Tökéletes foglalatát vehetjük kézbe az amerikai filmtörténet letűnt és sajnos visszatérni nem látszó időszakának: a Filmvilág folyóirat külső munkatársa és az ELTE Filmtudomány Tanszékének adjunktusa, Pápai Zsolt egy őt hosszú évek óta foglalkoztató témába avatja be olvasóit.
Itthon gyakran a Coppola, Lucas, Scorsese, Spielberg nevével fémjelzett – régen szakállas, tornacipős, mára ősz – mozifenegyerekeket tekintik a haldokló Álomgyárba friss vért pumpáló generációnak. Rögtön helyreigazítást kíván e nézet, ugyanis A keresztapa, A cápa és a Star Wars – Egy új remény direktorai, ahogyan Pápai könyve is tisztázza, valójában poszt-klasszikusok, tehát az 1950-es évek hagyománytisztelő blockbustereinek szellemiségét avatták piacképessé egy valóban kísérletező, virágzó korszak technikai, esztétikai vívmányaival.
Pápai más perspektívából szemléli azt a néhány ’65-ös és ’66-os darabbal (Mickey, az ász; Másolatok/Második lehetőség) felvezetett, majd ’80-ban végleg lecsengő periódust, amelynek aranykora ’67 (a Bonnie és Clyde startja) és ’75 (Spielberg tévés, rádiós, plakátos kasszarobbantó-genezise, A cápa) közé tehető. Ebben a szűk évtizedben – a mai szuperhősuralom idején felfoghatatlan módon –
a rendezők a stúdiórendszeren belül élhették ki formabontó hajlamaikat.
Pápai generációkat különít el: elsőként a tévérendezőként indulókról beszél (Sam Peckinpah, Robert Altman), illetve szóba hozza az ellenkultúrával szoros viszonyt ápoló, mára méltatlanul elfeledett második nemzedéket (Monte Hellman, Bob Rafelson, a színészként jobban befutott Dennis Hopper vagy Jack Nicholson) is.
A korszakolásból is látszik, hogy a szerző tévhiteket oszlatni, pontosítani, de leginkább elemezni igyekszik részletekbe menően,
még ha olykor vitatható állításokat (lásd a Szalmakutyák és az Élősködők befejezéseinek „félreolvasását”) is tesz.
Napjainkban, amikor az internetes fórumvilágot toxikus rajongók hada borítja lángba a dicső ’80-as éveket, így heroizmust és látványmaximalizálást követelve,
bátor lépés egy önkereső figurákat, auteuröket, cselekményt erodáló sémákat bemutató könyv hazai piacra dobása
– a magyar könyvkiadás áldatlan állapotaiból szabályosan fénylő gyémántként ragyog ki a Hollywoodi Reneszánsz. Formatörténeti elemzéssel találjuk szembe magunkat: Pápai olvasatában az újszerű történet vagy a rendhagyó karakterábrázolás ebben az időszakban véletlen-dramaturgiával, szubjektivitással, néhol tárgyilagos fogalmazásmóddal egészül ki.
A könyv talán legfontosabb – többször ismételt – állítása, hogy a Hollywoodi Reneszánsz korszakának tradíciótörő világkép-kritikája elsősorban formakommentárokból sarjad, és csak e jegyekből származik a filmes műfajok felülírása. Óriási előny, hogy Pápai kiváló szakemberként
közérthetően fogalmaz, az általános, elvont, teoretikus észrevételektől jut el a konkrét elemzésekig.
A hét fejezetből álló kötet első része a tárgyidőszak történelmi, politikai kontextusba ágyazásával indul (polgárjogi mozgalmak, Vietnam-trauma, a fiatalokat autósmozikba csábító, a zsigeri ösztön kielégítését célzó exploitation-filmek, kertvárosokba települő plázák), a következő négy passzus a műfajok felülvizsgálatára, valamint
konkrét példák alapos analízisére vállalkozik, hogy végül a könyv a Reneszánsz kortárs örökségének feltárásával záruljon.
Pontosan tipizál a szerző: szubjektív és objektív realista sémákat említ, szereplői és szerzői szubjektivitást csoportosít, sarokpontnak véli a dezorientált, célirányosságát vesztő antihősök említését, kevert hangnem és hangnemkeverés első blikkre rokon fogalmait különíti el, az úttalanul csatangoló ellen-hollywoodiakat neorealista (A Marvin Gardens királya, Motoros zsaru) és noir- (Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!, A Parallax-terv) beütésű kisembereknek véli.
A szerző mindenről oldalakon át beszél, legyen szó elméleti alapokról, filmekről, sőt a kötet az alpontokra bontott fejezetstruktúrán belül sem rest újabb distinkciókat tenni. Melodráma-áttekintése során Pápai Zsolt az önzést háttérbe szorító egyszerű boldogságról és az áldozathozatalt jelző negatív boldogságról morfondírozik, a szubjektív műveleti fogások kapcsán pedig a szereplőkhöz csatolt perceptuális (amit a figura lát) és mentális (fejben születő) szubjektivitás definícióit hozza játékba. Hatalmas szakmai tudással felvértezve bizonyítja, miért is a szabadságot hiába üldöző,
a fontolva haladást elvető, kietlenségben vándorló, elidegenedett hősein időző road movie a Reneszánsz saját műfaja,
de a paranoiathrillerről vagy a westernről is értő összegzést olvashatunk. Pápai nemcsak a köztudatban élő szerzők, például Stanley Kubrick stílusfogásait ismerteti meg velünk, hanem újat is képes állítani róluk. A 2001: Űrodüsszeia rendezője például azért tért vissza a háborús mozikhoz és készített szófukar darabokat, mert – ahogyan azt a szerző bizonyítja – a nyelv a forrongó időkben roncsolódik igazán.
Példátlan tanulmányírói újdonság az olyan perifériára szorult kultdarabok, mint a Dennis Hoppert hollywoodi páriává züllesztő Az utolsó mozifilm,
vagy az itthon alig ismert Two-Lane Blacktop antonionis holt időinek, formavilágának ismertetése,
csakúgy, mint a John Cassavetes-féle Férjek egyszerre túláradó és visszafogott férfimelodráma-esztétikáját, valamint a Harold és Maude tragikomikus örömfelfogását érintő fejtegetések. Az Éjszakai lépések/A döntés éjszakája önmaga ellen dolgozó, orientációs pontokkal nem bíró Mosebyjára vonatkozó mélyfúrás ugyancsak rávilágít a dezorientáció formamegoldásaira vagy épp a neo-noirok műfaji átírtságára, miként a Fennsíkok csavargója spiritualizált, Eastwood-féle társadalomábrázolásának vizsgálata a revizionista westernekről alkotott képünket árnyalja.
Még a zsánerrevízió különböző regisztereiről, tehát legalább négy-öt műfaji szintről is tudomást szerzünk, például Altman és a Nashville kapcsán a tablófilm, illetve az akció lebontása kerül terítékre. Pápai akkor sem vall kudarcot, amikor – könyve alcíméhez hűen –
európai, netán ázsiai hatáskapcsolatokra bukkan, így Fellini, Bergman, Tarkovszkij befolyását veszi górcső alá.
Még az olyan idegenből érkező rendezőkre is jut idő, mint Boorman vagy Polanski, de a szakirodalmi referenciákra szomjazók ugyancsak megtalálják a számításaikat. Peter Levtől Jim Kitsesen, Hans C. Blumenbergen, Thomas Elsaesseren át Király Jenőig és Berkes Ildikóig jelentős elméletírók pontos észrevételei nyújtanak mankót a szerző gondolataihoz. De a könyv kritikával is meri illetni a Reneszánszot. Pápai hathatós bibliográfiai tételekkel támogatva úgy véli: míg a neorealizmus vagy az újhullám az amerikai műfajok (egyebek között a Godard-ra ható jenki vígjátékok) ízekre szedésével vagy honosításával szűz ösvényt törtek,
addig ’67 és ’75 között a szerzői filmek csupán adaptálták a létező vívmányokat,
de „karámba zárva” nem tudtak szabadulni a Hollywood örök béklyóját jelentő műfaji szempontoktól. (Jól mutatja ezt az 1969-71-es Universal-eset, amikor a stúdió a nagy sikerű Szelíd motorosok hatására korlátlan alkotói szabadságot biztosított a rendezőknek, mire a bevételi oldalon nagy hiány keletkezett. Az olykor vígan anekdotázó Pápai le is írja, a forgatókönyvíró-isten William Goldman szerint a Hopper-film rengetegbe került Hollywoodnak, de nem a kasszasiker, hanem a többnyire felejthető imitációk miatt.)
A végére jószerivel hattyúdallá formálódik a könyv: Pápai szomorú tényszerűséggel közli, az Apokalipszis, most vagy a United Artists-t és Michael Cimino karrierjét mélybe rántó A mennyország kapuja képtelenek voltak összebékíteni a szerzői attitűdöt a Star Wars-féle megapic-szellemiséggel, így újra beköszöntött a három dekáddal korábbi grandiózus, majd fokozatosan infantilizálódó filmek korszaka.
Ilyenkor, valamint a kötet egészét átható részletességből derül ki, hogy Pápai nem írhatta volna meg korábban ezt a munkát. A Hollywoodi Reneszánszban feldolgozott témák láttán ugyanis olybá tűnik, mintha kellett volna neki ez a gigantikus szellemi muníció. Ötvenkét évesen, minden információt magába szippantva zárt le egy benne 15-20 éve érlelődő, doktori disszertációban, egyetemi tanításokban kicsúcsosodó filmtörténeti korszakanalízist. 530 oldalas írása láthatóan nem a bloggeneráció szájízére szabott,
inkább egy bölcs, nézeteit lassan, megfontoltan átadó értelmiségi szavai kelnek benne életre
– a Hollywoodi Reneszánsz olyanoknak szól, akik hajlandóak időt áldozni egy méltóságteljesen hömpölygő, új szempontokat kínáló munkára, amely az aprólékos felvezetések után elhozza a hőn áhított katarzist.
Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz – Formatörténet és európai hatáskapcsolatok a hatvanas-hetvenes években, Gondolat, Budapest, 2020.
A borítófotón a Bonnie és Clyde című film egy kockája látható (forrás: ascmag.com).
