesedett,
Értékes árnyalatokat kapott;
A szélsőjobboldalt még az előző ciklus idején
Kiszorították a parlamentből,
Aztán törvényileg is ellehetetlenítették;
Az ultrák illegalitásba szorultak, majd pár évvel később
– Vagyis idén! – terrorkommandók képében tűnnek föl.
Radák az Európai Unióból sohasem lépett ki formálisan;
Úgy tűnt, megvárja, míg az – vad vitáiban
Kifújva, elmerülve – magától esik szét,
De Magyarország úgyis marad Közép-Nyugaton.
Sem elődjei, sem Radák nem vezette be az eurót,
Ez most már múlt időben mondható.
Ámde a súlyosbodó helyzet kedvezett a káosz
Csecséből táplálkozó káoszparazita
Szerveződések létrejöttének is,
Amelyek mindig örömmel halásznak a zavarosban:
Ők lettek most Radák farkasai.
