Próbálom kikerülni vagy legalábbis minimálisan igénybe venni azokat a kapaszkodókat, amelyek felől olyannyira kézenfekvő lenne elindítani az Omerta kritikáját – és egyáltalán: olvasását.
Ez annál is inkább nehéz, mert azóta vártam a regény megjelenését, hogy letettem a szerző legutóbbi nagyregényét, a 2013-ban megjelent Fejtől s lábtól-t. Vagyis az előzetes elvárások mérlegelése, a kétkedés, a katarzis utáni vágyakozás, a szerző egyre hangsúlyosabb jelenléte a kulturális közéletben, s nem utolsósorban az Omerta beharangozói (elsősorban a titokzatos rózsakertről, a négy elbeszélőről és az ’56-os forradalomról mint háttéreseményről) meglehetősen markáns kereteket képeztek a majdani olvasásnak. Különös és végeredményben felszabadító érzés volt, hogy hamar el tudtam engedni a kettő orvost, egymásba fonódó elbeszélésüket, a nyomasztó árnyékként folyamatosan jelenlévő, irányíthatatlan és szinte csak romboló történelmi eseményeket, az epilógus nyugalmát. Nem váltam kényszeres keresőjévé az előző regény nyomainak, holott végeredményben érvényesíthetők lettek volna az olvasásban bizonyos, markánsan orientáló hívószavak (tanúságtétel, kisebbségi lét, lokális identitás, mikrotörténet, perspektívaváltások, kollektív trauma stb.). Abban bizonyosan hasonlít a két regény, hogy az iménti – kétségtelenül tovább bővíthető – felsorolás fogalmai, sokszor morális problémává is formálódó kérdésfeltevései nem formálják egyik szöveget sem tézisregénnyé, holott súlyuk mindvégig jól érezhető.
Az Omerta négy elbeszélőjének története – nem meglepő módon – láncolatszerűen kapcsolódik össze: a cselédséget vállaló Kali elbeszélését gazdája és későbbi szeretője, a rózsatermesztő Décsi Vilmos narrációja követi, majd a vele szintén érzéki kapcsolatba lépő Annuska történetével folytatódik a regény, amelyet végül a fiatalasszonnyá érő lány nővérének, az apáca Eleonórának a „vallomása” zár. Nem véletlenül vagyok bajban az elbeszélői diskurzusok műfajának megnevezésével, ugyanis kiemelt olvasói feladat annak megfigyelése és megfontolása, hogy mi is motiválja pontosan ezeket az egyes szám első személyű elbeszéléseket. A regény alcíme (és címe – de erről majd később), a Hallgatások könyve ráadásul fenntartja a némaság és a megszólalás feszültségét, és kiélezi az egyes szám első személyű megszólalás kommunikatív alaphelyzetét, amennyiben az szükségképpen és kifejezetten szól valakihez egy markánsan meghatározott szituációban.
Kali könyve könnyen megfejthető, amennyiben a harmincas éveinek végén járó „széki néni” fiatalabb korában is mesemondóként szórakoztatta az asszonyközösséget a társadalmi nemi szerepükhöz tartozó tevékenységeik közben (szövés, fonás, ciklikus mezőgazdasági munkák), majd a cselédként őt alkalmazó rózsakertésszel is sokszor meséken keresztül kommunikál, amelyekben keveredik az archaikus népi képzelet, a történelmi hagyomány (Mátyás király) és a szépirodalmi örökség (Boccaccio). A szinte beszédkényszeres Kali története a férjétől való elszökéssel indul, s a kolozsvári kertből a györgyfalvai házba való elköltözéssel zárul: a nem túl kacifántos női élet, amit elsősorban a férfiaktól való függés határoz meg, a mese diskurzusában, az elmesélés közösségi-bizalmas alaphelyzetében szólal meg. De Kali életének, ha esetleg mesésnek is tekinthető, de kétségtelenül pozitív fordulatai (az őt verő férjétől való megszabadulás, Vilmossal való szeretősége, meddősége megszűnésének szinte ószövetségi csodája) az elbeszélés lezárásában visszabontják az „okos leány” meséjeként való olvasás lehetőségét. Kali tragikus felhangtól sem mentes iróniával reflektál saját történetére utolsó mondataival: „Mert a mesébe úgy van, aztán az életbe máshogy van. Azt mondja Vilmos gazda, nem is tett ki, hanem hogy egyenest megcsináltam a szerencsémet vele. Örökre megcsináltam. Véle, a Szerencsés kertésszel. Nasze.” (128.)
Décsi Vilmos elbeszélésének motivációját ezzel szemben nem a magánéleti, hanem a közéleti szerepváltozás adja, amelyet mindenekelőtt az egyén által uralhatatlan társadalmi-politikai változások generálnak: könyvének felvezetésében a Majális úti Szekuritáte alagsorában ül „a papír felett, s magyarázza a bizonyítványt. Mert deklarációba kell adjam, hogy vette meg Horthy és Károly [román király] a rózsámat. Most ilyen világ van, mindent ki kell tisztázni és el kell magyarázni. De hogy ne örüljenek annyira, elmondom. El fogom mondani életem fő stációit. Mert aki nem mondja el maga, ahelyett elmondja más. S abban nekem nem lesz köszönet.” (133.) A saját történetének rögzítése nyilvánvalóan egyfajta önvédelem, de identitásának létrehozása és bizonyítéka is egyben, amelynek legalább ugyanolyan megrendítő a sérülékenysége, mint amilyen markánsak és stabilak a körvonalai: „Van nekem egy másolat a deklarációmból, mert itthon újra leírtam magamnak, hogy tudjam, ha kérdik, s nehogy máshogy találjam mondani, még frissibe leírtam. Ha valami hiányozna abból, amit írtam, hozzáteszem. Az ember kétszer nem tud ugyanúgy mondani semmit. Csak a hallgatás egyforma.” (137.)
Míg Kali könyvéből csak halványan rajzolódnak ki a megváltozott politikai rend következményei, addig Vilmos elbeszélésének fókusza kifejezetten az újrarendeződő társadalomra irányul, amelyből ő sem tudja (és nem is akarja) kivonni magát. Az a titkos kert, amelybe Kali is csak szigorú tiltásokkal léphet be, kinyílik a kollektivizálás előtt, és a kertész eladdig magányos, hol tudós, hol intuitív kísérletei az egyetemi oktatás és a megújuló tudományos élet részévé válnak. Décsi Vilmos – feltételezhetően éppen az állambiztonsági szervnek tett vallomás diszkurzív kényszere miatt – sosem kérdőjelezi meg a hatalmi döntések következményeit, az elpusztított és újrarendezett kertet, írásában az állampárt szolgálatába szegődés nem okoz különösebb szorongást vagy lelkiismereti válságot, aláveti magát a változásoknak, belesimul az új rend értelmetlenségébe, felhasználva a kínálkozó lehetőségeket. A rózsák termesztésével összekapcsolódó csend és várakozás, valamint a közéleti szerepbe való csöppenéssel együtt járó „sztárság” feszültségében nehezen tudok olvasóként rendet tenni, a narcisztikusság és a rezignáció kettősségét zavarónak tartom a Vilmos könyve végén is: bár a kertész az ő életrajzát megírni tervező íróval való beszélgetésében végül mégis az élet hiábavalóságára reflektál. A könyvben szárba szökkenő, bimbózó, virágzó, majd elhervadó rózsák sokasága szerencsére nem válik erőltetett metaforájává a három nő és egy férfi össze-összekapcsolódó élettörténetének.
Igazából sem Kali, sem Vilmos, sem a harmadik könyv elbeszélője, Annuska könyvében nincs kiemelt jelentősége annak, hogy a „Szerencsés kertész” mindkét nővel testi-érzelmi viszonyban van, amit talán túlzás lenne szerelemnek, szerelmi háromszögnek nevezni, de az érzékiséget mindkét esetben motiválja valamilyen különleges érzelmi és szellemi kapcsolat. Annuska történetében a férfi egyfajta apa- és férjpótló anyagi-érzelmi biztonság, de fontos ellenpont is: a félárva lányt ugyanis Vilmos kapacitálja a hagyományos városi-paraszti lét, a kolozsvári hóstáti életforma feladására. A férfi, ahogyan elmélyülten és megszállottan formálja, létrehozza, elpusztítja az újabb és újabb rózsafajtákat, úgy avatkozik bele javaslataival és döntéseivel Kali és Annuska életébe is. A kemény kerti és piaci munka a durva és részeges apa árnyékában és a kommunista hatalomátvétel után bebörtönzött apáca nővére sorsának terhével Annuska nagyon fiatalon kényszerül józan döntések meghozására felnőtt élete vonatkozásában, ami esetében, társadalmi helyzetében csak a házasság lehet: egy „valami jó hóstáti legény” (503.) egyúttal egzisztenciája alapját is jelentő lokális identitását védheti meg. Házasságának és a hóstáti városrész történetének folytatását majd az Eleonóra könyvében követheti tovább az olvasó. Annuska diskurzusát a magára maradottság állapotából kibontakozó gyötrődés határozza meg: a könyve elején halott anyjához intézett imája racionálisan abszurd, ám lélektanilag az egyetlen értelmes lehetősége annak, hogy az apjával élt társas magányát és a kemény fizikai munkát el tudja viselni.
A nyelv, az identitás és az ima kapcsolatát az apáca Eleonóra, Annuska meghurcolt nővére fogalmazza újra könyve elején: „És nincsenek is nekem szavaim, hogy én beszélgessek. Azért van az ima. Én a kötött imát úgyis sokkal jobban szeretem, nem kell kitalálni, már készen van minden szó, az Úrtól való, csak bele kell tenni az embernek a szívét.” (507.) A hallgatás, a vallomás, a gyónás egymást kiegészítő, termékeny feszültsége, ezeknek a beszédaktusoknak a teológiai és a hétköznapi jelentése közötti viszony elgondolkodtató gazdagsága bontakozik ki Eleonóra elbeszélésének első oldalain, aki a rendek feloszlatását követő perek és bebörtönzés után tér vissza Kolozsvárra húgához, egy ismeretlen társadalmi struktúrába és a térben is megtapasztalható visszafordíthatatlan pusztításba. A hatalom által kikényszerített hallgatási fogadalom szembekerül Annuska kérésével, aki tudni akarja, mi történt Eleonórával: „Aláírtam az omertát. De a testvérem még egy irkát is vett, hogy ha nem tudok beszélgetni, írjam bele, mert úgy könnyebb lesz nekem.” (507.) „Aláírtam, mindenki alá kell írja, gondolom. Hogy semmit nem beszélünk, ami velünk esett itt a börtönbe. Semmit. Omerta. Hallgatási parancs. […] Omerta. Sose hallottam ezt a szót. Nem is tudom megjegyezni. Fel kell írjam. Mikor veszi el a ruhát, hogy cseréljék, mert lehet, már ki tudnék menni, megkapják a papírost, amire fel van írva, hogy omerta. Akkor még kapok egy hét izolarét, pincét, hogy irkálok.” (516–517.)
A négy elbeszélés eltérő motiváltsága, a hallgatás, a beszéd, az írás, a vallomás egymást feltételező viszonyrendszere összekapcsolódik az identitás problémájával szorosan összetartozó név problémájával, vagyis a szavak és a dolgok kapcsolatát folyamatosan megmutató jelölő kérdésével. Kali nevének története, a kisfia anyakönyvezésének problémája, vagy a vaskos és finom humort egyaránt generáló, babból készített ételeinek megnevezése, illetve a román és a magyar nevek keveredésének játéka és fájdalma Vilmos könyvében a rózsák denominációjának szaktudományos problémájával, érzelmi tölteteivel és történelmi rétegeivel gazdagítják a nevek tematikáját. Butyka Róza a fogadalomtétel után Eleonóra lesz (itt nyilván érdemes végiggondolni a rózsa katolikus szimbolikáját, illetve megnézni a választott név jelentését is), börtönből való kiszabadulása után hiába keresi Kolozsváron a magyar utcaneveket, az átnevezett közterületek idegenné teszik a várost.
Tompa Andrea regénye számos olvasói pozíciót kínál fel a befogadásban, amelyek közül különösen erős morális súlya van az 1950-es évek államszocialista berendezkedés kollektív emlékezete és traumája feldolgozásának. Ehhez kapcsolódóan a Trianon utáni kisebbségi lét története, illetve Kolozsvár mint valós és szimbolikus tér történeti rétegzettsége tovább tágítják a regény értelmezési lehetőségeit. Mindazonáltal – ahogyan a Fejtől s lábtól esetében is hasonlóképpen állítható az első világháború és Trianon vonatkozásában – az Omerta számomra nem egy kollektív trauma történelmi regénye, hanem nemzeti-történelmi kríziseket is integráló identitásregény, amely akár a trauma feldolgozásának lehetőségét és legfőképpen a párbeszéd esélyét nyitja meg.
Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve, Budapest, Jelenkor, 2017.
Duplakritikánk másik fele itt olvasható!
