satufék
egyszer szeretnék hazaérni
hajnalodik te már megint
még mindig nem vagy itt
apa kérlek gyere haza
anya mellett aludni
Boldi 3 éves megint
eltévedtem az erdőben
befagyott tavon korcsolyázni
vajon ki alatt szakad be először
a jég szétmállott stégen
ülni ketten néma csendben
világmély egyetértésben
a lemenő nap kristálytisztán süt át
az olajfák között muslincafelhők
agyagos talaj áradó Tiszában fürdeni
anya ne haragudj hogy nem
tudlak szeretni de ha autóbalesetre
gondolok mindig te és Boldi haltok meg
először apa mi ketten maradunk
most már hazaköltözhetsz
már itt is lehet akvárium a fürdőben
és soha többé nem kell
visszamennünk a 6729-be
nem akarok anya lenni
csak örökre 17 éves
egy sarokház teraszán
nem akarok felszállni semmilyen gépre
se Londonba se Pécsre
és főleg nem Szegedre
ahol a Nap még a fejfákból is kiszívja a színt
pont mint az álmokból és célokból
szóval ülj le mellém menjünk vissza az erdőbe
nem kell megszólalnod
hazaértünk
őrizem a szemedet
mi lenne ha szemeidet
egy szép napon kivájnám üregükből
kezembe fognám
körmömmel kapargatnám őket
leszopogatnám róluk sós könnyeidet
megrágnám és kiköpném mindazt amit eddig láttál
összes emléked apró nyáltócsákba gyűlne körülöttem
hogyha már a világ minden csúfságát
és szépségét kiszipolyoztam belőlük
nyakláncra fűzném talizmánként viselném őket
most már igazán a szívembe láthatsz
menekülés
és nem tudom mi a magány pontos
definíciója de most ebben a képlékeny térben úszom
ahol senki nem nyúlhat hozzám
és én sem érhetek a saját buborékomon kívülre
mondanám hogy ezekben a pillanatokban nem érdekel semmi
de az igazság az hogy most még inkább
érzékeny vagyok környezetem pusztító rezdüléseire
minden szembejövő arc a teremtés megcsúfolása
s akárki is szóljon hozzám dobhártyám olyan lesz
mint a felhasított szúnyogháló
távol tőled távol magamtól
egy egyenes labirintusban keringek körbe-körbe
de vajon tényleg a kiutat keresem
vagy csak az elveszettség felhőibe menekülök
hiányod elől
Borítófotó: Needpix
