2013 KULTklipjei (TOP 10)

„Listázgatósdit” játszani a naptári év zárása kapcsán divatos jelenség, az előző év terméséről átfogó klipszemlét írni azonban nem egyszerű feladat. A klasszikus, „történetmesélős” videók reneszánszukat élik, ám a választottak közt akad még retro életérzésű, sőt vizuális számvetés is, de nagy örömömre (ön)iróniával szintén megmozgatták agytekervényeimet. S mitől lesz egy videoklip lehengerlő élmény? A szempontokkal sokféleképpen eljátszhatunk. Le jeu commence!

10. Franz Ferdinand – Right action (rendező: Jonas Odell)

Szomorú, de Ferenc Ferdinánd felett eljárt az idő. Legalábbis nagy várakozásaim ellenére a Right Thoughts, Right Words, Right Action névre keresztelt új albumból már a beharangozó videó kiábrándított. A Right action riffjei nem hangzanak rosszul, de nem is ragadnak magukkal. A tipikus Franz Ferdinand-életérzés ugyan nyomokban tetten érhető, csak amolyan korkedvezményes nyugdíjas kiadásban. A klip a maga furán zöldes tónusaival, retro képi világával azonban nem mondható félresikerült próbálkozásnak. Sőt a geometriai formákkal való játék határozottan ötletes. Érzéseim mégis vegyesek, ami talán abból fakad, hogy a dalnak valahogyan nem sikerült összhangba kerülnie a vizualitással.

9. Lana del Rey – Young and beautiful (rendező: Chris Sweeney)

Szerelem első látásra. S még a klip is tetszett. Bár szívem hölgyének bármelyik dalát el tudnám képzelni egy romantikus dráma filmzenéjeként, a Young and beautiful konkrétan A Nagy Gatsby betétdalaként debütált. A videó kapcsán a legnagyobb örömömet – Lana mellett – az okozta, hogy nem az unásig látott „vágjunk-ki-a-filmből-jeleneteket” megoldáshoz nyúltak, hanem önálló atmoszférát teremtettek. A sötét tónus, a teljes díszlettelenség, a szimfonikus zenekar és az énekesnő alakja számomra kevésbé idézte meg Fitzgerald klasszikusának adaptációját, sokkal inkább a kis veréb, Edith Piaf kultikus mozdulatait és kiállását cipelte elő tudatalattim mélyéről.

8. Hurts – Somebody to die for (rendező: Frank Borin)

Ami az angol duót illeti, listám nyolcadik helyét az eddigi legkiforrottabb videójuk foglalja el. A Somebody to die for hangzásvilága a megszokott Depeche Mode utánérzést hozza, a képiség azonban további horizontokat nyit meg számos, sokszor csak felvillanó vallási metaforáival. A kietlen tájban bolyongó frontember mellett az égő csipkebokor, a töviskoszorús öregember, s a múltját sem sejtő kék ruhás nő – aki egyszerre idéz fel apácát, angyalt vagy akár magát Szűz Máriát – kivétel nélkül erősítik a mondanivalót. Kell valaki, akiért meghalhatunk. A videó azonban arra is reflektál, hogy volt, aki értünk halt meg.

7. Miley Cyrus – Wrecking ball (rendező: Terry Richardson)

Mert előbb-utóbb fel kell nőni. Hannah Montana ezt elég érzékletesen az arcunkba is vágta. Lehetne itt a klip bizarr erotikájáról cseverészni, ami elég éles diskurzust váltott ki a zenekritikusok körében. Amiről azonban méltatlanul keveset beszélnek, az a videó nagyszerű egyszerűsége. Miley felnőtté válásának kinyilatkoztatása egyszereplős, egyhelyszínes, s kevés kivételtől eltekintve szemben lévő kameraállásból vágja a képünkbe a párbajkesztyűt, ami meztelenség ide vagy oda, engem meggyőzött. Ráadásul teljes értékű audiovizuális élményt nyújt: a verzék nyugodt szintipop témáinak premier plánját egy csapásra zúzzák szét a bontógolyóként funkcionáló refrén keményebb akkordfutamai.

6. The Killers – Just another girl (rendező: Warren Fu)

Gyerekek, üljetek le! A mai órán a The Killers zenei videóinak történelmén fogunk végigmasírozni! Ami a tananyag külön érdekessége, hogy Brandon Flowers mellékszereplővé avanzsál a történetben. A dal szomorkás hangvételén – mit is várunk, egy szakítás áll a középpontban – sokat finomít a klip öniróniája. A Brandont alakító Dianna Agron (Glee) felaggatja magára a klasszikus bajuszt, majd kecses mozdulatokkal végigsétál a stúdióban a készülő The Killers zenei videók díszletei előtt. Mindez  jól példázza a zenekar fanyar humorát, melyet már a Don’t shoot me Santa-ban is megtapasztalhattunk.

5. The [hated] Tomorrow – Anyáddal (rendező: Derzsy András)

Szerelmes. Ármánykodós. Bankrablásos. Tűzharcos. Autósüldözéses. A srácok minden klasszikus klisét betáraztak a klip során, ami egy akciófilmet kasszasikerré szokott tenni. Sikerlistánk egyetlen hazai képviselőjeként az Anyáddalhoz forgatott videó nagyon is megállja a helyét a nemzetközi élvonalban. A történetmesélés újragondolásaként egy miniakciófilm sodrásába kerül be a nagyérdemű, ahol a videó hosszúsága ellenére sem tudunk elsüllyedni, hiszen a sodrás mindig a felszínen tart – mondhatnám, hogy már-már vízen járunk, de az olyan közhelyes lenne. A gyors snittek, akrobatikus jelenetek, keretes szerkezet, pörgő cselekmény mellé pedig nem akármilyen zenei élményt kapunk.

4. Bring Me The Horizon – Sleepwalking (rendező: Aniceideaeveryday)

Hozzávalók: egy réveteg tekintetű leányzó (lehetőleg szőke, azt mindenki szereti); egy szív alakú kavics; egy szolid angol pub; egy kiváló zenészekből álló metalcore zenekar. A recept mégsem ilyen egyszerű. A feszültség végig uralkodó: egyik vonalon a női főhős alvajárásának lehetünk szemtanúi, melynek aláfestő zenéje  altatónak a legkevésbé sem tartható. Másik oldalon a zenekar őrjöngése áll szemben a pub továbbra is nyugodtan iszogató vendégeivel. A videó lelki mélypontján pedig a kettősség feloldódni látszik egymásban: a lány elhajítja (kő)szívét, aminek zaklatott dinamizmusához a zenekar addigi kemény gitár- és dobtémái dallamos szintetizátor-kiállássá szelídülnek, hogy a dobás pillanatában újra elemi erővel törjenek elő. Talán meglepő lehet, hogy a srácok ily előkelő helyet kapnak év végi listánkon, azonban mind a dal, mind a klip magáért beszél.

3. Placebo – Too many friends (rendező: Saman Kesh)

Ha már volt miniakciófilm, akkor a Placebo mini-dokumentumfilmje is megérdemli helyét e listán. A Loud like love-ot beharangozó Too many friends első fele alapvetően zongoracentrikus, a gitár és a dob az első refrén után válik uralkodóvá, minimális feszültséget teremtve, ami a vonósok csatlakozásával áll össze egy harmonikus egésszé. A vizuális ingerekhez képest azonban a zeneiség végig szándékosan másodlagos marad. A videó hat és fél percet szentel egy pár másodperces jelenet részletes elemzésének, az Unfortunate details (Balszerencsés részletek) cím mögé bújva. A „műsor” pikantériáját az adja, hogy a narrátor szerepében nem mást, mint Bret Easton Ellist hallhatjuk. Miután minden apró részletre fény derül, a narrátor felszólítja a helyszínelős sorozatokon szocializálódott közönségét, hogy az apró nyomokból maguk rakják össze a történteket.  A válaszadásra harminc másodperc áll rendelkezésre. S vajon mi lehet a helyes válasz? Gyerünk, ötleteljünk! (A megfejtéseket komment formájában várom!)

2. Imagine Dragons – Radioactive (rendező: Syndrome)

A Radioactive videója esetünkben kakukktojásként funkcionál, ugyanis 2012. december 10-én debütált, ám hatását már bőven 2013-ban fejtette ki. Bevallom, először vegyes érzéseim voltak magával a dallal kapcsolatban, kissé idegenkedtem ettől az elsősorban dobhangzásra építkező szerzeménytől. Ám ahogy a jó bor, idővel én is megértem a hallgatására. Fontos viszont megjegyeznem, hogy a zene a klippel együtt nagyon jól működik: a dal szinte egy csapásra harci indulóvá változik, mikor a komor tájképek és pincehangulat után hirtelen egy plüssállat-viadalon találjuk magunkat. A képi világ humora azonban a zeneiséggel karöltve mégis egyfajta feszültségforrássá válik.  A rózsaszín kismaci pusztító ereje ellenére is maga a megtestesült cukiság, s mellé még le is győzi a gonosz lila szörnyet és gazdáját, felszabadítva zenekarunkat és a vesztes plüssöket. Harcosok klubja, Muppet módra.

1. 30 Seconds To Mars – Up in the air (rendező: Bartholomew Cubbins)

A rám ruházott hatalmamnál fogva, ezennel listánk trónjára ültetem a 30 Seconds To Mars kisfilmjét! Nehéz lenne egyszerű zenei videóként írni a Love, Lust, Faith + Dreams című korongot promotáló filmről. Véleményem szerint összetett művészi törekvés bújik meg a háttérben. Az elhagyott gyárépület sötét kontúrjaival a háttérben a színek kavalkádja még inkább a látómezőnk előterébe kerül. Az oroszlán és zebra: a vadász és a vad kettőse. Az egyik alapvető feszültségforrás mégis a rengeteg lassított felvétel közé beszúrt gyors mozgások. A gyorsan váltó jelenetek, felvillanó metaforák (égő szív) és a finom erotika széttartó képeiből mégis megteremtődik valamiféle egységes egész. Feszültség, ellentétek, ütközések fémjelzik Bartholomew Cubbins (azaz Jared Leto) munkáját, amely a vizuális és zenei élmény páratlan harmóniáját teremti meg.