Az irodalom- és történelemkönyvek száraz sorai mögül előléptette és közelebb hozta az olykor hibázó, esetlen, valódi embert – pozitív hozzáállása, bizalma és hozzáértése új lendületet adhat a hazai irodalmi életnek. Nyáry Krisztián új munkahelyén, a Magvető Kiadóban beszélt (többek között) friss kötete kapcsán döntésekről, felelősségről, változásról és alkalmazkodásról.
KULTer.hu: Manapság kifejezetten szükségünk és igényünk van hősökre. Talán ezt érzékelte Zimbardo is, mikor tavaly nyáron elhozta hazánkba a Hősök Tere projektet. Ő azt állítja, mindenki lehet hős, mindenkiben benne rejlik a hősiesség. Mit gondol, milyen tényezők összjátéka válthatja ki ezt a hősiességet? Egyáltalán mennyire szubjektív a hős fogalma?
Mindenkinek mást jelent a hős fogalma – számomra az a hős, aki egy közösség érdekében képes jó döntést hozni, és emellett kitartani, még akkor is, hogyha egyébként a többség ezt nem támogatja, nem ért vele egyet. Kisebb és nagyobb szituációkban is lehet valaki hős, a közösség pedig lehet egy egészen kicsi, helyi közösség, egy pillanat szülte közösség, vagy akár egy egész nemzet, az egész emberiség. Azt nem tudom, hogy mindenki lehet-e hős – hősies pillanatok és szituációk vannak, amelyeket meg lehet oldani. Azok az emberek, akikről én írtam, és akik az én értékrendem szerint hősök, vagy hősies dolgokat tettek, nem napi 24 órában voltak hősök, hanem bizonyos pillanatokban rosszul döntöttek, tele voltak gyarlóságokkal. Hétköznapi emberek tulajdonképpen, csak az különbözteti meg őket a többségtől, hogy a sorsfordító pillanatokban képesek voltak jól dönteni, és nem a tömeggel mentek.
Mindenkiről kiderült, hogy számos rossz tulajdonsága volt – nem szuperemberek ők, akik minden szempontból, minden pillanatban példásan cselekednek. Még egy olyan, minden helyzetben erkölcsi alapon jól döntő ember, mint mondjuk Sárközi Márta – ha mást nem is lehet felhozni ellene –, úgy káromkodott, mint egy kocsis. Semmelweisről tudjuk, hogy egy mogorva, kellemetlen ember volt, akinek nem volt jó a közelében lenni. Petschauer Attila amellett, hogy önfeláldozó módon megnyerte a vívócsapatnak az olimpiát, az első celeb is volt, annak minden negatívumával együtt – élvezte a hírnevet, szeretett szerepelni. Haynal Imréről, aki minden diktatórikus rendszerben a lehető legjobb, legerkölcsösebb magatartást tanúsította, följegyezték, hogy rendkívül hiú ember volt, imádta, ha körülveszik, elismerik, és vonulnak utána a folyosón az orvosok. Van az a klasszikus kísérlet, amely szintén Zimbardo nevéhez köthető: fekszik valaki egy aluljáróban, elmennek mellette az emberek – száz emberből hárman mennek oda megkérdezni, hogy mi a baja. Meg szokták kérdezni azokat, akik nem mentek oda, hogy miért nem mentek, és általában valamilyen önfelmentő választ adnak, hogy „biztos részeg”, „úgysem tudok rajta segíteni”, „más ehhez jobban ért”. Akik viszont odamentek, azok sem született angyalok, hanem lehet, hogy három ember mellett ők is elmentek már. Azt lehet ebből megtanulni, hogy vannak olyan szituációk, amelyekben az ember elgondolkodhat, hogy lehet-e mást tenni. Azok a hősök, akikről én írtam, mindenféle nagyon nehéz magánéleti és történelmi pillanatban elgondolkodtak ezen – igazából ezen múlik az egész.
KULTer.hu: Egy fecske csinálhat nyarat? Egy akármilyen értelemben vett hős lehet akkora hatással szűkebb-tágabb környezetére, hogy beindítson egyfajta változást?
Szerintem igen. Ha el kéne képzelnünk, hogy most lenne a második világháború, és üldözöttek lennének a szomszédunkban, mindenki szeretné úgy elképzelni magát, hogy menti az üldözötteket, főleg az üldözött gyerekeket. Senki sem úgy képzelné el magát, hogy nem tenne semmit. A statisztika meg a történelem azonban azt mutatja, hogy ez nem így történt, hanem azt, hogy 100-ból 98-an nem csináltak semmit. Nem azért, mert gazemberek voltak, hanem azért, mert az gondolták, hogy ők túl kicsi pontok ahhoz, hogy beavatkozzanak a történelem menetébe, a törvények ellen szegüljenek, a saját és a családjuk biztonságát tartották szem előtt. Mindig volt egy-két ember, egy Sztehlo Gábor vagy egy Slachta Margit, aki nem ezt gondolta, és mentette, akit csak tudott. Ha megismerjük az ő történetüket, akkor egy hasonló, vagy legalábbis távolról hasonló szituációban már ciki lenne nem segíteni, mert egyszerűen tudjuk, hogy igenis lehet mit tenni. Ungváry Krisztián mondta ezen történetek kapcsán, hogy számára az a tanulság, hogy még a legbeszorítottabb, legborzalmasabb történelmi helyzetben is mindig van mozgásterünk ahhoz, hogy jót cselekedjünk – nem szabad felmentenünk magunkat azzal, hogy úgysem lehet semmit sem tenni. Ilyen értelemben minden egyes életrajz és példa arra jó, hogy ott maradjon a fejünkben, és amikor hasonló helyzetbe kerülünk, akkor mi se a könnyebb utat válasszuk. Ami persze a jelenben mindig nagyon nehéz, utólag már könnyű.
Sokat gondolkodtam azon, ez hogy működhetett Semmelweis esetében, aki statisztikai módszerrel bizonyította, hogy ha kezet mosnak az orvosok, akkor nem halnak meg az anyák és csecsemőik. Nagyon sokáig mégsem mostak kezet. Ennek szerintem két oka lehet: az egyik az, hogyha elfogadom, hogy egy kézmosással meg lehet menteni a csecsemők és az anyák életét, akkor ezzel párhuzamosan orvosként azt is el kell fogadnom, hogy eddig nekem köszönhetően haltak meg. Volt is olyan kortársa Semmelweisnek, aki elfogadta, amit kollégája képviselt, és öngyilkos lett, mert ezzel azt is elismerte, hogy ő ölte meg a saját unokahúgát, aki nála szült. Vagy hogyha az ember tudós, és egész nap kémcsövekkel meg gyógyszerekkel kísérletezik, hogy előbbre vigye az egészségügyet, és neki azt mondják, hogy egyébként sokkal nagyobb eredményeket el lehet érni egy egyszerű, klórvizes kézmosással, azt is nehéz lehet lelkileg feldolgozni. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy „ez egy futóbolond”, mert akkor nem kell ezzel szembenézni. Mindenkinek érdemes elgondolkodnia, hogy a saját környezetében vannak-e ilyen emberek, akikre a többség azt mondja, hogy futóbolond – mert lehet, hogy igazuk van. Lehet, hogy tízből kilenc ember tényleg futóbolond közülük, de lehet, hogy van köztük valaki, aki olyan fontosat mond, mint Semmelweis.
KULTer.hu: Ahogy belemélyed egy élettörténetbe, mennyire nehéz tartani azt a távolságot, melyet egy kutatói, feltáró munka megkíván? Nyilván az Ön számára is vannak megdöbbentő, megindító fordulatok és részletek.
Nem tudományosan közelítem meg – nem döntéspszichológiai, történettudományi vagy kulturális antropológiai eszközökkel vizsgálom meg – az életrajzokat, hanem el akarom mesélni őket. Ez egy vállaltan szubjektív válogatás. Mivel kellőképpen rövidek a történetek, már csak azért is benne vagyok a narratívában, mert nem tudok mindent elmesélni, hanem azokat a részeket emelem ki, melyek számomra fontosak. Még akkor is bennük vagyok, ha az írói technikámban, hozzáállásomban van egyfajta távolságtartás, ettől meg az értékrendem és érzéseim ugyanúgy jelen vannak.
KULTer.hu: Történetekben gondolkodunk saját magunkról, múltunkról, történelmünkről. A magyar nép általában passzívnak, cselekvésképtelennek, áldozatnak tartja magát. Mit gondol, ha újraértelmeznénk szövegeinket, más szemszögből ragadnánk meg őket, megváltozhatna a gondolkodás kollektív szinten?
Valószínűleg igen. A magyar kultúrában különösen erős a felelősség elhárítása. Az orvostársadalom 160 éve nem vesz tudomást arról, hogy halt meg Semmelweis, pedig ezt a nyolcvanas években feltárták – az Orvostörténeti Intézet meg is jelentette –, mégsem köztudomású ez az információ. Azért, mert nem akarunk vele szembenézni, miközben öt generáció elmúltával már igazán nem sértene személyes érdekeket. Mégis így van, és akkor hogy ne lenne így az olyan közeli dolgokkal, mint a második világháború vagy a kommunizmus alatti besúgások?
Az elmúlt időszak legizgalmasabb történelmi vitái mind a szembenézéssel kapcsolatos problémák – például hogy tényleg a német megszállás tehet mindarról, ami Magyarországon történt, vagy van ebben felelőssége a magyar államnak és népnek is? Szerintem a történelem részben a történettudomány által leírt politikai-szociológiai-gazdasági folyamatok összessége, részben pedig emberi sorsok, életek összessége. A második világháború egyszerre a történelem által leírt hadi és politikai történéseinek és folyamatainak összessége, másrészt pedig annak a hatszázmillió embernek a személyes, egyéni története, akiket ez valamilyen módon érintett. Amikor egy magánember történelmi emlékezetéről beszélünk, akkor az általában emberi sorsokban jelenik meg – az én családom számára a második világháború a nagymamám, a nagypapám, az ő szüleiknek és az én szüleimnek a személyes története. Nem a történelemtudomány kategóriájában beszélünk otthon a második világháborúról és ’56-ról, hanem ahogy a családot érintette. Szerintem azért fontosak az életrajzok, mert ezeken keresztül is megragadhatóak a történelmi szituációk. Nem a történelemkönyvekből alakítjuk ki azt, amit egy-egy történelmi korszakról tudunk, hanem családi emlékekből és akár műalkotásokból egyszerre. A magyar kollektív emlékezetből soha nem fogjuk tudni helyreállítani azt, hogy milyen volt valójában a török kor – a generációnk számára olyan volt, ahogy az Egri csillagokban le van írva. A Schindler listája formálhatta a világ elképzelését a holokausztról, és másként, más szinten, de a Sorstalanság is. Ha írnának egy regényt vagy egy forgatókönyvet mondjuk Ocskay Lászlóról – aminek én nagyon örülnék, mert szerintem fontos, példaszerű élete volt –, az biztos megváltoztatná a szemléletünket olyan módon, hogy elgondolkodunk, egy beszorított történelmi szituációban lehet-e helyesen dönteni, van-e mozgásterünk.
KULTer.hu: Az, hogy élővé, lélegzővé tesszük az irodalomtörténetet, átformálhatja az irodalomhoz és a művekhez való hozzáállást?
Szerintem az emberek fejében erősen elválik az irodalom és az irodalom nevű tantárgy. Nincsen jó helyzetben az irodalom nevű tantárgy, miközben sok köze lenne ahhoz, hogyan alakul mindaz, amit az irodalomról és az irodalmi műalkotásokról gondolunk. Mint szerző és könyvkiadó, az a célom és érdekem, hogy mindez közelebb kerüljön az emberekhez, és akarjanak kortárs szépirodalmat fogyasztani, akarjanak klasszikusokkal újra meg újra megismerkedni különböző szinteken. Az biztos, hogy rengeteg olyan dolog van, amit szinte csak az oktatás tudna helyretenni – de ezen a téren nem feltétlenül a legjobb irányba mennek a dolgok.
Óvodáskorban, illetve az általános iskola alsó tagozatában két olyan dolog van, ami segít abban, hogy a szépirodalom és a kortárs művek a közelünkben legyenek: az egyik az az énekelt vers. A legfontosabb és legnívósabb szerzőkkel találkoznak a gyermekek énekelt formában, Weöres Sándortól Varró Daniig. Egyszer csak megszűnik, valahogy elpárolog az énekelt vers gyakorlata, mert onnantól kezdve felsőbbrendűnek tekintjük azt, ami le van írva, ki van nyomtatva, pedig az énekelt forma az egyik leghatékonyabb eszköz ahhoz, hogy a kortárs szövegek fogyasztását mindennapivá tegyük. A másik az, hogy fiatalabb korában mindenki ír verseket, de ez is eltűnik hirtelen, mert azt gondoljuk – jórészt az oktatási rendszer nyomása miatt –, hogy verseket az ír, akinek az a foglalkozása. Ő a költő, ő írhatja a verseket, a többiek nem, vagy ha ír is, azt tegye be a fiókba. Pedig nem kell feltétlenül költőnek lenni – ez egy készség, amit karban kell tartani, nem egy foglalkozás. Aki ír, az olvasni is fog. Nekem mint könyvkiadónak fontos lenne, ha a versekhez való viszony közvetlenebb, játékosabb lenne, nem egy memoriter feladat, mert akkor vásárolnának a fiatalok versesköteteket, elolvasnák azokat. Kiadóként próbáljuk bevinni ezt a szellemet az iskolákba, de ez elsősorban nem a mi feladatunk, területünk lenne.
KULTer.hu: Az az általános vélemény – melyet egyébként statisztikai adatok is alátámasztanak –, hogy a fiatalabb korosztály keveset és nem szívesen olvas, nem érdeklik őket az irodalom és a könyvek. Mit gondol, tényleg így van, vagy csak annyira átalakult a piac, az elérhetőség és az igények, hogy olvasnak ők, csak mást, más helyen és máshogy?
Az biztos, hogy kevesebben olvasnak, mint 20 évvel ezelőtt, de nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy a könyveladási statisztikákból látszik, mert könyvet olvasnak sokkal kevesebben. Ma már sokaknak a digitális betű az elsődleges, nem a nyomtatott – a fiatalabb generáció ebben a közegben tájékozódik, találkozik szépirodalmi szövegekkel is, de ezt nem méri semmilyen statisztika. Nagyon sok fiatal van, akik pénzt fizetnek azért, hogy kortárs irodalmi szövegekkel találkozzanak, például sorban állnak egy slam poetry esten vagy egy Rájátszás-koncerten, amikor kortárs költők kortárs zenészekkel lépnek fel. Tehát nem igaz, hogy ez a közönség ne keresné a találkozást a szépirodalmi szövegekkel, csak más formában, más platformon. Ha Erdős Virág kitesz egy verset a Facebookra, sokkal többen osztják meg és like-olják, mint amennyien végül megveszik a kötetét. Ez nem katasztrófa, csak ahhoz képest visszaesés, ami egy kitüntetett, nagyon rövid történelmi pillanat volt Magyarországon – a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, amikor százezer példányban el lehetett adni egy verseskötetet, de ennek főként kultúrpolitikai okai voltak. Ma az irodalmi és kulturális közélet szereplői ebben a korszakban szocializálódtak, ezért ehhez mérjük a jelenlegi helyzetet, de becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, ez a normális.
A verseskötet mindig csak kevesek kiváltsága volt, mindig egy szellemi arisztokrácia az, aki verseskötetet vásárol. A probléma az, hogy az egyéb mobilitási csatornák szűkültek be, szűntek meg. Régen egy költőnek természetes volt, hogy van egy helyi vagy egyetemi lap, ahol megjelenhetnek a versei, aztán a megyei, majd az országos folyóiratban, az Élet és Irodalomban, végül tíz év múlva lett egy verseskötete. Végigment egy olyan kanonizációs soron, szűrőn, ami részben a minőséget is garantálta az olvasók számára – akinek megjelent egy verseskötete, az tényleg egy valamire való költőnek számított. Ma nincsenek meg ezek a hagyományos csatornák, a napilapoknak már nincs versmelléklete, a folyóiratok kevesebb embert érnek el, ezért a kiadók dolga az is, hogy megmutassák az olvasóknak, hol vannak az értékes versek, novellák, regények, mert nincs olyan intézményi rendszer, ami ezt megtenné helyettük.
Ezért van az, hogy teljesen átalakultak a közvetlen találkozások a szerzők és közönségük között. Az én időmben még úgy nézett ki egy átlagos író-olvasó találkozó, hogy egy sötét teremben ül valaki egy asztalnál, egy kancsó víz és egy tányér száraz pogácsa mellett felolvas valamit egy papírról, amit a második sorban már nem lehet hallani. Ma megszerkesztett, kulturális rendezvények, estek vannak, ahol azt várja a közönség, hogy valami többet kapjon ennél. Ma már nem elég zörgős papírról felolvasni, hanem mondjuk ha Grecsó Krisztián elmegy egy ilyen estre, akkor előkerül a gitárja, vagy a testvére táncol, mert ezt várja el a közönség, és ez az, ami neki is személyes érdeke. Számos fiatal szerző tudja ezt, és meg is találják azt, ami önazonos, ami testhezálló szerep egy ilyen alkalommal – például Cserna-Szabó András főz, gasztrotémákról is beszél. Persze egy írónak nem ez a feladata, de jól jár, ha megtalálja ezeket a találkozási pontokat, mert az ő szövegeikkel nem fognak találkozni a fiatal olvasók tárcanovella meg lapban közölt vers formájában, mert már nincsenek ilyen felületek. Ezeket mindig újra és újra fel kell fedezni, meg kell találni. Ez sem újdonság egyébként – Petőfi Sándor sem azért volt népszerű, mert 3000 kötetet el tudott adni, hanem azért, mert a verseit megzenésítve énekelték, színházakban előadták, lapokban megjelentek, találkozott a saját közönségével, megtervezte a megszólalásait, kitalált magának egy költőszerepet, ami nem volt azonos a Petőfi Sándor nevezetű természetes személy mindennapjaival.
KULTer.hu: A Magvető új igazgatójaként azt nyilatkozta több interjúban is, hogy szeretné megőrizni a kiadó tradicionális értékeit. Melyek pontosan ezek az értékek? Van olyan terület, melyre különösen nagy hangsúlyt szeretne fektetni?
Minden jól működő, nyereséges kiadónak van valamilyen hozzáadott értéke, amitől a piacon megkülönböztetődik és sikeres lesz. Van, amelyiknek sok tőkéje van, a másiknak remek terjesztői hálózata, vagy nagyon erős a marketingben. A Magvető hozzáadott értéke a szerzői gárdája – ami a lehető legjobb hozzáadott érték. Magvetős szerzőnek lenni presztízs, az olvasók tudják, hogy egy Magvetős kötettől magas minőséget kapnak. Nyugodtan merem állítani – és azelőtt is ezt állítottam volna, mielőtt idekerültem –, hogy a legmagasabb nívójú magyar szépirodalmi könyvkiadó a Magvető. Az is egy tradíció a Magvetőnél, hogy képes volt mindig új, kiváló szerzőket felfedezni, és ebbe nagy energiákat fektetett. Az a magyar prózaírói középgeneráció, akik ma nagyon népszerűek – Dragomán György, Grecsó Krisztián, Cserna-Szabó András, és lehetne még sorolni –, annak a munkának az eredménye, hogy a Magvető mindig nagy figyelmet fordított erre, kezdetektől fogva gondozta ezeknek a szerzőknek a szövegeit, és pénzt fektetett abba, hogy a harmadik-negyedik kötetük után már nyereségesen tudjanak működni. Nyilván ezt a továbbiakban is kell és szeretném is folytatni, már csak azért is, mert nem engedheti meg magának egyetlen kiadó sem, hogy az olvasóközönség a szerzőivel együtt öregedjen, mindig új olvasókat kell találni. Nem is az, hogy változtatni kell, hanem ahol nagyobb energiákkal kell keresni a megoldást, az a közönség szélesítése – be kell jutni a középiskolába, a huszonévesek közé, és kezükbe kell adni az értékes irodalmi szövegeket. Tehát a kiadói munkámban, a szerzők kiválasztásában, a szövegek gondozásában a lehető legkonzervatívabb ízlést ígérhetem, a marketingben és az olvasók elérésében pedig a legmodernebb, legavantgárdabb eszközöket.
KULTer.hu: Nehéz a távlatokat és a körülményeket megítélni, de elképzelhetőnek tartja, hogy pár évtized múlva a diákok nem egy bemagolandó életrajzot, hanem sorsokat, és beléjük ágyazódó műveket fognak hallgatni irodalomórákon?
Bizonyos irodalmi szövegeknél nagyon fontos, hogy megismerjük az író élettörténetét – minél távolabb megyünk az időben, annál inkább nélkülözhetetlen. Egy Erdős Virág-vers értelmezhető akkor is, ha semmit sem tudunk a szerzőjéről, mert annyira a jelenkori kulturális közegben mozog, hogy sokkal könnyebben dekódoljuk – de ember legyen a talpán, aki a Gondolatok a könyvtárban című verset anélkül is pontosan tudná értelmezni, hogy tudná, ezt Vörösmarty írta, mikor írta, miért, milyen kulturális közegben, milyen élethelyzetben. Ha már tanulunk a szerzőről is, két dologra lenne érdemes figyelni: egyrészt nem kultikus, kanonikus figurákat kéne felépíteni, hanem megismerhető emberi sorsokat, másrészt pedig hogy az adott mű szerzője kellően izgalmas, érdekes, bizonyos szempontból fontos legyen az olvasó számára.
Érdemes azokat az elemeket (is) kiemelni, ami az adott korosztály számára fontos lehet. Nem biztos, hogy azt kell bemagoltatni, hogy az illető milyen iskolákba járt, vagy hogy hány kilométert gyalogolt Petőfi Selmecbányáról Pápára, hanem hogy Petőfi Sándor egy huszonéves fiatalember volt, ugyanazokkal a problémákkal és kihívásokkal, mint amivel nagyrészt minden huszonéves küszködik. Iskolások számára tartok néha rendhagyó irodalomórákat, ahol megkérem őket, hogy mondják el, mi jut eszükbe először Petőfiről. Tízből kilenc diáknak a március 15-ei téri vagy a saját városában levő Petőfi-szobor jut eszébe – egyik keze a kardon, másik keze az égbe mutat –, tehát egy hérosz, akivel nem tudnak mit kezdeni. Amikor kiderül, hogy ő egy hús-vér figura volt rengeteg humorral, akkor sokkal közelebb kerülnek hozzá, és szívesebben veszik kézbe a Petőfi-verseket is. Ez olyasmi, amin egy jó pedagógus tud segíteni, csak meg kell találni azt a picike szeletet, amely által izgalmassá, érdekessé lehet tenni egy-egy életművet.
