Berlinbe mindig jó visszatérni. A német főváros a tavalyinál enyhébb idővel, a szervezők pedig számtalan filmmel fogadták a filmfesztiválra látogatókat. Úgy alakult, hogy végül csak európai filmekre ültem be a Berlinale első hétvégéjén, ám sajnos egyik sem okozott maradandó élményeket.
Idén már nem elsőbálozóként érkeztem a Berlinale Palast környékére, ám hiába a tavalyról szerzett tapasztalat, nem tudtam elég gyors lenni ahhoz, hogy jegyet kapjak Wes Anderson Kutyák szigete című, a fesztivált nyitó filmjének bármelyik ismétlésére. Sőt, eredeti terveimet több ponton módosítanom kellett, de tudtam tartani a napi két filmes (nem túl megterhelő) átlagot, és még az interjúzás is belefért a programba.
Corneliu Porumboiunak, a román újhullám egyik markáns rendezőjének (Forradalmárok; Rendészet, nyelvészet; A kincs) Végtelen futball című dokumentumfilmje nem újdonság a Vasluiból származó direktor életművében, ugyanis négy éve már forgatott egy focival kapcsolatos, saját családját középpontba állító doksit. A Berlinben bemutatott hetven perces alkotás egy Laurențiu nevű középkorú tisztviselőt állít fókuszba, aki évtizedek óta gondolkozik a futball szabályrendszerének megreformálásán, hogy akár egy párhuzamos, de az eredetinél gyorsabb, dinamikusabb sportot hozzon létre. Az amúgy művelt és okos férfi nemcsak kedvenc sportja, hanem például a Biblia-értelmezés területén is rendelkezik hajmeresztő ötletekkel. Porumboiu érdeme – akinek személyes ismerőse a film főhőse –, hogy a jó beszélőkéjű Laurențiu nem válik nevetségessé, sőt két különböző választ is kaphatunk arra, honnan jön nála ez a becsípődés. A film elején részletesen elmesélt fiatalkori sportbaleset, majd a rövid jelenetben felbukkanó apa figurája egy szerzett és egy örökölt világlátást, gondolkodásmódot is origóként láttat.
Ugyancsak a Forum szekcióban volt látható Luise Donschen Casanova gén című alkotása, mely a fikciós, dokumentum- és esszéfilmek szürkezónájából származik. A testről és a vágyról igyekszik kérdéseket feltenni, miközben erősen alapoz a nézők asszociációs készségére. Ugyanis egymáshoz nem kapcsolódó jelenetek sorjáznak: egy ornitológus értekezik a pintyek párzási szokásairól, John Malkovich színpadi előadása után az öltözőjében, Casanova jelmezében válaszol a rendezőnő kérdéseire, majd egy nő transzállapotban orgazmust él át. A velencei képek alkotta keretben szerzetes és szexmunkás, nemváltó műtéten átesett fiatal tűnik fel, gyerekek játszanak az őszi avarban, nem beszélve egy bárban előadott kortárs táncról. Kipihentebben talán megtaláltam volna az öncélúnak tűnő képek közti mélyebb összefüggéseket.
A spanyol Isabel Coixet az ötvenes évek Angliájában játszódó filmet forgatott Penelope Fitzgerald regénye alapján. A könyvesbolt a neves színészi gárda (Emily Mortimer, Patricia Clarkson, Bill Nighy) és az irodalmi alapanyag ellenére egy délutáni műsorsávban sugárzott tévéfilm erényeit csillogtatja meg. A háborúban megözvegyült Florence Green van annyira bátor, merész és makacs, hogy egy kisvárosban könyvesboltot nyisson. A nagy közegellenállás sem készteti álma feladására, ugyanis egy kislány személyében szövetségesre, míg egy magányos könyvmolyban plátói szerelemre talál. A könyvesbolt a zárlata felől a jólelkű kislány nevelődéstörténete is, aki míg a cselekmény elején büszkén vállalja azt, hogy nem szeret könyveket olvasni, az anyagi hasznot sosem termelő boltocska pusztulása után ő lesz az, aki (Florence és a bolt tagadhatatlan érdemeként) továbbviszi a könyvesboltos lét kultúrateremtő és -terjesztő fáklyáját.
A legígéretesebben a La Manche-csatorna másik oldalán, Párizsban és az Alpok lábánál elterülő Annecyben játszódó Eva indult. A veterán francia filmes, Benoît Jacquot remekül skicceli fel az ölébe hullott lehetőséggel élő, a mi esetünkben más komédiájával hírnevet, vagyont és gyönyörű barátnőt szerzett fiatalember (Gaspard Ulliel) drámáját. A hazugságra épülő új élet remek kiindulópont, de a film közepe táján Bertrand elkeseredett ihletkereséséről a hangsúly mindinkább átcsúszik a középkorú, flegma prostituált (a megint remek Isabelle Huppert) iránt érzett szenvedélyére. A szintén szerepet játszó nő ügyvédi költségre gyűjt, de amint szeretett férjét ki tudja hozni a börtönből, szerepéből is ki tud lépni. Bertrand-ra Nessus ingeként égett rá a sikeres színpadi szerző maszkja, felvett identitásában viszont képtelen boldog lenni, talán épp ezért ragaszkodik egyre görcsösebben az őt nem körülrajongott drámaíróként, hanem csupán visszatérő kuncsaftként (le)kezelő Evához. Bertrand számára talán a lelepleződés jelenthetné egy új, szabadabb élet reményét, de épp ezt a feloldozást nem kapja meg, viszont minden számára fontos nőt elveszít.
Ha az Eva kulcsszava a hazugság, akkor Az imádkozóé a magány. Szintén az Alpok közelében, Grenoble környékén járunk egy rehabilitációs központban. De ne valami csillogó-villogó szanatóriumot képzeljünk el, ahol a felső tízezer igyekszik kilábalni függőségeiből, hanem egy puritán farmot, ahol a katolicizmus jegyében sok munkával és imával, nagy szigorban élnek és gyógyulnak a fiatalok (nők és férfiak más-más helyen). A tizenéves Thomas útját követhetjük végig a bekerüléstől a szökésen és a betagozódáson keresztül a távozásig. Nem a hit és az ima, hanem a szerelem tartja benn a táborban az exjunkie-t, ugyanis belehabarodik a közeli gazda egyetemista lányába. Az együtt töltött lopott óra csodájánál csak egy nagyobb esemény alakítja jobban Thomas életét: egy magaslati kirándulás során lemarad társaitól, majd annyira beüti a térdét, hogy a hegyen kell éjszakáznia. Reggelre viszont kutya baja, ezt pedig isteni jelnek veszi, és az addig bebiflázott imák – úgy tűnik – hittel telnek meg. A papi szeminárium helyett végül mégis a szerelmet választja. Magányát, bensőséges társ iránti igényét, melyet először kábítószerekkel nyomott el, az összetartó, ám hideg közösség tagjai (akik között pótapára és testvérekre is lelt) nem tudták enyhíteni. Ez a társ a megtalált, majd mégis elengedett Isten helyett az iránta egyedüliként kedvességet és megértést mutató lány lett.
Christian Petzold (Phoenix bár, Barbara) második világháborús melodrámája több ponton kapcsolódik a fentebbi filmekhez. Franciaországban játszódik a német megszállás idején, ám a hegyek helyett a tengerparton, Marseille-ben. A főszereplő itt nem egy halott író művét, hanem annak személyazonosságát veszi kölcsön – a túlélés érdekében. Viszont a Tranzit kuriózuma, hogy a történet szüzséje ellenére a mai, 21. századi kikötővárost látjuk modern kocsikkal, házakkal, jelmezekkel. Ez a diszkrepancia – bár a film elején érthetetlen – termékeny ötletnek bizonyul. Sokkal közelebb érezzük magunkhoz az időtlennek látszó eseményeket, mintha a Casablanca díszletében és nagyszüleink fiatalságának ruháiban látnánk a szereplőket. Egy apokaliptikus világba kerülünk, ahol a háború következményeit a néző is a saját bőrén érzi. A város tele van menekültekkel, titkos ellenállókkal, rendőrökkel. Miközben a legtöbben Mexikóba akarnak hajózni, és csupán a tranzit vízumok megszerzéséig időznek Marseille-ben, egy szerelmi háromszög alakul ki Marie, a neves író özvegye, annak szeretője és az író személyiségét magára öltő Georg között.
Miközben Petzold a Tranzitban olyan etikai kérdéseket vet fel, mint hogy milyen áron érdemes és lehet elmenekülni és mindenkit hátrahagyni (az ellenálló Georg a film elején otthagyná az őt pótapjaként szerető kisfiút, míg Marie szeretője, a nőre tekintettel lemond az utazásról, pedig Dél-Amerikában biztos kórházi állás várja), a talán túl sok váratlan fordulattal a melodrámai zsánert túlhajtja, miközben a mai Európában játszódó háborús konfliktust elszenvedő szereplői furcsa fénytörésbe helyezik napjaink menekültválságát. A szinte monoton módon visszatérő helyszínek (kávéház, olcsó szálló, követségi épületek, egy-két lakásbelső) az egy helyben járást, a Mexikóba készülők feszült várakozását hivatottak érzékeltetni.
68. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nyitóhétvége, Berlin, 2018. február 16-18.
