Lehet, hogy emiatt pironkodnom kellene, de nem ismertem korábban Németh Gábor írásait, sosem olvastam tőle semmit az Egy mormota nyara című könyvéig. Ám éppen ezért prekoncepciók és elvárások nélkül vettem kezembe a regényt, és üdítően meglepett.
Új kalandot jelentettek számomra a kisbetűs, mondatvégi írásjeleket elhagyó bejegyzései, mondattöredékei, vendégszövegei. A humorától önkéntelenül is hangosan felkacagtam, az anekdotázásait pedig csillogó szemmel olvastam – talán épp a természetessége, a könnyedsége miatt. És azt is szerettem benne, ahogy magába szippantott a történet, illetve maga a történetmesélés – azt pedig kiváltképp, hogy a könyvnek volt húzása, lendülete, ami miatt nehezen tudtam letenni.
A cím egy Byron-idézet, ráadásul annak a vámpírfilmnek a leendő címe, amelyhez főhősünk/elbeszélőnk helyszíneket keres. Ezzel jól rámutat a szerző arra a korábban (vagy talán ma még mindig) divatos eljárásra, amellyel szépirodalmi művekre vagy kanonizált művészekre hivatkoznak, utalnak a populáris alkotásokban, ahogy a regény esetében is: egy valós eseményt beszél újra, a realitásban gyökerezik a fikció. Németh Gábor sok életrajzi momentumot emelt be a könyvbe, és járt is azokban a városokban, ahol helyszínvadász narrátora megfordul. A könyv fülszövege megemlíti Buenos Airest is, de meglepő módon ez a regényben mégsem szerepel – talán ez a mű egyetlen szépséghibája.
A regény keretét és apropóját az adja, hogy az elbeszélő a fiának szeretne írni parainesist: „ráadásul azt találtam ki, hogy neked írok, tulajdonképpen függetlenül attól, elolvasod-e majd egyáltalán, neked szerkesztem össze ezt itt, ürügynek használom a létezésed, hogy írás közben ne tartsam őrültnek magam” (16.). Ebből pedig egy nagyon érdekes játék bontakozik ki, ami túllép a napló, az intelem vagy a memoár általános műfaji keretein. Nincs időrendhez kötve: megengedi azt a szabadságot az elbeszélőnek, hogy bármit leírjon, ami éppen eszébe jut, látszólag nem követve semmilyen logikát; az egyik emlékfoszlány továbbiakat hív elő. Formához sem kötődik, hiszen a kétszavas értelmetlen szókapcsolatoktól kezdve a vendégszövegeken át a hosszabb terjedelmű szövegrészekig mindenfélét találunk. Műfajilag talán a vallomáshoz hasonlít a legjobban, egy helyszínvadász vallomásai a fiának, amíg egy biarritzi kikötőben veszteglő hajón várja sorsának további alakulását. Ebbe pedig belefér az a rengeteg írói reflexió is, amitől hemzseg a könyv eleje: néhol humorosan, néhol szabadkozva, néhol az elbeszélhetőség vagy az írás problematikáján lamentálva, de szinte mindig a megszólítotthoz intézve szavait. Az egyetlen dolog, ami főhősünket és a történetet is továbblendíti, az, hogy a film zárójelenetéhez, Byron halálához keresi a legalkalmasabb tengerparti helyszínt.
Amikor pedig megtalálja, akkor szinte benne van a levegő forróságában, hogy itt is történni fog valami megbocsáthatatlan dolog. Az elbeszélő minden egyes helyszínen csak szemlélődő, és szinte minden alkalommal szemtanúja egy végtelenül elszomorító eseménynek. „[H]a figyel az ember, előbb-utóbb tényleg majdnem minden megtörténik, egyszer csak megérkeznek a szereplők, és ahol szereplők vannak, előbb-utóbb történik is valami jóvátehetetlen.” (23.) „[A]zóta tudom, hogy nem történhet meg bármi bárhol, hogy a látható terekhez láthatatlan események tartoznak, láthatatlanok, mert nem a jelenben vannak, hanem a „már nem”-ben vagy a „még-nem”-ben, hogy bizonyos terek csak azért léteznek, hogy egyszer majd megtörténjen bennük és általuk valami…” (69.) A helyszín így a puszta háttéren túl felértékelődik, és az elbeszélőnek jó alkalmat nyújt arra, hogy olyan témákat is érinthessen, amelyek nagyon érzékeny és aktuális politikai, társadalmi vagy emberi konfliktusok: migráció, cigányság, az asszimiláció és idegenség problémája.
Biarritz, a tengerparti üdülőfalu viszont az egyetlen olyan helyszín, ahol a szemlélődő narrátorból cselekvő lesz, és így válik Albert Camus Közönyének (az újabb fordításban: Az idegen) parafrázisává. Németh Gábor ezt nagyon is egyértelművé teszi: a mottóval is sejteti, később pedig szövegrészeket emel be Camus regényéből. Mindenesetre briliánsan készíti elő a végkifejletet a csehovi puska elvével – számomra talán a legötletesebb játék a koktélok elnevezésének felhasználása volt, például a Halál a Golf-áramlatbané: „két esetleg három halál délután” (154.). A gyónáson túl, amit a narrátor a fiára hagy, azt is megosztja, hogy hogyan kell elegánsan és körültekintően inni Hemingway vagy épp Oscar Wilde ajánlásait követve.
Németh Gábor: Egy mormota nyara, Pesti Kalligram, Budapest, 2016.
Kiemelt fotó: Origo.hu
