A Délibáb fiaskója után Hajdu Szabolcs terápiás céllal rendezett egy színházi kamaradarabot, melyben két család egy fiktív napját meséli el. Az ebből született – anyagi értelemben minimál produkciónak számító – film a lehető legtermészetesebb, manírmentes módon vázolja fel Hajdu örök problémáját, a különbözőség és a megszokhatatlan egymásmellettiség gondolatát.
Hajdu meglehetősen személyes filmet forgatott, mégis rátapintott a kortárs magyar közérzetre. Noha legtöbb filmjében érinti a népi, nemzeti és egyéni idegenség kérdéseit, a realista, szociálisan érzékeny nézőpontot a rá jellemző, olykor szürreális stilizációval tompítja. Korai munkáinak (Macerás ügyek, Tamara) formanyelve, szatírává rajzolt karakterei már megelőlegezték azt a frontzónát, ami a Kelet és Nyugat mint valóság és fikció metszéspontjaként rajzolódott ki a Bibliothéque Pascalban és a Délibábban, de ezt a szellemiséget követi a Fehér tenyér államhatalom-sport-cirkusz párhuzama is. Az Ernelláék Farkaséknál nem összegző műnek született, de felvonultatja a rendező eszköztárát. Színpadiságát és a hívatlan vendég motívumát leginkább a Tamarától örökölte, ugyanakkor életrajzi vonatkozásait tekintve a szakmai kudarcot és kiábrándultságot a beilleszkedni képtelen főhősein lemérő Fehér tenyér és Off Hollywood az előképe.
A film alapszituációjára a Skóciából hazatért rokonokkal már a frappáns cím is utal, és az összezártság szubjektív élményét Hajdu rendkívül következetesen végig fókuszban tartja. A nyitójelenet szűk térkezelése, makacsul közeli felvételei az asztaltársaság tagjairól, valamint a lekövető kameramozgás és a természetes hangzavar a Budapesti Iskola dokumentarista fikcióihoz teszi hasonlatossá a filmet. Az összezártság, egymásra utaltság kérdésköre másként válik fontossá, mint a 70-es évek magyar panelfilmjeiben. Hajdu velük szemben megkomponálja a teret és a szobabelsőket. A hat ember itt a lakás tágassága ellenére nem képes elférni egymás mellett, ezzel Hajdu át is pozicionálja mondanivalóját a szociálisan meghatározható konfliktusról a karakterek viszonyára. Miután a címszereplők egymásnak feszülnek, a film jó értelemben véve leül. Szereplőit és a lakásbelsőt nem használja közvetítő közegként az általánosabb jelentésekhez, nem az értelmiségi réteg problémáit meséli el. Ahelyett, hogy egy társadalmi tendenciát mutatna meg, Hajdut az egyének érdeklik, bevezet a szubjektív térbe, tapasztalatokba és interakciókba. Családfilmje így Cassavetes, Fellini vagy Pasolini emberközpontúságát viszi tovább.
Nem lassú film az Ernelláék, mivel folyamatos konfliktusok támadnak, a dramaturgiai fordulópontok jól ütemezettek, és a rendezés sem hagyja szétesni vagy modorossá válni az egészet. Nem harsány film, mivel Hajdu megfontoltan hagyja bekúszni a csendet karakterei közé, megáll és hallgatja a tétlenséget és a tanácstalanságot, amivel kivédi a teatralitás és a nagyotmondás veszélyét. Az Ernelláékban Hajdu pontos megfigyeléseket tesz arról, hogyan kezeljük azt a helyzetet, illetve hogyan nem tudjuk, amikor az idegenség közvetlenül van jelen. Korábbi műveiben az egyén kivetettsége, a határhelyzet mindig kulturális, társadalmi léptékben volt értelmezhető, most viszont az idegenséget beviszi a négy fal közé. Persze ezúttal is megpendül a honi és külhoni lét kettősének feszültsége, a magyar és a külföldi mentalitás eltérése.
A helyzetet tehát nem nehéz az elhidegült, bomlófélben lévő magyar társadalom jelenlegi állapotának allegóriájaként olvasni, viszont sokkal fontosabb az apróságok, a mikroközeg narratívája. Az, ahogyan a szereplők gyermeki sértődöttséggel rugóznak ugyanazokon a problémákon, ahogy adott konfliktusok az irigység vándormotívumként megismétlődnek más-más helyzetekben, vagy miként ugyanazok a minták jellemzővé válnak több (felnőttek, gyerek-szülő) viszonyrendszerre. Ebből fakad a film humora is. A kisfiú sorozatos kérdései az emberi szervezetről, illetve a két felnőtt férfi tanakodása a házasságtörésre való hajlamról mind egy válasz felé mutatnak: így működik az ember.
Ugyanakkor ezúttal is a mesélés, a fantázia és a fikcióképzés veszi el az egy helyben toporgó magyar valóság és a realista formanyelv élét. A szürrealizmus nem a karikatúraszerű stilizációban mutatkozik meg, hanem a gyermekkor iránti nosztalgiában. A családtagok egyszerűen újra gyerekké válva készülnek a nagypapa érkezésére. A film végére effektíve semmi sem oldódik meg, azonban erkölcsi tanulság híján is van valami felemelően valódi abban, ahogy ezek az emberek nem tudnak mit kezdeni egymással.
Ernelláék Farkaséknál, 2016. Írta és rendezte: Hajdu Szabolcs. Szereplők: Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Szabó Domokos, Tankó Erika, Hajdu Zsigmond, Hajdu Lujza. Forgalmazza: Big Bang Media.
Duplakritikánk másik fele itt olvasható.