Melyek a férfivá válás folyamatai? Egyáltalán vannak ilyenek? Hogyan lehetnénk férfiak, ha fiúságunk tragédiáit nem zárjuk le magunkban, mert nem tudjuk vagy nem is akarjuk? Ha magunkkal hordozzuk ezt a lezáratlanságot, miként rombolja az rajtunk túl a társas viszonyainkat, mások életét is?
Ezek az első kérdések, amelyek felmerülhetnek az olvasóban, ha Krusovszky Dénes első novelláskötetét a kezébe veszi. De ahogy haladunk előre a könyvben, azt tapasztaljuk, hogy A fiúk országa még ennél is összetettebb kérdéseket vet föl nekünk, amelyekre napokkal az olvasás után is keressük a válaszokat.
A könyv műfaji önmeghatározása is – novellák – kérdéses lehet az olvasó szemében. Olyan novellák ezek, amelyek gyakran közelítenek az elbeszélésekhez. Egyedül az Ismeretlen égbolt című darabot mondanám a műfaj tiszta megjelenítésének, míg Az éjszaka vége, a maga ötven oldalával és több napot felölelő cselekményével már egyértelműen elbeszélés. Ezt a keveredést annak tulajdonítom, hogy Krusovszky írásai nagyon sűrítettek, a szerző a szűkös szövegtérben is igyekszik minél elmélyültebb rajzokat adni a szereplőiről, ennek érdekében pedig gyakran tesz kitérőket, rövid időre letér a fő cselekményszálról. De ennek ellenére sem lesznek csapongóak az írásai, az egyes történetek ettől függetlenül is nagyon határozottan haladnak saját végkifejletük felé. Itt kell megemlítenem kötetének nagy erényét: ami ugyanis minden írásában egyértelműen megőrzi a novellák sajátosságát, az a váratlan, ugyanakkor elbizonytalanító lezárás, ami a szövegek egészéből nem következik, s azokból nem is kapunk rájuk választ. Ennek köszönhető, hogy a novellák napokig elkísérik az olvasót és a történetek újbóli felidézésére késztetnek. Vajon az első novellában valóban kettéfűrészelik az elbeszélő apját, vagy az még mindig a cirkuszi mutatvány része? Vajon mi történik az arab Ahmed és az orosz Nasztya között a kollégiumi szoba magányában? Vajon František ácsmester felesége öngyilkos lesz a bezárt ajtók mögött? Nincsenek válaszok. Ettől lesznek Krusovszky novellái olyan nyugtalanítóak, de egyúttal izgalmasak is.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a szövegek a sorban olvasással sem fognak szorosabban kötődni egymáshoz, Krusovszky nem játszik a kortárs novellakötetekre jellemző novellaciklus-regény műfaji átmenetiségének lehetőségével. Az egyes szövegek önmagukban zártak, egymással nem állnak párbeszédben. Az így megidézett történetek rendkívül változatosak helyszíneikben, cselekményükben, a szereplők társadalomban betöltött szerepeiben és státuszában, ezért tematikailag is nagyon nehéz összefogni A fiúk országát. Rendszerezési törekvéseim legalábbis rendre csődöt mondtak, így viszont a könyvről való beszéd könnyen válhat önkényessé és intuitívvé. Krusovszky meghagyja az olvasó és az olvasás szabadságát.
Az egyik megragadható tematikai egységben beavatásokat és beavatódásokat, a fiúból férfivá válás határpontjait járják körbe a novellák. A Mielőtt apámat kettéfűrészelték című darab egy általános iskolás fiúnak az apjáról való leválását, így az elsődleges férfiképtől való elszakadását beszéli el, az ezt követő A tisztáson és A fiúk országa kamaszszereplőinél pedig a férfivá válás meghatározó pillanatairól olvashatunk. Utóbbi egy abortuszműtét köré építi a cselekményt, ez válik beavatási eseménnyé. A fiatal fiú, miközben a barátnőjére vár a műtét után, akkor ébred rá: „én egy kívülálló vagyok, hogy én ezt az egészet végső soron fel sem foghatom, s legfeljebb az együttérző parazita pozíciója lehet az enyém. Férfi vagyok, most váltam azzá, és nem korábban, a szeretkezések alkalmával, hanem ezekben a pillanatokban, ahogy magányosan és bután ácsorgok itt a nőgyógyászati osztály huzatos folyosóján” (88.) A női tapasztalatok, így az abortusz véres valósága nem adható, nem élhető át a fiú számára, ezért a férfilét itt elsősorban negációként jelenik meg, a karakter csak a másik nemmel szembeni idegenségként képes értelmezni saját férfiúságát. Ugyanakkor nem dönthető el, hogy a műtét ideje alatt vett nadrág elajándékozásával, ami az emlékezést generálja, a traumát dolgozza-e fel a már felnőtt férfi, vagy az emlékezést tiltja meg magának. Ha az utóbbiról van szó, akkor valóban férfivá lett-e ezáltal?
A fent említett egységbe tartozik a Mélyebb rétegek is, ami egyúttal szerintem a kötet legerősebb szövege. Szintén egy beavatástörténetről van szó, de ha figyelembe vesszük a két szereplő földrajzi-kulturális különbségeit, a novella sokkal „mélyebb rétegeket” érinthet. A helyszín Prága, a történet középpontjában pedig két ösztöndíjas, egy magyar és egy arab egyetemista kapcsolata áll − előbbi egyúttal a történet elbeszélője is. Az arab Ahmed az apai szigor elől felszabadulva mintegy bátyjaként tekint magyar szobatársára, aki némi szerető fölénnyel avatja be társát a szabadság élvezetébe és egyúttal a férfiak világába, s ez lényegében nem áll másból, mint ivászatból és pornófilmek nézéséből. Ez pedig olyan változásokat eredményez Ahmedben, amelyeket az elbeszélő indít el benne, de következményeit még felmérni se tudja. A befejezés itt is elbizonytalanító, pontosan nem tudjuk meg, mi történik Ahmed és barátnője, Nasztya között, csak sejthetjük, hogy a fiú erőszakosan viselkedett a lánnyal. A beavatás itt már nem csak a nemi öntudatot, de a kulturális identitást is befolyásolja, ennek azonban tragikus következményei vannak. A novella értelmezhető az európai kultúra kritikájaként is, amely körültekintés, a „mélyebb rétegek” ismerete nélkül tekinti magát jobbnak és szabadabbnak más kultúrákhoz képest.
Egy másik tematikai egységet képeznek a leginkább művésznovelláknak nevezhető írások. A Ramszesz szeme azt példázza, mennyire befolyásolja a lélekállapotunk azt, hogy egy műalkotás képes-e megérinteni minket vagy sem, míg Az új vadak a művész önkifejezési lehetőségeiről, ennek hiányáról és megtalálásáról szól. Hasonló történet Az éjszaka vége is. Az elbeszélés hőse egy valós személy, a tizenkilencedik században élt František Rint fafaragó mester, akinek a nevéhez a 40 ezer csontvázzal díszített sedleci osszárium is kapcsolható. (Ezt az osszáriumot látogatják meg egyébként a Mélyebb rétegek szereplői is.) Rint azt a feladatot kapja, hogy állítson emlékművet az „élet és halál körforgásának”. Ahogy tanulmányútja során egyre mélyebben elmerül a halál lényegének kutatásában, úgy veszíti el kapcsolatát az élettel, a feleségével és a fiával. Mindazt, amit nem tud elmondani, műalkotása által próbálja elbeszélni: „A csontok nyelvét képtelen volt emberi szavakra lefordítani. A munkában résztvevő katonákat sem avatta be a folyamat mélyebb misztériumába, hogy is magyarázta volna el azoknak az egyszerű legényeknek az ornamentikává tett halál motívumaiból áradó súlyos életigenlést, az emberi lét múlékonyságának lényegi megértéséből felfakadó ünnepélyt” (213.). De remekműve nem tud helyette beszélni, a befejezés pedig sejteti a személyes tragédiát.
Ami egyértelműen egybefogja A fiúk országa novelláit, az a nyelvi megalkotottság. Ez ugyanis tértől és időtől, a szereplők társadalmi helyzetétől függetlenül azonos. A kötet elbeszélői nyelvére jellemző az egyszerű mondatalkotás, a hétköznapi beszélt nyelv szókincse, a költői poentírozás elvetése. Krusovszky a mondatokat mind grammatikai egyszerűségükben, mind hangoltságukban egyenletesen működteti a kötet egészében, az egységesített nyelvből lehetségesen következő fárasztó ismétlődést a történetek sokszínűségével kompenzálja. Írásai középpontjába az embert állítja a maga súlyos, mégis következmények nélküli traumáival és tragédiáival. Novellái – még az énelbeszélésű narrációk is – kerülik a pszichoanalízist, az önreflexivitást, ehelyett egyértelműen történetközpontúak, így a szereplők motivációi, a lelki folyamatok, azaz a „mélyebb rétegek” felfejtése teljes mértékben az olvasóra hárul. Történeteinek meghatározó alapélménye az egyedüllét. Bár szereplői jellemzően nem magányosak, egyéni tragédiáikat azonban nem tudják társukkal megosztani, ebben az értelemben tehát mégis egyedül vannak. A harmadik ember című novellában például egy meleg pár életét mérgezi évtizedek óta ama bizonyos ismeretlen harmadik ember meggondolatlan tette. Minthogy ezt soha nem is beszélték meg egymással, a novellában olvasható újbóli találkozás tragikussá lesz. Bizonyos értelemben az Ismeretlen égbolt című novellában is egy harmadik ember áll két másik közé. A 2006-os budapesti zavargásokat apokaliptikus képekben megidéző történetben egy fiú egy téves hívás véletlen fültanújaként tudja meg, hogy valaki valakinek valamit megbocsátott. De az üzenetet természetesen nem tudja átadni, így ama másik két ember viszonya továbbra is rendezetlen marad.
Nem hallgatható el: az összes novellát átható egyedüllét nyomasztó olvasmánnyá teszi A fiúk országát. Ahogy egyúttal elbizonytalanítanak, úgy megnyugvást sem ígérnek a szubverzív befejezések. Krusovszky kötetének mégis van egyfajta szuggesztív ereje, ami miatt számomra letehetetlen volt. Ezt elsősorban annak tulajdonítom, hogy az olvasó nem típusokkal, nem allegorikus figurákkal, nem egy irodalmi stílus vagy hagyomány reprezentálásával, hanem az egyedi életeken átszűrt egyedi sorsokkal találkozik. Ez pedig a jó irodalom egyik legfontosabb ismertetőjegye.
Krusovszky Dénes: A fiúk országa, Magvető, Budapest, 2014.
2014/júliusi könyvszemle-paródiánkban is olvashattok A fiúk országáról!
Krusovszky Dénes friss versét pedig itt olvashatjátok!
