Korpa Tamás első verseskötetének (Egy híd térfogatáról) elolvasása után keveset tudunk meg magáról a szerzőről, ez – fiktív műfajról lévén szó – valamennyire természetes, ugyanakkor a megszokottól mégis eltér, amennyiben se fiatalkori tájakkal, se szerelmekkel, se családtörténettel nem kerülünk egy érintőlegesnél bonyolultabb viszonyba.
Mégsem beszélhetünk a lírai én szemérmességéről: a nyelvi történés nem-beszélőjéről hallgat. A nagy számú mottót és intertextust könnyedén érheti a belterjesség vádja, és a szövegek nem is dolgoznak a sznobéria ellen: Velence, krémszín kerevet, mentafilter, at night, Vespa, görl, ezeket a szavakat a találomra kiválasztott tizennegyedik oldalról idézem, hogy aztán a tizenötödiken a vers (Skótkockás) ilyen ritka szép zárlatra fusson ki: „megakad a perc a homokóra torkán”. Röviden: nem egyszerű képlet. Talán az orosz kultúrhagyaték kezelése modellálhatná a komoly műveltséganyag és a helyenként felvillanó közelség dinamikáját: Korpa Bulgakov szereplőjét még cirill betűkkel jelöli (Napok I.), helyszínét (Egy híd térfogatáról) már a latin ábécé szerint. Vagyis egyfelől tárgyához közelít a nyelv, másfelől ahhoz, aki megszólal általa. Az eldöntetlenség, köztesség mint a kötet egyik szervező motívuma igen termékenyen invokálja a címben megjelölt hidat, csakúgy, mint az egyes versek szinte állandó szerkezeti sajátsága: a mellérendelő stílus, amennyiben egyik túlpart sem kitüntetett a másikhoz képest.
A privát szféra már említett hiánya mellett ez a fajta egyneműség adja fel a leckét az olvasónak, akinek úgy kell valamit kezdenie a versek enigmáival, hogy közben azok alig élnek az ellipszis eszközével: vagyis az értelmezés munkája nem annyira a szöveg mögött-körül felsejlő hiányok kitöltését jelenti, mint inkább a bőségesen rendelkezésre álló jelek valamelyes rendezését. Például a Láp az erdőkerületben komplex felütése: „a pont (körmei gondosan ápoltak / sárga flanelinget visel) közeledik lassan” még lebegteti, hogy megszemélyesítéssel van-e dolgunk (a pont mint humán szereplő) vagy metonímiával (egy érkező embert a látványával: ponttal jelölni), hogy aztán egy másik zárójelbe írt részlet („cétézni fogják a pontot”) látszólag megoldja a kérdést, míg végül a megfejtettnek vélt motívum újra látvánnyá alakul: „a pont a tó rezgő felszínén / holnap ilyenkor / ismét áthalad”. A két irány, azaz a tárgyi világ humanizálása és az emberi tényező tárgyiasítása között már szabad az átjárás, azt is mondhatnánk, Korpa hídjai többsávosak.
A kötet borítója is hasonlóan talányos: a lap két szélén egy-egy fehér sáv, közöttük egy sötétzöld harmadik választja el a szerző vezeték- és keresztnevét. Mint egy folyó, szólna a banális megfeleltetés, azonban kellő távolságból nézve a sávok közötti határvonal diszkrét töréspontjaitól az egész felület hullámzani látszik, és ez – minthogy a töréspontok közelről tisztán láthatóak – nem annyira a víz, mint inkább az eldöntetlenség jelölője ismét. Kopra még akkor sem szentenciózus, amikor a retorikai helyzet éppen ennek ágyaz meg, mint a következő zárlatban: „reggel összefüggésre ébredünk – / sokáig a peremen vár és nem avatkozik be. kilépek / belőle, mielőtt tanulságra lelnénk.” (Töredék)
Ahogy a fenti részlet sem tagadja, csak az olvasónál hagyja a „tanulság” lehetőségét, úgy a kötet egészétől is többé-kevésbé idegen a megmondás, a beolvasás gesztusa. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a több helyütt megjelenő Térey-áthallások a formaérzék biztos, de a kötet szempontjából néhol kevéssé indokolt jelenléte és a „városlátogató” Korpa örömköltészete néhol elismeréssé fokozza le az olvasás élményét – bár ehhez hozzátenném azt is, hogy Mészöly Miklós prózájának szikár, eleven képalkotása annál meglepőbben és meggyőzőbben van jelen: „figyelem hézagai” (Come back), „felzaklat egy végleges részlet” (Song). Dicséret illeti az ElektroPress Stúdió tördelői munkáját is: puhafedeles verseskötetek gyakori szépséghibája, hogy takarékossági okokból a lehető legkevesebb üres lapot hagyják benn az egyes ciklusok között, de az Egy híd térfogatáról lélegző, jól tagolt kiadvány lett.
Összegzésül: Korpa Tamás első kötetében nem mozaikokról van szó. Nem a nagy egésztől függő, azt tétként nyújtó darabokról – ezek a viszonyok még annyiban sem alkotnak egészet, mint egy lánc szemei, hisz az is innen tart oda. Inkább Rilke Nyolcadik elégiája ugrik be róla: rendezzük, szétesik, újrarendezzük, szétesünk. Ijesztő fegyelem, nem kegyet gyakorolva von be, hanem csak mint bárki, aki beszél. Semmi nábobi, semmi emancipálás vagy kultúrmisszió. Beszéd.
Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról, FISZ, Budapest, 2013.
A fotókat Áfra János készítette.
