Azért is jó az Óbudai Társaskörbe járni, mert szinte egy napra sem hagy minket kulturális program nélkül még a nyári időszakban sem. Legyen kedvünk komoly- vagy könnyűzenéhez, színházhoz, irodalomhoz, itt minden korosztály megtalálhatja a kedvére való eseményt. A változatos programok sorában igazi kuriózumnak ígérkezett Bősze Ádám zenetörténész, komolyzenei műsorvezető és zenei antikvárius stand up estje, a Bő szekund.
Átlagos hétköznapi munkanapnak kezdek neki néhány hete, amikor a lakásajtón kilépve az első dolgom a mobilomon a Bartók Rádióra kapcsolni. Így megy ez szinte minden reggel, amíg elkezdem a napi első programomat, hallgatom Bősze Ádámot a stúdióból. Mindig szép zenéket hoz a hallgatóknak, de ezen a reggelen teljesen elvarázsolódom egy áriától, amit Cecilia Bartoli énekel. Még leszállni is majdnem elfelejtek a metróról, és mire a zene véget ér, az jár a fejemben, hogy de jó is lenne visszaemlékezni, mit mondott Bősze Ádám a mű kezdetén, mi is ez az ária. Épp mondja az SMS-számot, ahová üzenni lehet a műsor közben, át is fut az agyamon, nem lenne-e kínos megkérdezni tőle, hogy elnézést, de mi is volt ez a csodaszép zene? Mire az első munkamegbeszélésemre érek, persze már elfelejtem a számot is, ahol megkérdezhetném, ha végül arra jutnék, hogy megteszem. Folyik tovább a nap a megszokott ütemben.
Az élet furcsa epizódjaként Bősze Ádám még aznap szembe jön velem a belvárosban,
ettől zavaromban kibukik belőlem egy köszönés, ő kedvesen viszonozza, aztán hirtelen zavarba jövök attól is, hogy olyan természetesen köszöntem rá, mintha ismernénk egymást.
Később gondolom csak végig: hiszen reggelente a rádiót hallgatva gyakran vele megyek a munkába,
hát persze, hogy köszöntem neki. A következő megbeszélésen vagyok már, mikor eszembe jut, hogy szépen el is szalasztottam a remek alkalmat, hogy megkérdezzem őt a Bartoli énekelte reggeli áriáról. Ez a vonat így megint elment, és én még mindig nem tudom, mi volt az a zene, ami elemi erővel ragadott ki a napi rutinból.
Már sokat hallottam stand up estjeiről, de ritkán tartja ezeket Budapesten, és a jegyek is nagyon gyorsan elfogynak, most viszont időben kapcsolok és biztosítom magamnak a helyet az Óbudai Társaskörben. Még nem láttam őt ebben a szerepkörben, de azt már a műsor kezdete előtt érzékelem, hogy amit csinál, az példaértékű lehet, és a fiatalabb generáció talán szeretné is eltanulni tőle a fogásokat, ugyanis a nézők között észreveszek egy stand upos pályája kezdetén lévő fiatalembert, akit egy kereskedelmi televízió csatornáján láttam már több alkalommal. Ő is itt van, és érdekli mindaz, ami történni fog. Jó előjel. Én szokás szerint a jegyzetfüzetemmel felszerelkezve ülök, és lelkesen várom a komolyzenei csemegéket, amiket a klasszikusokról majd elmesél, tollam írásra készen, amikor Bősze Ádám megjelenik a színpadon, és belekezd a mondandójába.
A műsor első felében ki sem nyitom a füzetem, annyira megragadja a figyelmem, és viszi magával az újabb meg újabb humoros történetek sora.
Középpontban a nevek állnak, együttérzek vele, amikor felvételről bejátssza az anyagot, amelyen – szerintem – egy finn zenekar tagjainak viccesebbnél viccesebb neveit próbálja többszöri nekifutásra felolvasni úgy, hogy ne nevesse el magát. Kulturális cikkek írójaként pontosan tudom, mire gondol, amikor arról beszél, hogy mennyire kell a nevekre figyelni, milyen fontos, hogy a neveket helyesen ejtsük, írjuk. Történetei saját nevekkel kapcsolatos történeteimet is felidézik bennem.
Beszél kisfiáról is, akit egy történet erejéig kis Kundnak nevez,
és mondja is, hogy nem árulja el a gyermek igazi nevét. De egy mellettem ülő idős hölgy halkan, ám számomra jól hallhatóan kimondja a nevet, ebből gondolom, hogy az estjeire járó hallgatóság szívesen szerez élete egyéb területeiről is információkat. Szóval eszem ágában sincs jegyzetelni, inkább figyelem, amiket mond, és ahogyan mondja.
Természetessége, magabiztossága a rádió hullámain is átjön, ebben a műfajban szintén visszafogottan elegáns, mégis uralja a színpadot,
és arra is figyel, hogy egy kritikus ponton megnyugtassa az esetleges eső bekövetkeztétől tartó közönséget, erre az esetre is van megoldás, és jó kezekben vagyunk. És úgy mondja, hogy elhisszük neki. Mintha biztosak lennénk benne, hogy valahol a zsebében lapul egy mindenki feje fölé elérő óriási esernyő, amit a kellő pillanatban majd kinyit, és mi biztosan nem ázunk meg.
A műsor második felében érkezik el az, amire én magam nagyon vágytam, énekesekről, operaelőadásokról mesél,
itt már kinyitom a jegyzetfüzetem, mert sorban jönnek az érdekességek. Szóba kerül Maria Malibran, Caruso, a Salome, az Aida, még Haydn feje is, megtudom, hogy Sosztakovics operettet is írt, és hogy bizony van kapcsolódás a Parsifal- és a Salome-történet között. Egyik szeretett témámat, a műfordítást is előveszi, amiért külön hálás vagyok.
A közönség dől a nevetéstől, amikor felolvassa, hogyan fordítja vissza magyarra a Google-fordító a Bánk bán áriát.
Hallhatunk olyan történeteket szerzetesi múltjából, melyek a zenéhez kapcsolódnak, és megtudhatjuk, hogy mit csinál egy kórus, amikor nem tudja az ének szövegét.
A műsor mintegy másfél órás, de biztos vagyok benne, hogy hosszú órákra elegendő történet van a tarsolyában. Bármit is mesél, mindegyikből tanulhatunk valamit, így a mi „kultúrazsebünket” is megpakolja az est végére. Miközben hallgatom, Leonard Bernstein jár a fejemben, és egyre inkább azt érzem, hogy tudok közöttük párhuzamot vonni.
Ahogyan Bernsteinnek is nagy vágya volt, és sokat is tett azért, hogy a közönség ne csak hallgassa, de értse is a zenét, úgy kezd Bősze Ádám is a komolyzene nagykövetévé válni.
Rengeteget beszélünk manapság komolyzenei téren a közönség nevelésének szükségességéről, de eszközeink, illetve a rendelkezésre álló lehetőségeink még korlátozottak. Ezt a tárházat bővítik a Bősze Ádám-féle stand up és egyéb, komolyzenével kapcsolatos programok, melyek rengeteg új ismerettel gazdagíthatják a téma iránt érdeklődőket, miközben valóban jól is szórakozhatnak.
Az Óbudai Társaskörben inkább az idősebb korosztály hallgatta őt, halk reményként fogalmazom meg, hogy talán a jövőben a fiatalabbak érdeklődésére is számot tart majd a zenei stand up műfaja.
Azt pedig, hogy mi a baj a tenorokkal, legközelebb már nem mulasztom el megkérdezni tőle. Ezt egy interjú keretében szeretném megtenni, persze csak ha kötélnek áll. Azon a költői kérdésen pedig, amit az előadás közben többször is feltett, nevesül hogy vajon miért van az, hogy az emberek gyakran megfogják a karját, miközben beszélgetnek vele, magam is gondolkodtam. Bízom benne, hogy a válaszomat talán ő is elfogadja: szerintem szeretetből teszik.
Bő Szekund – Bősze Ádám stand up estje, Budapest, Óbudai Társaskör, 2019. július 31.
A fotókat Felvégi Andrea készítette.
