Amikor átlépem a vámot
A fülekben elevenen hallani a változást,
az előregondolt eltévedést – akár Odüsszeusz
a sziréneket. Csak menni el, valahova,
de az izmokat szorítják az inak, szövetek:
a test elrongyolódott vudubaba, eszköze a döntésnek,
minden tűszúrás egy bordák közti kényszer, mint
a menekülés, a rohanás, megannyi lélegzetvétel.
A távozáskor falakon szétfutó repedések, melyeket
magunk után hagyunk, hogy emlékeket gyártsunk
a feledésnek az agy érzékeny tűpárnáiban.
Csak a kiszakadás marad a megkonstruált rendből,
olyan hirtelen, vehemensen – arra gondolni, hogy
idővel úgy is minden eldől, nem törődve az iránnyal,
sem pedig azzal, hogy mi is lehetett volna.
Csupán ennyi maradt: az árbochoz kikötözött
vágy, amely máshova nem, csak a tenger-
mélybe képzeli magát, a fulladásba, zavarják
az ismétlődő dallamok, hangok, a fülekben
spirálosodó, visszhangzó barlangok, melyek
az összedőlés szélén állnak, amíg a lehetőség
új utat keres magának, hogy szabaduljon
minden fizikai teher, amely körülöttünk
repdes és gyengéden ránk hullatja ólom tollait.
