Sejthető volt, hogy Likó Marcell melegítője nem a versolvasás túladagolása miatt izzik pirosan, s a színeket sem csupán a Nirvana-számok akkordjai tekerték fel. Kevéssé volt elképzelhető azonban A Bunkerrajzoló ilyen fokú nyíltsága: zavarba ejtő őszinteséggel szólal meg a kötet a Vad Fruttik frontemberének szociokulturális hátteréről, drogfogyasztásáról, a folyamatról, ahogyan szemlélőből élettörténetének alakítójává vált.
Szokatlan, hogy egy harmincas évei közepén járó (1979-ben született) zenész életéről biográfia jelenjen meg. Még ha a Darabok című albumért 2014-ben elnyert Fonogram-díjjal épp át is lépték a zenei kiteljesedés küszöbét; a szöveg olvasásakor egyértelművé válik, hogy nem a konkrét életút és nem a Vad Fruttik története kerül fókuszba. Sokkal inkább tekinthető A Bunerrajzoló a rendszerváltást megelőző és az azt követő évtizedek kordokumentumának, szociográfiai lenyomatnak.
Géczi János és Likó Marcell találkozása bizonyára része személyes legendáriumuknak: „Kaptunk egy meghívást a veszprémi Éjszakai egyetemre, hogy meséljünk magunkról.” (296.) – olvasható A Bunkerrajzolóban. A szerző Géczi János, aki az 1982-ben kiadott, azóta kultuszkönyvvé lett Vadnarancsok megírásakor ugyanazt az írói technikát alkalmazta, mint a mostani munka során: „50-60 óra beszélgetést vettünk fel, abból készült egy nyers kézirat, és ilyen szempontból A Bunkerrajzoló egy szociográfia, nem életrajz, hiszen ezek jórészt nem Marci mondatai. Az ő emlékezését az én írói emlékezésem kvázi felülírja. Az került a könyvbe, amit én gondolok, hogy ő gondol magáról vagy az őt körülvevő világról.” Az egyes szám első személyű narrátor egyediségében is általánosan képes megszólalni, látleletet adva a közelmúltbeli, sőt a mai Magyarország helyzetéről: „Egy ponton túl pedig már nem az egyéni sors az érdekes, hanem az általa képviselt kollektív sors.”
A szöveg megalkotottságából adódóan sem A Bunkerrajzoló, sem a jelen kritika nem utalhat egyértelműen és kizárólagosan Likó Marcellre mint személyre, aki ugyanakkor ott van minden sor mögött. Mint ahogy nem tehető egyenlőségjel A Bunkerrajzoló olvasói és a Vad Fruttik rajongótábora közé sem, s nem gondolom megfeleltethetőnek a Vadnarancsok egykori célcsoportját vagy a magyar kortárs irodalom kedvelőit A Bunkerrajzoló közönségével. Ahogyan zenéjük ellenáll a kategóriák „dobozainak”, úgy a kötet is ellenáll a konkrét célcsoport meghatározhatóságának.
Ebből a környezetből már középiskolásként szükségessé vált a menekülési útvonal(ak) kialakítása. Ezek között volt a színjátszás mellett hamar megjelenő zene, hiszen a Vad Fruttik „brand name” megalkotása már Marcell középiskolás éveiben megkezdődött. A kötet így rögzíti az énekes-gitáros-dalszerző gondolatait: „Számomra a zenekar nevének hangulata mögött az a kép van, amin kislányok táncolnak miniruhában, és gyümölcsillatúak. Oly aranyosak, hogy képtelenek bármi gonoszkodásra vagy durvaságra.” (148.)
Vajon a (rock)zenészlét drogok nélkül olyan, mint a költő az egyedi képalkotása nélkül? Marci bevallása szerint: „Végtére négy éven át drogoztam. (…) Amúgy akkortól írok jobb, számomra is elfogadhatóbb szövegeket, és azt hiszem, összefüggés mutatkozik közöttük. (…) A gondolatok is újaknak tűntek immár. (…) Ám ma már nem merném azt állítani, mint a korábbi években, hogy drog nélkül nem jutottam volna el a vad fruttis szövegeimhez.” (234–35.) A várpalotai Alagsorban tartott koncertek után, szombathelyi főiskolásként a zene átmenetileg másodlagossá vált számára, kiszorította a mindennapokból egy másik menekülési lehetőség: a drog, amely „révén megnyílt egy másik világ, amiről azt hittük, hogy megérkeztünk a jóba.” (189.) Ebben az időszakban „csak hangerő volt, tág pupillák, kábítószerek” (Goa). Nagyon sokféle tudatmódosító szer felkerült a palettára: fű, hasis, LSD, meszkalin korong, kokain, speed, extasy, rush, sőt, szerecsendió, angyaltrombita, gomba is. A szerek használata és hatása is megörökítésre kerül a könyvben. Menetrend szerint érkezett az első, majd a következő és az azt követő bad trip, a drog szervezetet leépítő hatása immáron testi és lelki tüneteket eredményezett: szorongást, generalizált fájdalmat, szociális fóbiát okozva. Az említettek mellett „menedéket” jelentettek Marcell számára a nők is: „A csajokra mindig szükségünk volt.” (233.)
A szociografikus élettörténet következő fázisa a pszichiátriai kezelések sorozata, melynek eredménye az önépítésen alapuló gyógyulás lett. Ennek kevésbé volt része az egykori középiskolában kapott állás, sokkal inkább a zene. A feldolgozásokat játszó El Niño ismét koncertezett, majd a Vad Fruttik újabb felállása és szárnypróbálgatásai sikert eredményeztek. A társadalomnak nevezett mátrixban sokak küzdöttek/küzdenek a Likó Marciéhoz nagyban hasonló problémákkal, így a közönség önnön léthelyzetére ismerhet a dalokban. Van abban valami messzemenően különös, amikor (az életkort tekintve nagyon szórt közönség) egyként énekli például azt, hogy „A gyógyszer a védelem, / Ha jön a halálfélelem (…) / Asszem’ jól vagyok, a testem virul, a lelkem kicsit halott” (Kemikáliák). Vagy ezt: „Utat tör magának, minden szorongásom, / Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom” (Embergép). Esetleg ezt: „Nincsenek válaszaim, én is befelé lesek. / Odabent se látok mást, csak kérdéseket” (Válaszok nélkül).
Magától adódik a kérdés: milyen módon jelennek meg az előbb említetteken túl A Bunkerrajzolóban elhangzottak a Vad Fruttik zenéjében? Az egy dolog, amikor kiderül Mambóról és Cöckéről: ugyanazon a lakótelepen születtek (104–105.), ahol a Likó család is élt, vagy a Kicsit lassabb című számról, hogy a „milyen betépni” (242.) kérdésre „válaszol”. A nyíltság másik szintjét képviseli a Nem hiszek című track templombeli jelenetre utaló részlete: „Gyerekként a templomban csak azt kértem, / Hogy ne legyen belőle lecsúszott nagyivó, / De a harcban alulmaradt a Mindenható.” A Bunkerrajzoló így rögzíti ezt: „én mindenféléket kértem az Úrtól, amikre véleményem szerint szükségünk volt. Drágaistenemlegyenötösünkalottón! Drágaistenemapámneigyontöbbet!” (39.)
Az Embergép a panelvilági lét mindennapi szürkeségét, uniformizáltságát ábrázolja, ahol a képzeletbeli közömbösséget mérő műszer már alkalmatlan az embergépek apátiájának jelzésére: „Műszerekkel mérem a nagy közömbösséget, / Túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények, / Az otthon nevű részen, a panelrengetegben / Embergépek élnek zavartalan csendben.” Az interperszonális kapcsolatokat a hiány, az emberi attitűdöt a magány és a meg nem értettség jellemzi: „Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják / Masnis dobozokba és a szekrénybe szórják.” Ha az olvasó összerakja a Bunkerrajzoló Másodpercek és decibelekre utaló fragmentumait, nyomára bukkanhat, hogy egyes képek mögött milyen drog hatása áll. A korong (meszkalin) és a fű együttes alkalmazása utáni élmény: „kimentünk a természetbe (…). Piros melegítőfelsőben voltam, és láttam messziről magamat, ahogy izzik rajtam a melegítő.” (200.) Ugyanekkor a patakban „nem víz folyt, hanem celofán” (201.). Ott találjuk emellett ismételten a cannabist, amely segítségével „a zenét sávokra bontva is képes vagy meghallgatni” (193.), az LSD kihatásaként pedig „a végtelent kezdte keresni.” (199.) A léthelyzetek diszharmóniája egyértelműen része a Vad Fruttik szöveguniverzumának.
Ha már „a tudat nem ad szabad utat” (Üzenet), a panelrengeteg az egyediség ellensége, a szocializmus a szabadság ellenlábasa; legalább a (dal)szövegek által létrehozott (bunker)világ, a művészet imitálja a vágyott biztonságot, nyugalmat, szorongás nélküli állapotot. A Vad Fruttik és Marci bunkere/karrierje nem homokra épített (lég)vár. Likó Marcell eddigi életútja kicsit talán a népmesei legkisebb fiú történetéhez hasonlítható, ő az az egy, aki „kiáll a sorból” (Lehetek én is) és végül „gyümölcsöt terem / minden gyötrelem” (Orgonák).
Géczi János: A Bunkerrajzoló – Likó Marcell-élettörténet-rekonstrukció, Atheneum Kiadó, Budapest, 2015.
A fotókat Balog Edit Otilia készítette.
