Ha elfogy a vizünk, bajban leszünk, és ettől már csak percek választanak el bennünket – erre figyelmeztet Maja Lunde a Kékségben, ám teszi ezt ennél sokkal kifinomultabban és izgalmasabban. Az olvasó kiszáradó torokkal halad a regény lapjain, közben egy pohár víz után nyúl, és átvillan az agyán, milyen szerencsés helyzetben van. Egyelőre.
„Messziről jönnek ide emberek, hogy megcsodálják ezt a természetet, és a látványt gyönyörűnek, fantasztikusnak, amazingnek találják. Egy focipálya méretű fedélzeten állnak, és miközben hatalmas dízelmotorok ontják a kipufogógázt, ők mutogatnak, a tiszta, kék vizet nézik, a méregzöld hegyoldalakat, amelyekre szikár házak kapaszkodnak fel mindenütt…” (8.) Maja Lunde hősnője, Signe rendkívüli pontossággal fogalmazza meg korunk emblematikus jelenségét: a tájat egyszerre istenítő és annak harmóniáját megbontó, roncsoló turizmust. A leírás azzal folytatódik, amit a turisták már nem láthatnak, mert eltűnt, elenyészett vagy elpusztították.
Az írónő új regényében a környezeti problémák összetett halmazának egyik legfontosabb eleme a víz,
e köré építi a krimik izgalmával csábító történetét.
Aki szerette Maja Lunde „méhes” könyvét, biztosan nem fog csalódni a „vizesben”, még annak ellenére sem, hogy az újabb regény kissé elmarad az előző mögött. (Az olvasót így is sodorja magával az ár, hogy stílszerűek legyünk.) Egyébként pedig a „klímakvartett” darabjai – ahogy az írónő nevezte négy, tematikusan kapcsolódó regényét, melyekből magyarul eddig kettő jelent meg a Cser Kiadó gondozásában – teljesen függetlenek egymástól, tehát akár fordított sorrendben is olvashatók.
A Kékségnek már a címe is jelzi, hogy A méhek történetéhez képest líraibb az irány (a magyar kiadásban a szóról óhatatlanul A nagy kékség című filmre asszociál az ember, ami csak fokozza a hatást – szinte halljuk az óceáni szférák zenéjét). Egy lassabban hömpölygő, komótosabb tempójú, a leírásoknál hosszabban elidőző, filozofikusabb, kontemplatívabb szövegben mélyedhetünk el. Bár részleteiben itt-ott megfeneklik a sztori lendülete, a nagy egész szempontjából nem „ül le”, főképp mert az írónő új regényében is megtartotta a párhuzamosan futó, váltakozva elbeszélt történetszálak struktúráját.
A három nagy idősík helyett itt alapvetően csak kettővel operál,
noha az egyiket tovább bontja, így a jelenben fel-feltűnik a múlt. A napjainkban, pontosabban a közelmúltban, 2017-ben játszódó eseménysor hőse Signe, egy hetven felé közeledő környezetvédő nő, akinek a hajózás a vérében van. Az asszony egy szinte képtelen vállalkozásba fog: elindul norvégiai szülőfalujából egyedül egy vitorlás hajón Franciaországba, hogy felkeresse régi szerelmét. Útjának, a tervezett találkozásnak konkrét célja van, s ebben komoly szerepet játszik a hajó különleges rakománya. A másik, párhuzamos történet esetében 2041-ben járunk a tüzek sújtotta, vízhiányos, kiszáradó Európában. Az ifjú apa, David egy menekülttáborban húzza meg magát kislányával, útban Dél-Franciaországból észak felé, miközben családja másik felét keresi kétségbeesve.
A regényszerkezet és a cselekményszövés is azt sugallja, hogy a két szál valamiképp, valamikor közös pontot érint majd
– a történet izgalmát a várakozás adja: mikor és hogyan következik majd be az összefonódás. A jövőben játszódó cselekményt olvasva az embert zsigeri nyugtalanság tölti el, hiszen 2041 cseppet sincs messze, sőt olyan közelségben érezzük, hogy ezt a regényrészt illetően nem is beszélhetünk klasszikus értelemben vett utópiáról.
Lunde, ha létezik ilyen műfaj, inkább „prognózisregényt” alkotott kvartettje eddigi két darabjával.
A Kékségben feldolgozott téma, a vízhiány is immár a Föld számos térségében valóság, és nem kell sok idő, hogy begyűrűzzön Európába. Bár kissé didaktikusnak hat a jelenkori és jövőbeli szál viszonyából kiolvasható tanulság – ha ezt csináljátok ma, ez vár rátok holnap –, azért mégiscsak megmozdul az olvasóban a lelkiismeret, a hatás működik.
Signe, a kortárs főhős hosszú idő után tér haza Norvégiába, ahol nagy erőkkel zajlik a gleccserek jegének kitermelése. Az árut hajóval sivatagi országokba szállítják, ahol a dúsgazdag olajmilliárdosok gleccserjeget pottyanthatnak a koktéljukba. (Hogy ez az iparág a valóságban is működik-e, csak az északiak volnának a megmondhatói, de az elszabadult kapitalizmus anomáliáit ismerve ez tökéletesen hihető.) Mivel Signe ifjúkorába is visszatekinthetünk, kiderül, hogy a vizek felélése nem ma kezdődött a gleccserek, fjordok, sebesen zubogó folyók és hegyi patakok földjén.
Az aktivista főhősnő konfliktusa a környezetével, szűkebb értelemben a családjával már gyerekkorában megalapozódik:
ekkor válik világossá számára, hogy szülei is a helyi környezetvédelmi törésvonal két oldalára kerültek. Ez a családi és kisközösségi dráma az egész életeket felvillantó karaktereivel, lekerekített szerkezetével, az aprólékosan megkomponált történettel tökéletesen működő regény a regényben, a Kékség legérzékletesebben megrajzolt vonulata. Átüt rajta az ibseni örökség, amely a skandináv próza olyan kiváló művelőivel emeli egy sorba Maja Lundét, mint Per Petterson, Sofi Oksanen, Erlend Loe vagy Jón Kalman Stefánsson. A vízerőmű ellen tiltakozó falusi közösség konfliktusa és az egyénben lejátszódó vívódás Signe személyes sorsában és döntéseiben csapódik le.
Itt mutatkozik meg Maja Lunde igazi karakterformáló és ábrázolóereje,
amiképp a magyar olvasó ezeknél a részeknél élvezheti igazán Patat Bence kiváló fordítását. A norvég falu miliőjéhez hasonlóan láttató erővel megrajzolt a David és kislánya, Lou átmeneti szállásául szolgáló menekülttábor mikrovilága, a maga kérlelhetetlen törvényeivel. Itt is a közösség és az egyén konfliktusa áll a középpontban, de míg a fjordok között van még miért fellépni kollektíven, a táborban már ember embernek farkasa, és a puszta túlélésért megy a küzdelem. A cselekmény játszódhatna bármely, az elmúlt években létesült európai menekülttáborban – az áthallás végigkíséri ezeket a fejezeteket –, csupán az élelmiszer- és a vízhiány rémisztő mértéke emlékezteti az olvasót, hogy jövővízióval van dolga. Az írónő amúgy mestere a nyomasztó atmoszféra megteremtésének: David és kislánya történetét az a fajta finoman lebegtetett baljós hangulat lengi be, amelyet Lunde sokkal kimértebben adagol, mint az az apokalipszis-regényekből ismerős lehet (például Merle klasszikusából, a Malevilből).
Nem fukarkodik viszont a leírásokkal és a dialógusokkal.
Signe hajóútja és küzdelmei az elemekkel egy ponton túl valószínűleg csak a szenvedélyes vitorlázóknak jelentenek átugorhatatlanul izgalmas olvasmányt – azaz legyünk igazságosak: a zsilipelés mikéntje valószínűleg a hajózás iránt közömböseknek is megmozgatja a fantáziáját –, de a fiatal Signe és szerelme, Magnus filozofálása is kicsit hosszúra nyúlik; még David szálán is olvasunk olykor kislányával folytatott túlburjánzó párbeszédeket. Kárpótol viszont a tökéletes dramaturgiai időzítés, ahogyan megtudjuk David családjának sorsát, ez igazi írói eleganciával elvarrt szál.
A vízhiány elkerülése a fenntartható fejlődés legkényesebb kérdése: a mérnökök kitartóan érvelnek a vízerőművek, duzzasztók építése mellett, hiszen azokkal nem a véges ásványkincseket éljük fel, és az aszályos területek is vízhez jutnak általuk, míg a környezetvédők épphogy a vízkészletek, a növény- és az állatvilág pusztulása miatt aggódnak. Maja Lunde ezt a dilemmát formálta regénnyé a száraz tények közlésénél sokkal szívhez szólóbban, izgalmasabban és líraibban. A könyvet letéve pedig el kell ismerni: egy-null a környezetvédők javára.
Maja Lunde: Kékség, ford.: Patat Bence, Budapest, Cser Kiadó, 2020.
A borítófotó forrása a Dagens Næringsliv.
