Minden azzal kezdődött, hogy csütörtökön egy amerikai archeológus hölggyel a Kőleves Kertben vacsoráztam. Egyszer csak feltűnt Tarr Béla és jobbján Juliette Binoche. Ők is vacsorázni jöttek, de a benti részbe foglaltak asztalt, távol a kandi tekintetektől. Nem csak a tengerentúli vendég villanyozódott fel (pedig Tarr Bélát nem ismerte), hanem jómagam is, bár én titokban egy pénteki, miskolci találkozásban reménykedtem.
Utóbbi is összejött, de nem éppen úgy, ahogy azt szerettem volna. Amikor délután ötre megérkeztem a Művészetek Háza elé, fotósok, hoszteszek és a fesztivál munkatársai nyüzsögtek a kordonokkal leszűkített bejárat körül. Éppen igyekeztem volna bőröndömmel a legkevésbé feltűnő módon bejutni a regisztrációs pulthoz, amikor az állami vezetőknek kijáró fekete luxusautók kanyarodtak be a zöld szőnyeg elé (a névadó szponzor színe). Így a szőnyeg szélére sodródva, bőröndömbe kapaszkodva néztem végig, amint tőlem pár méterre a francia filmsztár (most már a megnyitó ünnepséghez igazított ruhában, frizurával és sminkben) Bíró Tibor fesztiváligazgató társaságában besiet az épületbe.
Legközelebb már a Pressburger terem vásznán láttam viszont Binoche-t, a CineFest nyitófilmjében, Kieślowski Három szín: kék című 1993-as alkotásában. A húsz éve elhunyt lengyel rendező tiszteletére Három szín-trilógiájának másik két részét is levetítik a fesztiválon. A nyitófilm főszereplője, Julie (Juliette Binoche) férjét és kislányát is elveszíti egy autóbalesetben. A továbbiakban Kieślowski az ebből eredő depresszióját mutatja be: hogyan hat társas kapcsolataira, életmódjára. A tét az, sikerül-e – és ha igen, hogyan – feldolgoznia a traumát és továbblépnie a fiatal özvegynek. A film szövete szimbólumokkal telített (a kék szín sokféle megjelenése, úszás), a zenehasználat hangsúlyos, amely a zárlat Szent Pál jól ismert szeretethimnuszát beidéző emelkedettségében is szerepet játszik.
Hasonló helyzetbe kerül Damjan Kozole Éjszakai élet című filmjének hősnője, akinek ügyvéd férjét meztelenül találják meg Ljubljana egy forgalmas utcáján. A férfit kutyák marcangolták szét, élet és halál között lebeg. Míg az életmentő műtétek sorozata zajlik, a megrendült feleség egyszerre több problémával kell szembenézzen. A véres test mellett talált hatalmas műpénisz azt is jelentheti, hogy férjének volt egy számára ismeretlen, másik élete is, amiről neki húsz év házasság után kell tudomást szereznie. De a botránytól való jogos félelem vezeti leginkább a nőt, mert a média a bizarr eset napirenden tartásával tönkreteheti a sztárügyvédet. A kihalt, üres szlovén főváros vágóképei erősítik a lassú, nyomasztó hangulatot, mely a gyakran valósidejű, kevés történést dokumentáló jelenetekkel együtt a befogadót is a klinikai halál szélére sodorhatja. A film utáni beszélgetés a rendezővel izgalmasabb és tanulságosabb volt magánál az Éjszaki életnél.
Az idei CineFest versenyfilm-válogatása sokkal színesebb, mint a korábbi években. Kelet-Európa után Új-Zéland következett. Taika Waititi színész-rendező nevét a magyar filmrajongók a tavaly bemutatott Hétköznapi vámpírok kapcsán ismerhették meg. A Vademberek éjszakája című alkotása kiforrottabb alkotót mutat, a következő projektje (Thor: Ragnarök) pedig a világhírnevet is meghozhatja számára. Vámpíros filmjéhez hasonlóan itt is a humoros megközelítés dominál, csak most a buddy movie, a családi dráma és szökevényfilmek műfaji sablonjait forgatja ki és reciklálja eredeti módon. A végeredmény meglepően koherens kölcsönös fejlődéstörténet sok filmes kikacsintással, váratlan fordulatokkal, abszurdba hajló helyzetekkel. A Vademberek hajszája kissé elrajzolt (amiben az ifjúsági filmeket idézi) világában infantilis felnőttek (a protagonisták és antagonisták) veszik körül a túlsúlyos, nevelőszülőkhöz kiadott árva srácot, Rickyt. A kezelhetetlen kiskamasz fura szövetséget kell kössön a szűkszavú, zsörtölődő Hectorral (Sam Neill lubickol a szerepben), hogy furcsa párként meneküljenek a végtelen új-zélandi bozótosban a gyermekjólétiek elől.
Az amerikai Drake Doremus egy tisztán műfaji filmet készített, az Azonosak disztópikus sci-fi. Az ember tragédiája Falanszter-színe óta tudjuk, mire képes egy olyan társadalom, ahol mindent igyekeznek kipusztítani az emberből, ami nem a tudományt, a technikai fejlődést szolgálja. A hideg ráció nem tűri a kontrollálhatatlan érzelmeket sem, így az ilyen „anomáliákat” produkáló embereket betegnek tekintik, majd a gyógyszeres kezelés után az uniformizált társadalom gondoskodik róla, hogy az SOS-szindrómások ne éljék túl a negyedik stádiumot. A vakító, sterilen fehér, futurisztikus közegben egy szerelmi történet szövődik Silas (Nicholas Hoult) és Nia (Kristen Stewart) között. A fiatalok kénytelenek színlelni, az érzelemmentesség maszkját hordani, nehogy kiderüljön a viszonyuk (a testi érintkezéssel életüket kockáztatják). Sajnos olyan jól sikerül a szerepjáték, hogy a nézők sem tudnak igazán együttérezni velük, szökési kísérletük végkimenetele már hidegen hagyott. A hatást tovább rontotta az egyre tolakodóbbá váló, az érzelmek erejét illusztráló harsogó zene.
Sokkal visszafogottabb Kelly Reichardt Egyes nők című filmje. Az ismert amerikai függetlenfilmes rendezőnő három történetét a közös helyszín (Montana állam havas hegycsúcsokkal díszített ingerszegény világa) és a női főhősök fűzik össze. A hétköznapi cselekvések repetitív (lovak etetése, kiengedése a karámból) és kontemplatív (egy családi hétvégén a homokkő megszerzése mögött felsejlik az elhibázott házasság és a problematikus szülő-gyerek viszony) módon jelennek meg, hiányoznak a cselekménnyé összeálló narratív elemek. Konfliktusok és drámai csúcspontok híján nagyobb szerep hárul a befogadóra, akinek érzelmileg kellene azonosulni a három különböző női karakterrel. Reichardt lassan hömpölygő filmje úgy viszonyul a hagyományos elbeszélésmódhoz, mint egyik női szereplője, aki kocsi helyett lépésben haladó lován visz el valakit vacsorázni. A tempó lassabb, de semmi sem vonja el a figyelmünket az útról és egymásról.
Szerencsére idén is adódott látnivaló a vetítéseken túl. És itt nem a Viking söröző és a Toti pékség rutinszerű meglátogatására gondolok, sőt nem is a Döner King két film közötti életmentő ételeire. Igazi kihívásnak bizonyult a horvát fagyiként árult óriási gombócokat elfogyasztani, miközben még egy virágot és főtt kukoricát áruló idős nénivel is megismerkedtünk. A Joli néni kérésére megvásárolt kaparós sorsjegy nyerőnek bizonyult, így örömmel vettük fel és adtuk át a csekély pénznyereményt, miközben búcsút intettünk neki. Az idei nagy kaland a Herman Ottó Múzeum meglátogatása volt, ahol két igen különböző tárlatot láttunk. A Pannon-tenger Múzeum (mely a fent említett intézményben található) gazdag anyagával és interaktív, gyerekbarát kialakításával ideális helyszíne egy általános iskolai osztálykirándulásnak. Élmény alapú, komplex természettudományos (ha már úgyis divat lett) tudásra tehetnek szert a látogatók. Kőzetek, ősemberek és ősi növények uralják a kétszintes teret sok megfogható tárggyal, kipróbálható játékkal. A nem túl nagy kiterjedésű képtár a magyar képzőművészet kiemelkedő alkotóinak egy-két művét őrzi. Az egyik termében pedig a barokk stílust és a festményhamisítást mutatja be részletesebben. Aki viszont igazi filmfesztiválra akar eljutni, ne habozzon: irány Miskolc!
13. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nyitóhétvége, Művészetek Háza, Miskolc, 2016. szeptember 9-11.
A borítóképet a szerző készítette.