2017 meglepetéssorozata volt a brit Jonathan Entwistle drámai tinikomédiája, A ki***tt világ vége két feltörekvő színésszel, Jessica Bardennel és Alex Lawtherrel a főszerepekben. Entwistle megcsinálta ennek az amerikai, szuperhősfilmes műfaji elemekkel feldúsított változatát Ez így nem OK címmel, amelyből hiányzik a brit széria merészsége és cinizmusa, de azért így is figyelemreméltó felnőtté válási történet.
A kortárs filmek és sorozatok különböző formában ugyan, de rendszeresen foglalkoznak a Z generációval, azaz a mai fiatalok világával. Eleve beszédesek a 2010-es évek dramedy-jeinek címei: Egy különc srác feljegyzései, Magányos tinédzser, Lady Bird, Éretlenségi. De készültek kifejezetten nem komikus, hanem thrillerszerű drámák is, amelyek arra világítanak rá, hogy
a digitális technika és a közösségi oldalak világába beleszületett Z generáció tagjai egymás ellen fordítják az okostelefonokat vagy a képmegosztó felületeket
(13 okom volt, Eufória, Remélem, legközelebb sikerül meghalnod, FOMO). Jonathan Entwistle A ki***tt világ vége című sorozata valahol a kettő között helyezhető el: tragikomikus menekülő szerelmesek-történet két különc tiniről, akik besokalltak kortársaiktól, és világgá mentek. Entwistle brit szériájára a kompromisszummentesség volt jellemző, merészen tört tabukat a kamaszkori szexualitás vagy a hősábrázolás terén. A Charles Forsman bestseller képregényéből készült A ki***tt világ vége hatalmas sikerén felbuzdulva Jonathan Entwistle Forsman másik művét, az I Am Not Okay With This-t is feldolgozta, ezúttal amerikai stábbal és erőforrásokból.
Az Ez így nem OK sajnos nem lett olyan erős darab, mint elődje, azonban hősei így is szerethetők, és a rendezés is a helyén van.
Ezúttal egy tipikus amerikai kisvárosi miliőben járunk, ám a főszereplő egy, A ki***tt világ vége Alyssájához hasonló különc tinilány, a 17 éves Sydney, aki – akár brit megfelelője –, folyamatosan kritizálja társait. Persze csak naplóbejegyzéseiben, és amúgy önmagával szemben a legkritikusabb. Tehát csupán látszólag hasonlít Alyssára, valójában annak ellentéte, hiszen a brit lány keményen beszólt iskolatársainak, barátainak és szüleinek, csak azok nem akartak róla tudomást venni.
Syd viszont mindent magába fojt, nem meri megélni kibontakozó nőiségét, és édesapja rejtélyes, korai halála is rányomja bélyegét egész életére és identitására.
Késő estig munkahelyén gürcölő édesanyját sem sokat látja, Liam nevű kisöccsével ütnek össze maguknak bizarr vacsorákat, és bizony Sydre hárulnak az olyan anyai feladatok, mint az öcsi iskolába terelése vagy megvédése az őt zaklató gonosz kamaszoktól. A lány persze nem teljesen magányos, hiszen rászáll egy Stanley nevű, hozzá hasonlóan furcsa srác, és van egy legjobb barátnője is, Dina, akivel ennek ellenére nem mindig őszinte.
Egy napon, amikor Dina újdonsült párja, Brad szívatni kezdi Sydet, és a fiúra eleve féltékeny főhősnő igazán dühös lesz, számára is megmagyarázhatatlan dolog történik: Bradnek elered az orra vére. Később pedig, amikor például egy bolt árucikkektől roskadozó polcai dőlnek romba elfojtott dühének elhatalmasodásával párhuzamosan, bebizonyosodik Syd feltevése: van egy kontrollálatlan szuperképessége.
A kérdés persze az, hogy Superman vagy Carrie (Stephen King telekinetikus képességekkel megáldott vagy inkább megátkozott hősnője) válik-e belőle.
A Carrie-hatás pedig a sorozat erénye és nemezise is. Egyrészt Stephen King műve és annak adaptációi (az 1976-os Brian De Palma-film vagy a 2013-as Chloë Grace Moretz főszereplésével készült feldolgozás az említésre érdemesek) után nem annyira nagy szám összekötni a felnőtté válási, szexuális érési történetet a természetfeletti képességek ébredésével. Persze a Carrie szociohorror, az Ez így nem OK pedig bár tartalmaz horrorelemeket, inkább a humor felől közelít a témához. Ám a különböző utalások (például a záró epizód báli jelenete) egyértelművé teszik, hogy Jonathan Entwistle, illetve az eredeti alkotó kedvelik King klasszikusát. Talán túlságosan is. Így az apahiányos, amúgy Carrie-vel ellentétben inkább saját maga által kiközösített Syd sztorija annyira nem izgalmas vagy meglepő fordulatokban gazdag,
a Carrie-párhuzamok miatt kezdettől sejthető, mire megy ki a játék.
Továbbá a sorozat egy nagyjátékfilmnyi hosszához képest
túl sok a töltelékrész, azaz nem olyan feszes a cselekménye, mint A ki***tt világ végéé.
Jonathan Entwistle előző műve nemcsak azért volt remek, mert viszonylag földhözragadt történetet mesélt el, és nem gyakran látunk a Tiszta románchoz vagy a Született gyilkosokhoz hasonló „tinigengsztersztorit”, hanem azért is, mert rövidsége ellenére kellő mélységben ki tudta bontani a témáját úgy, hogy közben egyáltalán nem voltak benne üresjáratok. Nem utolsó sorban a minimalista színészi játék és cselekményvezetés is egyedi ízt adott neki. Az Ez így nem OK sokkal inkább emlékeztet a Netflix divatos tinisorozataira, a Stranger Things-re vagy az év elején bemutatott Locke & Key-re: tele van szimpatikus karakterekkel, frappánsan megírt, jól előadott dialógusokkal, kedves epizódokkal. Kinek ne tetszene például az a jelenet, amelyben Syd és Stan menő zenékre szívnak füves cigit, és látszik, hogy nagyon egy hullámhosszon vannak?
Mégis felmerülhet a kérdés a sokadik ilyen, nem a cselekményt előrehajtó, hanem a karaktereket bemutató (vagy néha már inkább feleslegesen túlmagyarázó) epizód láttán, hogy nem lett volna szerencsésebb inkább egy hosszabb sorozatot készíteni, amelyben egy részen belül jobb az arány az expozíciók és a fordulatok között? Ha Jonathan Entwistle a megvalósítást tekintve már úgyis sok engedményt tett az amerikai sorozatsémák irányába, ha a széria már úgyis jobban hasonlít a Carrie-re vagy a Stranger Things-re, mint A ki***tt világ végére, akkor talán az Ez így nem OK is lehetett volna hagyományos formátumú, 10 x 45 perces. Jó dolog persze, hogy nemcsak a fő cselekményt daráljuk, hanem egy-egy részben közelebbről megismerjük a karaktereket, viszont az első évad csupán 7, egyenként 20–25 perces epizódból áll, ilyen módon
egy nagy expozíciónak, sőt prológusnak tűnik, főleg hogy azt a pluszt, ami radikálisan megkülönbözteti brit párdarabjától, éppen az utolsó részekben kapjuk meg.
Az évad végén kezd körvonalazódni, hogy miért lehet ez a különleges képessége Sydnek, és milyen következményekkel jár, hogy használta azt. Igaz, az első évadok általában azt a célt szolgálják, hogy felépítsenek egy világot, és elindítsanak egy több szezonon átívelő nagy sztorit, de a jó sorozatoknál az első etap az egyik legerősebb, ami önmagában is megállja a helyét.
Bár eddig a közel sem annyira súlyos negatívumokat sorjáztam,
szó sincs arról, hogy az Ez így nem OK ne lenne oké, sőt, piszkosul szórakoztató felnőtté válási dramedy.
Sok múlik természetesen a főszereplőket megformáló színészeken, akiket a közelmúlt egyik legfelkapottabb Stephen King-adaptációjából, az Azból ismerhetünk. Sophia Lillis és Wyatt Oleff remekelnek, sőt, ellopják a show-t a többiek elől. Miattuk válik élővé, átélhetővé, szinte tapinthatóvá ez a dráma, amelyet sok hozzájuk hasonló kamasz átél, persze szuperképességek és természetfeletti nélkül. Ahogy már utaltam rá, a szuperképesség, ami az első évadban inkább átok, mint áldás, szoros kapcsolatban áll a kamaszszorongásokkal, Syd identitásdrámájával. Amelynek a természetfeletti csak szimptómája, a probléma mélyén természetesen a családot találjuk.
Syd nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni például nőiségével, mert különböző okokból, de egyik szülője sem alkalmas arra, hogy utat mutasson számára.
Ugyanígy hajtja a legtöbb tinit gyötrő, kétségbeesett vágy, hogy tartozzon valahová, ám dühéből és féltékenységéből fakadó ereje még Dinától is eltávolítja. Ráadásul barátnője iránt táplált, „ismeretlen” érzései legalább olyan félelmetesek számára, mint ereje, amellyel akár embert is ölhetne, ha nem menekülne el villámgyorsan a konfliktusok elől. Így értelemszerűen az lenne a megoldás, ami sokunk természetes fejlődésében kulcsszerepet játszik: nem menekülünk tovább, hanem szembenézünk démonjainkkal, az ismeretlennel.
Jonathan Entwistle nagyon szépen megvalósítja a nem túl eredeti koncepciót, jól összefésüli a természetfelettitől való félelmet a kamaszfélelmekkel.
Ilyen módon a rendezés is a helyén van, bár – mint már említettem – a formai megvalósítás azért nem annyira emlékezetes, mint A ki***tt világ végéé. Amellett, hogy minden van itt, ami a trendi Netflix-sorozatoktól megszokott, beleértve a zenés montázsok gyakori használatát, frappánsak és emlékezetesek a villanásnyi előreutalások, vagyis a flash-forwardok (konkrétan egy visszatérő jelenetről van szó, amelyben Syd véres arccal fut egy utcán). Ezekkel kreatívan játszik el a rendező, mert egy ideig azt sejtjük róluk, hogy valóban előreutalások, és itt tényleg bekövetkezik az a bizonyos „ki***tt világ vége”, majd egy fordulat után elkezdhetünk reménykedni, hogy mégsem a jövőt láttuk. Persze meglepetésben így is lesz részünk.
Érdemes tehát nézni az Ez így nem OK-t. Néhány epizód egy-egy részét „át kell vészelni”, de melyik sorozatnál nincs ilyen akár az első évadban? Habár a sok expozíció ellenére nem sikerült valódi mélységet adni a karaktereknek, azért Sydney és a fő sztori kellőképp érdekesek ahhoz, hogy várjunk az esetleges második évadra. Ami remélhetőleg elkészül, mert
a finálé rendkívül ütősre sikeredett, és azt sejteti, hogy ez a sztori innentől fog beindulni igazán.
Ez így nem OK (I Am Not Okay with This), 2020. Alkotók: Jonathan Entwistle, Christy Hall. Rendezte: Jonathan Entwistle. Szereplők: Sophia Lillis, Wyatt Oleff, Sofia Bryant, Kathleen Rose Perkins, Aidan Wojtak-Hissong, Richard Ellis. Forgalmazza: Netflix.
Az Ez így nem OK a Magyar Filmadatbázison.
