A hatalmas esőzések ellenére Miskolcon zavartalanul valósult meg a 11. Jameson CineFest Nemzetközi Filmfesztivál, amely erős versenyprogrammal, rekordszámú filmmel és izgalmas kísérőrendezvényekkel kényeztette el a Művészetek Házába látogató filmbarátokat.
A Duna DOCK-botrány megtépázta ugyan a fesztivál eddigi renoméját, de a helyszínen ebből semmit sem lehetett érzékelni. Az ingyenes vetítésekre a korábbi évekhez hasonlóan idén is rengetegen voltak kíváncsiak, a nyitó- és a zárófilmet ezért ezúttal csak meghívóval rendelkezők tekinthették meg. Miskolc belvárosa egyre kellemesebb helyszíne a legjobb magyar filmfesztiválnak. A Szinva-parti szórakozóhelyek összeérő kiülős teraszai egy helyi bulinegyed reményteljes ígéretét hordozzák. Már új villamosok is közlekednek a városban, a miskolciak csak azt fájlalják, hogy az internetes szavazás eredményeként zöld-fehér színűek (a Fradi szurkolók így törtek borsot a diósgyőriek orra alá). Vendéglőből, gyorsétteremből is bőséges a kínálat, idei felfedezésem a Leves helyi fiókja, ahol a lédús finomságok mellé ízletes szendvicsek is választhatók. A középiskolás korosztály szombat esténként valósággal megszállja a belvárost, tömegek vándorolnak (rosszabb esetben már csak ténferegnek) egyik kocsmából a másikba. Pesthez hasonlítva olcsó és még olcsóbb helyekre lehet bukkanni, a Dérynében pedig az idei Miss World Hungary egyik döntősével is össze lehetett futni. Ahogy az eső alábbhagyott, még egy motorizált, cilinderes zongorista is előkerült, aki – a fesztivált reklámozandó – kerekeken guruló hangszerét kormányozta a díszburkolaton.
A CineClassics programsorozat keretében a nyolcvan éves Meseautó című magyar klasszikust a forgatási helyszínén, a lillafüredi Palota Szállóban vetítették. Neves filmesek mesterkurzusai, nemzetközi filmvásár, dokumentumfilmes szakmai napok is színesítették a programot, melyben bemutatkozott a spanyol, francia és indiai filmművészet, valamint a szlovák animáció is. Az idei életműdíjas, Zsigmond Vilmos által fényképezett filmekből retrospektív vetítéseket tartottak, így nagy vásznon is meg lehetett nézni például a Harmadik típusú találkozásokat vagy A szarvasvadászt. Idén nem volt Jameson kamion, helyette a Director’s Cut névre keresztelt sátor állt a Művészetek Háza bejárata mellett. Eredetileg ide tervezték, de végül a Béke teremben és az épület kávézójában tartották meg a Filmklubszövetség szakmai napját. Ennek első felében egy friss magyar dokumentumfilmet, Petrik András és Nagy Viktor Oszkár Felsőbb parancs című alkotását néztük meg, majd a megadott szempontok szerint csoportmunkában elemeztük. A program második részében olyan filmrészletek közös megbeszélése került terítékre, melyeket az evés motívuma kötött össze.
Jókat enni és inni, szép tájakon kirándulni, kiszakadni az otthoni problémákból – ezzel a céllal utazott Izlandra a fesztivál nyitófilmjének, a Land Ho!-nak a két nyugdíjas főszereplője. A játékfilm határait feszegető alkotás sokkal inkább értelmezhető dokurealityként, melyet a szigetország turisztikai hivatala rendelt meg. Nem lógott ki a programból, de nyitófilmnek tenni szerintem hiba volt. Ruben Östlund Cannes-ban díjazott Lavina (Turist) című filmje is turistákról szól, egy francia síparadicsomban üdülő svéd családról. Megrendült apai identitás, önismereti dráma erős szerzői filmes kézjegyekkel és groteszk humorral, mely oldani tudja a bergmanni mélységekig leásó film nyomasztó hangulatát.
Bár témájában nem, megvalósításában sokkal könnyedebb Patrick Alexander és Aseneth Suarez Ruiz Parador Húngaro című dokumentumfilmje, mely elnyerte az idén első ízben kiosztott közönségdíjat. A magyar származású Patrick párhuzamosan mutatja be a Bogotában élő 56-os menekült Villás György életét és saját sorsát. Gyuri bácsi évtizedek óta üzemeltette a Parador Húngaro nevű magyar kifőzdét a kolumbiai fővárosban, ott ismerte meg őt a film társrendezője és egyben szereplője. Gyuri bácsi megérkezése óta Bogotát sem hagyta el, és Magyarországra sem hajlandó hazalátogatni Patrickkel, a lelkes világvándorral, aki képtelen pár évnél tovább egy helyen élni. Az ÁVH kötelékében szolgált Gyuri bácsi disszidálásának története másképp hangzik saját és Nyíregyházán élő testvére szájából, ám a filmnek nem célja a múlt titkainak feltárása, sokkal inkább az otthon problematikája, a magyarság megélésének különböző lehetőségei (Gyuri bácsi és népes családja már jobban beszél spanyolul, mint magyarul, kolbászt tölt, de pálinkát már mangóból készít), és az emlékekben élő Magyarország összevetése a jelenkorival.
A mai magyar fiatal értelmiség problémái jelennek meg Reisz Gábor diplomafilmjében, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan-ban, mely megérdemelten nyerte el a fesztivál nagydíját. A tehetségét eddig csak kisfilmjeiben kamatoztató rendező egyszerre készített generációs hangulatjelentést és szerelmes üzenetet Budapesthez. A friss és eredeti alkotás főszereplője Áron, aki egy fájdalmas szakítást igyekszik túlélni, illetve munkát találni a munkaerőpiacon semmit sem érő bölcsészdiplomájával. Rátelepülő szülei szorításában csak sodródik, sokáig csak bátortalan és tétova próbálkozásokra futja az erejéből, de egy nagy berúgás következményei kiutat jelenthetnek számára a magánéleti és egzisztenciális gondokból. Nagy örömömre a filmben életszagú dialógusok hangoznak el, Reisznek sikerült valamit megragadnia korosztályom létbizonytalanságra épülő életéből.
A fődíjat elnyerő szlovén Osztályellenség a tantermi drámák közé tartozik. A mindenkivel kedves, megértő osztályfőnök szülési szabadságra megy, helyette a karót nyelt, garbós némettanár veszi át a gimnáziumi osztály tanítását. Az egyik osztálytárs öngyilkossága szélsőséges reakciókat vált ki a tanulókból, akik egyre inkább a gyászukat nem tisztelő új osztályfőnökben és az oktatási rendszerben látják minden baj okozóját. Rob Bicek filmje sok problémát vet fel, de megoldásukra nem vállalkozik. A fölényes és kioktató stílusú tanár személyiségét és tetteinek mozgatórugóit sem ismerjük meg, így nem a könnyes és kiszámítható feloldás elmaradása, hanem a forgatókönyv hiányosságai okoztak bosszúságot számomra. A szereplők hiteles játékán kívül erőssége a filmnek a mai tizenévesek másságot elutasító, könnyen radikalizálódó és bűnbakkereső gondolkodásának érzékletes bemutatása. Tanárként pedig nagyon jó volt látni az igazgatónő alakjának, illetve a rendkívüli szülői értekezletnek ennyire realisztikus és találó bemutatását, mely ékesen bizonyította, hogy Ljubjana és Budapest bizonyos tekintetben sokkal közelebb van egymáshoz, mint gondolnánk.
Az általam látott felhozatalból a kanadai fenegyerek, Xavier Dolan Mommy című filmje és a Sundance-díjas Whiplash tetszett a legjobban. A huszonöt évesen már ötödik filmjét rendező Dolan Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját, Miskolcon pedig a FIPRESCI Díjjal gazdagodott. A szűk képkivágattal (szinte négyzet alakú képet nézünk végig) kísérletező, és azt a film két dramaturgiailag indokolt helyén szélesvásznúvá alakító rendező legjobb munkájaként emlegetik a kezelhetetlen kamaszfiú, édesanyja és a szomszéd nő kapcsolatára koncentráló alkotást. Az állami intézetből kihozott Steve-től minden jóérzésű polgár hátán feláll a szőr. Káromkodik, mint egy kocsis, iszik, bagózik, gátlástalan és pofátlan, nem érdekli az iskola, váratlan dühkitöréseikor nem tisztel sem Istent, sem embert, szeretett anyjának is nekimegy. Rendezői bravúr, hogy a film második felére mégis megkedveljük őt, azonosulni tudunk a szeretetre és szabadságra szomjazó, anyjáért bármilyen áldozatra képes kamasszal. A munkásosztálybeli, még mindig fiatal anya szerepében a Xavier Dolan-filmek visszatérő szereplője, Anne Dorval nyújt emlékezetes alakítást. A film (több alkalommal is diegetikus) betétdalai és képei méregerős atmoszférateremtő erővel bírnak és ezer szónál is többet mondanak. Elég, ha Steve karaoke-jelenetére, a Celine Dion-sláger közös eléneklésére, vagy az Oasis Wonderwall-jára komponált önfeledt longboardozásra gondolunk. Fájdalmasan erős film a Mommy, robbanásveszélyes érzelmekkel megpakolva, mégsem válik egy pillanatig sem érzelgőssé. Ez a québeci srác nagyon tud valamit.
A manhattani konzervatórium elsőéves növendéke, Andrew szeretne a legjobb jazzdobos lenni, álma eléréséhez pedig hajlandó alávetni magát a brutális módszereket alkalmazó tanárának. Damien Chazelle Whiplash című mozija a sportfilmekből ismert karriertörténetet helyezi át a jazz világába, a film sodrása pedig az első percektől beszippantja a nézőt, hogy csak az emlékezetes finálé után engedjen el. A cintányérra csöpögő verejték és vércseppek jól szimbolizálják a fiatal dobos által átélt fizikai fájdalmakat. De azok sehol sincsenek ahhoz a lelki terrorhoz képest, amit az iskola rettegett tanára, Terence Fletcher (az örök mellékszereplő J. K. Simmons briliáns a szerepben) gyakorol rá és egész kamarazenekarára. A középszerűségtől rettegő, és ezért a tökéletességet hajszoló Andrew (Miles Teller is nagyot játszik) még párkapcsolatát is feláldozza a siker reményében. A folyamatosan megalázott, bizonytalanságban tartott srác egyre fanatikusabban küzd, hogy megtartsa helyét a zenekarban. Tanára módszerei kísértetiesen emlékeztetnek azokra az edzőkre, akik tanítványaiktól csak a százhúsz százalékot tudják elfogadni, még ha a megfelelési kényszertől lelkileg egy életre össze is törnek az agyonfanatizált versenyzők. Fletcher is tudatosan lépi át a határt, mert szerinte csak így lehet kihozni valakiből egy újabb zseniális zenészt, bár karrierje során neki egyet sem sikerült. A mester és tanítványa kapcsolat alakulása izgalmasabb és feszültebb, mint sok látványos üldözéses jelenet együttvéve (a film egyik csúcspontján egy néző el is ájult, melynek csak egyik oka volt a levegőtlen Uránia terem, ahová ideje lenne légkondicionálást beszerelni). A hatást erősítik a megunhatatlan jazz melódiák és a zene ütemét követő vágások is. Hiányérzetünk csupán azért lehetett, mert a Whiplash díj nélkül távozott Miskolcról.
11. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2014. szeptember 12–21.
