Amennyire fehér foltnak számított magyar szemmel Lettország – és az egész Baltikum – a turisztikai desztinációk térképén, épp annyira fehér folt volt a kultúrája is. Előbbiben azonban változás indult az utóbbi években, s az utazóközönség szép lassan elkezdte felfedezni magának a régiót: Riga Prágával vetekedő óvárosát, Jūrmala csodás tengerpartját, vagy épp a vadregényes, nyír- és fenyőerdőkkel borított vidéki tájakat. Egyik dologból következett a másik, s a lett kultúra kincsei is felszínre kerültek.
Tavaly régi vágyam teljesült, amikor lehetőségem nyílt elutazni Lettországba. Nem először fordult elő velem, hogy utazásaim során egy kiállításra betévedve beleszerettem egy kortárs művész alkotásaiba. Így ejtettek rabul annak idején Luccában Gianfranco Zappettini analitikus festményei, s tavaly az észt határ közelében fekvő Valmierában járva is ez történt: a helyi múzeumban épp egy fiatal kortárs tárlata volt, amit persze nem hagyhattam ki – így ismerkedtem meg Paula Zariņa-Zēmane művészetével.
A kiállítótérbe lépve nyomban megragadtak a drámai erejű absztrahált tájképek, melyek gond nélkül befogadhatók,
hisz nemcsak festői nyelvük univerzális, hanem könnyen kontextusba is lehet helyezni azokat. Mazzag István gomolygó formáira és Francisco Goya A kutya című festményének képi világára asszociáltam, de Fehér László univerzumát is megidézték bizonyos vizuális kellékek – s hozzám mindhármuk művészete közel áll. Ezek után pedig már nem volt kérdés: többet szeretnék tudni eme képek alkotójáról.
Paula Zariņa-Zēmane 1988-ban született Rigában. Művészcsalád sarja:
nagyapja, Indulis Zariņš, szülei, Kaspars Zariņš és Vija Zariņa, valamint nagybátyja, Kristaps Zariņš is neves festők és tanárok. Bár lényegében predesztinálva volt sorsa, tinédzserként próbált más utat választani, de a középiskola után már tudta, a művészet az, amire született: „Eredetileg építésznek készültem, de az egyetemi felvételi vizsga előtti hónapokban inkább már a festészet vonzott. Az építészeti és a festészeti felvételi épp ugyanarra az időpontra esett, s hosszas vívódás után a Lett Művészeti Akadémiát választottam.”
Tanulóévei alatt Peter Doig művészete gyakorolta rá a legnagyobb hatást,
de Francis Bacon, Marlene Dumas, Mamma Andersson, Bernard Frise és Damien Hirst munkássága is közel állt hozzá. „Mára már nincs különösebb befolyásoló tényező, ugyanakkor mindent magamba szívok, amit látok, s a műalkotások többségében apró inspirációkra lelek.”
Festményeit impresszionisztikus tradíciókból táplálkozó képi világ jellemzi.
A széles gesztusok, szenzitív kifejezésmód, gondolatiság és esztétikum itt kéz a kézben járnak. Felszabadult festőiséggel alkot, s ihleteit az őt körülvevő világból meríti – akár egy dalból, egy filmből, egy könyvből, vagy csak egy impresszióból. „Követem az intuícióimat és a vágyaimat. Ha találok valamit, ami igazán érdekel, azt meg kell festenem, mint a nagy triptichon, a Párhuzamos tájkép esetében – akkoriban egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a régi kapukról és romokról, annyira magával ragadott látványuk.”
Művein a rejtélyes, álomszerű, sőt transzcendens tájak a valóságnak csupán illúziói,
melyek lelke vetületeként is értelmezhetők. „Azt akarom, hogy a festményeim olyanok legyenek, mint egy párhuzamos valóság, amikben a szemlélő elmerülhet, amiken elmerenghet. Szeretek olyan világot teremteni, ahol nincs idő és tér.” Korai képein még hangsúlyosak voltak az emberek, de ezek később eltűntek, amit Paula Zariņa-Zēmane egy természetes folyamat eredményének tekint.
Egyszer ugyanis elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol a figurák nem voltak többé érdekesek számára.
Akkoriban már csupán egy aprócska alak volt a festményeinek kulcsmotívuma, és eljátszott a gondolattal, hogy tudna-e képet alkotni e nélkül. Ez eleinte persze kihívást jelentett számára, de a legújabb, Egymás közt című sorozatában nemcsak ez a motívum hiányzik, hanem művei tovább absztrahálódva, horizontjukat vesztve már nem is tekinthetők tájképeknek. „A dolgok változnak, de ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem festek embereket vagy tájakat. Néha még most is szeretek visszanyúlni a jól ismert témáimhoz.”
Paula Zariņa-Zēmane elismert művész hazájában – a rigai Lett Nemzeti Művészeti Múzeumban is volt már egyéni tárlata –,
s Európa számos metropoliszában láthatta alkotásait a nagyközönség, többek közt Londonban, Berlinben, Bécsben vagy Brüsszelben. 2014-ben pedig részt vett Luciano Benetton Imago Mundi projektjében, melyben magyar részről többek közt olyan alkotók szerepeltek, mint Maurer Dóra, Nádler István, Szurcsik József, Cseke Szilárd, Jovián György, Barabás Zsófi vagy épp Verebics Katalin és Verebics Ágnes.
A borítófotót Gatis Zēmanis készítette.
