A II. világháború folyamatosan visszatérő téma a művészetekben: a harcok és a felfoghatatlan mértékű emberirtás borzalmait sokan sokféleképp ültették már át a mozgókép nyelvére, sőt, a holokausztfilm valódi alműfajjá nőtte ki magát. Nemes Jeles László a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének nagydíjában részesült debütáló egészestése is ebbe a szubzsánerbe illeszthető be a legkönnyebben, ám a Saul fia több szempontból is kilóg a korábbi, holokausztot tematizáló filmek közül.
Úgy tűnik, Nemes Jeles László tudatosan építgeti saját szerzői jegyeit, a Saul fia ugyanis nemcsak a téma, hanem a koncepció okán is erős rokonságot ápol a rendező első, Türelem című kisfilmjével. Mindkét alkotás egy halálos precizitással megszervezett gépezet működésébe enged bepillantást, egyetlen alanyt kiemelve a sokaságból. A néző mindkét filmben a kamera által szinte véletlenszerűen kiválasztott embert (aki a Türelem esetében a haláltábor működéséhez egyfajta „hivatalnokként” asszisztáló nő, a Saul fia címszereplője pedig az auschwitzi láger foglya) követi, továbbá csak annyit lát és tud, amennyit az adott szereplő, így sosem jut többlettudáshoz. A kamera pedig bizarr táncba kezd a szereplőkkel, egyszerre mozdul velük, legtöbbször félközeliket vagy arcközeliket mutatva a színészekről. Mindezeken túl a Türelem és a Saul fia is 35 mm-es celluloidra forgott, az ezzel a nyersanyaggal járó vizuális hatások (szemcsésség, tompább színek), valamint a rendező által választott 4:3-as képarány nagyban hozzájárulnak a filmek klausztrofób hangulatához.
A Saul fia kezdőbeállítása lényegében megegyezik a Türelem nyitányával: a főszereplő határozott léptekkel közeledik a kamera felé, egészen addig, amíg a néző tisztán nem látja az arcát. Innentől kezdve a statikus snittek szinte teljes egészében eltűnnek (az utolsó beállítás záróképéig csak nagyon kevésszer marad mozdulatlan a kamera, így a záró, egyébként hosszú snitt utolsó képe keretbe foglalja a filmet), a befogadó egy pokoli sétára indul Saullal, a jövő és múlt nélküli címszereplővel, aki a koncentrációs tábor Sonderkommandójának tagja. Ez a zsidó foglyokból álló alakulat korábban nemigen jelent meg a holokausztfilmekben. A Sonderkommandósok a titkok tudói voltak, azok a rabok, akik tudták, hogy valójában mi történik a haláltáborokban. Az ő feladatuk volt többek között a gázkamrákba terelni sorstársaikat, majd azok holttesteit kivonszolni onnan, továbbá ők gondoskodtak a megölt foglyok földi maradványainak elégetéséről, majd eltüntetéséről (a hamvakat általában a folyóba szórták), valamint a gázkamrák takarításáról és a hátrahagyott értékek szétválogatásáról.
Saul a film első jelenetében rezzenéstelen arccal koordinál egy ilyen csoportos kivégzést, segít beterelni a frissen érkezett rabokat a gázkamrába. Az egyik halott gyermekben saját fiát véli felismerni, akinél a tábori orvos boncolást rendel el. A férfi küldetése így az lesz, hogy az egyházi szokásoknak megfelelően megadja a végtisztességet a fiúnak. Ez a feladat pedig szinte azonnal Saul rögeszméjévé válik: mindent ennek a célnak rendel alá, nem félve a következményektől, és nem törődve azzal, hogy cselekedeteivel sokszor rabtársai életét is feláldozza. Azért, hogy a megfelelő körülmények között temethesse el a fiút. A név és arc nélküli gyermek (a film során egyszer sem kap premier plánt) elhantolásáért vívott abszurd és reménytelen harc, vagyis ez a rögeszme az őrület kérdésével kapcsolódik össze. Saulnak nem célja a túlélés, azonban ösztönösen keres magának kapaszkodókat, így próbálva elkerülni az egyébként elkerülhetetlen őrületet. Ettől válik komplex figurává a főszereplő, és ettől lesz az őt alakító Röhrig Géza alakítása emlékezetes: a Sonderkommandósok lényegében „automatizálták” magukat, lelketlen gépekké kellett válniuk, hogy végezhessék a nácik által rájuk testált munkát, mielőtt ők maguk is a halálba mentek. Nyilvánvaló azonban, hogy a táborban átélt élmények, valamint a szembesülés azzal, hogy naponta több ezren vesznek oda értelmetlenül a gázkamrákban, ép ésszel feldolgozhatatlan traumák voltak az emberirtó gépezet működésében önkéntelenül is részt vállaló foglyok számára.
Saul tehát vélhetően e traumatikus élmények okán menekül a történet bonyodalmaként szolgáló, rögeszmévé váló feladathoz, Röhrig Géza játéka pedig eljuttatja a figurát a rezzenéstelen arccal, hidegvérét megőrizve dolgozó Sonderkommandóstól a cél eléréséért folytatott harcba beleőrülő, az egyház szokásait és az egyén végtisztességét mindennél feljebb helyező, megszállottan küzdő férfiig. Az eltemetendő gyermek így a zsidóság jelképévé válik. Egy idő után már nem is az a fontos, hogy a halott fiú valóban Saul gyermeke-e (a filmben többször emlékeztetik rabtársai a főszereplőt arra, hogy neki nincs is fia), az elvégzendő temetési rituálé végső soron a holokauszt összes áldozatának szól.
A Saul fia legnagyobb bravúrja, hogy az egyszerű történet tökéletes összhangban van a rendhagyó formanyelvvel, a látvány kiszolgálja a narratívát. Nemes keveset beszélteti színészeit, sokkal fontosabb szerep jut a metakommunikációs jeleknek és a sokatmondó tekinteteknek, utóbbi elem a sok közeli miatt különösen szembetűnő. A verbális kommunikációt tekintve inkább a koncentrációs táborok bábeli zűrzavara válik hangsúlyossá: a filmben nyolc nyelv tűnik fel, és több dialógust nem is feliratoznak az alkotók, hiszen Saul sem érti a körülötte lévők minden szavát. A szereplők metakommunikációs jelein kívül többször a zajok és a zörejek lépnek elő történetmesélőkké. A hang és kép viszonya gyakran válik a jelenetek fő szervezőjévé, Nemes Jeles ugyanis a hiány alakzataival dolgozik, a néző képzeletére bízza filmje legtöbb jelenetét. Olyan játék ez, melynek során a befogadónak kevés vizuális jelből (például a képkivágat egyik szélén lemeztelenített holttesteket vonszolnak, ám a folyamatosan a főszereplőre fókuszáló kamera miatt ennek csak a körvonalait láthatjuk) és több, a káoszt megelevenítő auditív ingerből (az előbbi példánál maradva ilyen a testek súrlódásának hangja, illetve a munkát végző Sonderkommandós zihálása) kell kikövetkeztetnie, hogy az általa követett Saul épp hol jár, és mi történik körülötte.
Nemes Jeles tehát nem ítélkezik (nem is tehetné, hiszen túlnyomórészt a befogadó kognitív képességeire bízza filmjét), nem fogalmaz meg pátoszokkal és sablonokkal teli üzenetet vagy épp bírálatot a holokauszttal kapcsolatban, egyszerűen csak egy pokoli sétára invitálja nézőjét, melynek keretében a haláltáborok legbelső bugyrait tárja fel a főszereplő menetelésén keresztül. „Jöjj és lásd” – akár ez is lehetne a Saul fia mottója, nem véletlen, hogy Nemes Jelest saját bevallása szerint is nagymértékben inspirálta Elem Klimov azonos című, 1985-ben készült remekműve. Mindkét film alapvetése hasonló: a rendező belehelyezi a nézőt az eseményekbe (nem szolgáltat többletinformációt; végig ugyanazt a figurát követjük sok svenkkel és dinamikus, leginkább lekövető kameramozgással; azt látjuk, amit a főszereplő lát), miközben hűvös távolságtartással és objektivitással nyúl a témához, azaz „én most megmutatom neked, mi történt akkor”. A befogadó számára könyörtelen a szembesítés, és ez a könyörtelenség teszi maradandó és fontos filmmé a Saul fiát. Nemes Jeles László keveset mutat, így képes elementáris erővel ábrázolni az ábrázolhatatlant, és egy új fejezetet nyitni a holokausztfilmek műfajában.
Saul fia, 2015. Rendezte: Nemes Jeles László. Forgatókönyv: Nemes Jeles László, Clara Royer. Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor, Jakab Juli. Forgalmazza: Mozinet.
