Az Egy piaci nap Závada Pál legutóbbi nagyregényéhez, a Természetes fényhez képest – terjedelménél fogva – sokkal szűkebb tartományon belül építkezik, ugyanakkor elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódik a második világháború és az utána következő évek történéseihez, összefüggő jelentéshorizontot teremtve az időszak sorsfordító eseményei között.
A háború utáni magyarországi társadalom siralmas korképét adó regény bepillantást enged a társadalmi, gazdasági, politikai és nem utolsó sorban morális elesettség szélén álló ország helyzetébe, fókuszpontul Kunvadas széles értelemben vett környékét jelölve ki. In medias res típusú felütésével azonnal a kunvadasi zsidó pogrom sűrűjébe vezet bennünket, majd következetes idő- és térbeli elmozdulásokkal teremti meg a központi narratíva világháborúig visszanyúló kontextusát. A kötet narrátora, Hadnagy Sándorné Mária a „háborús propagandával” megvádolt helyi tanár feleségeként közvetíti a rövid időszak eseményeit, miközben az alföldi parasztság mentalitásán, műveletlen világán, nyomorán keresztül közéleti, míg szülei hátterének és házasságának ábrázolásával családtörténeti kitekintést nyújt. Mindehhez a megbontott időrend teremt lehetőséget, oly módon, hogy a különböző helyszíneken, különböző idősíkokban zajló részleteket eltérő mediális közvetítettségen keresztül alakítja egységes struktúrává. Jegyzetek, tárgyalások jegyzőkönyvei, tanúvallomások, visszaemlékezések, újságcikkek és levelek révén, retrospektív módon bontakozik ki a zsidóellenes megmozdulás folyamata, melyek kuszaságára, a lejegyzett gondolatok és emlékek zavarodottságára a narrátor is reflektál: „Vagy ezekre a bekiabálásokra még a pártközi értekezletről emlékszem?” (50.)
Az Egy piaci nap kérdésessé teszi (miközben a szerző tudatos narratív játéka révén sikeresen kibújik a válaszadás kényszere alól, a befogadóra bízva a megoldást), hogy a társadalom egyik része (a magyarság) hogyan képes a háború után tanúsított tébollyal és indulattal viseltetni a társadalom egy másik része (a zsidóság) iránt, tudván, hogy a haláltáborok poklát megjárt és azt túlélő kevesek visszaintegrálása a deportálást közönnyel szemlélő magyar lakosság szemlélet- és magatartásváltozása nélkül lehetetlen marad. A zsidóság nem feledi a deportálásuk során tétlen magyar lakosság magatartását, amely hazatérésük után fokozatosan alakul át gyűlölködéssé, gyilkos indulattá. A haláltáborok poklát túlélők hazatérnek, hogy odahaza falubeli társaik irgalmatlan támadásának essenek áldozatául.
A zsidók iránti indulat a háború évei alatt elkövetett szörnyűségek után is kitart, sőt, újult erővel tör a felszínre. A látens antiszemitizmus tovább él, és egyre erőteljesebb megnyilvánulási formát ölt: „Például hogy ahonnan gyerekek tűnnek el váratlanul, őszerinte ott nem árt a hogymondjákok körmére nézni. Mert ő most is azt mondja – ne legyen igaza –, hogy ezeket a gyerekeket világos, hogy kik tüntették el. Vagy már el is emésztették őket, mert a maceszukhoz kellett nekik a keresztény vér. Hiszen ő jól emlékszik arra, hogy Szlovákiában is történt már ilyesmi, nem is egy esetben, s ezért közülük ott többet föl is akasztottak. És az oldalán lógó tőrre mutatva kijelentette, hogy az is használatban volt ott a pászkarágók ellen.” (30.)
A hazugságok és értelmetlen elmeszülemények hamar közönségre találnak a káoszban, a mindenre és mindenkire gyanakvással tekintő, tudatlan és rosszindulatú tömegben. A tömeg hatalma pedig gyorsan megmutatkozik: amit legitimnek tekint, legyen az égbekiáltó kitaláció, attól nincs többé megválás, a megvádolt zsidók sem képesek többé megszabadulni a rájuk aggatott vádak, rágalmak alól. Mindezeket csak tetézi a zsidók állítólagos rejtett vagyona iráni vágy, melynek ürügye alatt a csőcselék módszeresen dúlja fel a zsidó lakosság házait, üzleteit. A levegőben lógó kérdés folyamatos nyomás alatt tartja a köz- és a magánvéleményt: „bosszút állnak-e a hazatérő zsidók?” (33.), holott a zsidóság álláspontja az ügyben konkrét módon artikulálódik: „tétován állunk, nem találjuk a helyünket.” (34.) A tanácstalanság mellett természetesen a magyar lakosság ellentmondásos szerepét is szóvá teszik a hazatérők: „a házunkat vagy üzletünket pedig sokszor lehetetlen visszaperelnünk. Hát persze, mert azoktól kéne, akik mostanra szinte már jogos tulajdonosnak érzik magukat. Csodálkozol?, hát persze hogy csalódottak, amiért maradtak közöttünk túlélők.” (35.) A háttérben kimondva vagy kimondatlanul működő ellentétek felszítása azonban politikai felhangokkal egyesül, nyilvánvalóvá téve, hogy a társadalom faji és ideológiai megosztottsága bizonyos elemek számára haszonnal kecsegtethet.
A korabeli média manipulatív, a háború viszontagságaiba belefáradt és az egzisztenciális kilátástalanság határán tengődő tömegre gyakorolt befolyása – álhíreivel, antiszemita rágalmaival – országszerte felerősíti az emberekben lappangó indulatokat, közvetve hozzájárulva a zsidóellenes atrocitásokhoz, pogromokhoz. A pártérdekeket képviselő sajtó, saját propagandacéljait tartva szem előtt, tudatosan reflektál a magyarság zsidósággal szembeni félelmeire, hiedelmeire, vádjaira, még inkább ellehetetlenítve az igazság tisztázását, és megfosztva a megtámadott félt az önigazolás lehetőségétől. Az egyik központi indító ok a tudatlanság: „a magyar nemzet alig tud valamit arról, mi is történt valójában a zsidósággal. Minthogy vidéken fölzaklatott lelkiállapotban él a hiszékeny nép, a felelőtlen lélekkufárok pedig az antiszemita vérvádmesékkel pattanásig feszítik a húrt, ilyen állatias, gyilkos viselkedés bizony bekövetkezhet, és nemcsak egy helyen.” (134.), melyre a média és az uszító antiszemiták egyaránt rájátszanak. A valóság ismerete sok esetben felszínes, sokkal erősebb hagyományként működnek az évszázados hiedelmek (vérvád), a gazdasági gyökerű spekulációs rágalmak (pénzrontás, áremelés stb.), a háború éveiben gyökerező ellentétek (a zsidók deportálása után házaikat, ingóságaikat a magyar lakosság sajátítja ki), melyek végül a „hogyishívjákok”, „minekmondjákok”, „izék”, „hogymondjákok” – tehát a zsidók elleni népítéletekhez vezetnek. A magyar társadalom politikai megosztottsága és ellenségeskedése ismételten a zsidóságon csattan: „Csak amikor benyúltam a számba, és öt véres fogam a kezemben maradt, akkor jöttem rá, hogy nem mint szociáldemokratát ütnek, hanem mint zsidót.” (63.)
A narrátor, miközben mindent elkövet, minden követ megmozgat, hogy gyanúba kevert férjét tisztázza a koholt vádak alól, zavarodottan követi az egyes eseteket, az erőszakhullám nagy része csupán későbbi visszatekintésekből rekonstruálódik. Bár testközelből tapasztalja az erőszakot, a történések vehemenciája, váratlansága szinte vakságra kényszeríti, a valóság a későbbi tárgyalási folyamat során kerül kiegészítésre. Gondolkodásmódját és világlátását erősen meghatározza az értetlenség és a rácsodálkozás, melyek nagy mértékben befolyásolják a tapasztalt valóság regisztrálásának menetét. Családi és személyes tragédiák borítják árnyékba a nő múltját (gyermekük elvesztése, a rajta elkövetett erőszak a frontátvonulás idején, fosztogatás), de a tények konkrét elhallgatása ellenére is közvetettet bepillantást nyerünk a nő zaklatott múltjába. „De hogy amit az oroszok a mi községünkben és a környéken ezután műveltek, azt a jellemzőnek mondható, öldöklően véres fosztogatásokhoz képest állítólag nincs miért komolyabban fölhánytorgatni – hát erre a cinikusan érzéketlen meglátásra jobb, ha én nem is mondok semmit. És ezt a témát itt félbe is hagynám.” (20.) A háború végén megélt szörnyűségek vissza-visszatérő súlyként nehezednek a nőre, a múlt bizonyos részletei (korábbi szerelme, megerőszakolása) ismét előbukkannak, bonyolult összefüggésrendszert teremtve a privát és a kollektív történelem eseménykomplexumában.
Az országos kitekintés nyilvánvalóvá teszi, hogy a kunvadasi eset nem az egyetlen, elszigetelt antiszemita erőszakakció az országban, s mindezek hátterében pártérdekek állnak, leginkább az agresszív politikát folytató kommunistáké. Végül maguk a kezdeményezők döbbennek rá, hogy az elszabadult indulatoknak lehetetlen gátat vetni, az incidenseknek az országos politikára nézve is nemkívánatos a megítélése. Az atrocitásokat követő perek, tárgyalások ábrázolása hűen imitálja a háború utáni koncepciós perek forgatókönyvszerű megtervezettségét, a korabeli bírósági eljárások ellentmondásosságát, melyet jól szemléltet a Sándor felmentése után kapott levél: „amikor a korábbi halálbüntetést a teljes ártatlanság kimondása és a rögtöni szabadon bocsájtás váltotta föl.” (217.) A korszak egyik sajnálatos epizódja révén pedig rálátást kaphatunk, hogy miközben az országot évtizedekig meghatározó politikai rendszer kiépítése megy végbe, azalatt a társadalom nagy része ugyanazokkal a megrögzött indulatokkal küzd, mely az ország ideológiai helyzetétől szinte teljes mértékben függetlenül képes kollektív módon megbélyegezni, kirekeszteni és – amint kötetünk hűen szemlélteti – megsemmisíteni.
Závada Pál: Egy piaci nap, Magvető, Budapest, 2016.
Borítófotó: Breuerpress International