Most kellene felnőtté válni – üzeni a Csaknekedkislány legújabb lemeze, a Most. Fel kellene nőni egyenként és társadalomként is, nem sajnáltatni magunkat, hanem változtatni, nem mondogatni, hogy „de én megpróbáltam”, hanem csinálni. Elköszönni a régi szerelmektől, akikkel úgyse jött volna össze. Ha valami csúnya vagy szomorú, akkor is odanézni. Beleállni, tökösnek lenni és dolgozni, dolgozni, dolgozni.
A Csaknekedkislánynak jól áll, hogy már több mint tíz éve jelen van a magyar zenei életben. A Most már a CSNK negyedik lemeze, ami egy végtelenül lelkiismeretesen összerakott konceptalbumra sikeredett. Nem fél komoly lenni, sokszor direkt, sokszor egyértelműen társadalmi, politikai, sőt forradalmi.
Az utóbbi években, bár felhangosodott a hazai könnyűzene kormánykritikus hangja,
ezek a hangok inkább ironikusak, kikacsintanak, utalgatnak. Játékosak, bujtatottak, okosak vagy okoskodnak. Beton.Hofi helyzetkomikummal mutat a Pegazus botrányra („Anyámnak írok SMS-t és az Orbán les”), Krúbi pedig több évtized politikatörténetét sűríti egy gegbe („Orbán verd ki a Ferinek”). Ezek a sorok nagyon apolitikusan politikusak, inkább csak segítenek dühöngeni vagy nevetni a hatalom abszurd működésén, álszentségén, alkalmatlanságán vagy közönyén. Nem csatornázzák az elégedetlenséget, hanem dühkieresztő szelepként működnek.
A Csaknekedkislány nem azért hozza be a társadalmi ügyeket a zenéjébe, hogy jót nevessünk vagy bekönnyezzünk egy pillanatra. Inkább bezoomol egy-egy témára, ilyen a Moston a kelet-európai prekariátus létbizonytalansága (Bérelj ki), a zeneiparban dolgozó háttérmunkások kizsákmányolása és a „turnézós” szerhasználat (Stábkokó) vagy a gyermekszegénység (Rómeó mindig meghal).
A Most nem egy vergődős, viccelődős lemez (mint az első két CSNK-album),
nem pukkasztja, ereszti ki a haragot, hanem cselekvéssé igyekszik érlelni azt. A „megkomolyodás” oka Konsiczky Dávid és Csepella Olivér szerint is az idő: „A kultúránk része, hogy a düh nem megengedett, sőt tiltólistán lévő, gonosz érzés. Viccelődni, ironizálni lehet, de aki haragszik, az rossz ember. Ma már, ahogy idősödtünk, kevésbé tartjuk magunkat ehhez. Húszévesen jóval kevesebb a lehetőség a cselekvésre.”
A lemez persze nem csak a társadalmi cselekvésre bíztat minket. Csepella rövid kis interlude-okban (Mikor 1, Mikor 2, Mikor 3) szeretetteljes és bölcs bátyként jelentkezik be, kimondja, amire éppen szükségünk van. „Csak annyi, hogy remélem nem hagyod, hogy veled rosszul bánjanak” – hangzik az első átvezetőben, ez pedig akármennyire is evidenciának tűnik, nem az. Bizony, meg kell „bölcsülni” ahhoz, hogy az ember olyanokkal vegye körbe magát, akik megbecsülik és szeretettel bánnak vele, és ne olyanokkal, akik bántják.
Az önszeretet és az önvédelem központi témája az albumnak
– akármilyen egyszerű és agyonhasznált topik, mégsem tud kifáradni. A dalszövegek nagyon szimpla gondolatokat és életérzéseket bontanak ki, bátran, ugyanakkor erőlködés nélkül. Bár sokkal kevesebb a nyelvi lelemény, mint mondjuk a CSNK korai albumain és kislemezein, a konkrétumok (szituációk, helyszínek) és a visszatérő képek mégis nagyon gazdaggá teszik a Most szövegvilágát.
A galérián című dalban ilyen konkrét helyszín a meghitt kuckó – a felismerés, hogy „mindig ugyanaz történik”, „rám már néztek ugyanígy” éppen egy galérián történik meg. Belépünk a Bérelj ki leszakadt lakásába, a rakparton imbolygunk és pont felnézünk, amikor felgyúlnak a lámpák a hídon (Engem szeretni kell).
A zene belső és külső tereket teremt, az album olyan, mint egy hosszú, magányos, elmélkedős séta:
feljönnek elfelejtett emlékek, meg nem történt esetek, lehetőségek, félelmek és remények, meg egy kicsit az is, hogy mégis hogyan lehetne élni ebben a rohadt országban, mit kéne csinálni, hogy minden kicsit jobb legyen. Ez a sok érzés, képzelet és valóság, múlt, jelen és jövő „összekeveredik”, miközben befelé fordulunk, érzékeljük a körülöttünk lévő világot is. Egyik pillanatban jól körülhatárolhatóak, másik pillanatban kifejezetten fluidak a tér és az idő keretei.
Az Engem szeretni kell című számmal éppen felkel a nap, miután A galérián eldöntöttük, hogy nem leszünk már olyannal, aki nem szeret minket. Könnyebb a vállunk, a hajunkba kap a szél, úgy sétálunk egészen estig, amikor betérünk egy koncertre (Stábkokó), de a ’80-as éveket idéző szintis hülyéskedésben is keserű a méz. A backstage világa csupa megfelelési kényszer, ingyenmunka és függőség. „Ez hogy a fenébe kizsákmányolás, amikor minden csodás” – sűríti Csepella szövege. A cuccozás után rácsúszunk a piálásra, a Ne igyál című szám próbál lebeszélni róla, hogy alkoholba fojtsuk a bánatunkat.
Bár az alkoholizmus (ami itthon népbetegség) itt-ott előkerül a magyar zenében és filmben,
legtöbbször ez ugyanúgy (ön)iróniával történik, mint a közéleti témák esetében. Krúbi például huszáros népi dallamokkal csinál viccet a magyar virtusból ás pálinkázásból (Felejtő), a legtöbb előadó pedig akarva akaratlanul népszerűsíti az alkoholfogyasztást. Kivételként lehetne említeni Bongor és Cserihanna Hol voltál című számát, ami a Ne igyálhoz hasonlóan egy párbeszéd részleteivel járja körül a témát. A sanzonos, könnyed, de mégis szomorkás dallam egy szürke délután hangulatát idézi. Eközben ebben a dalban a helyszín nem egyértelmű, helyette teremtődik egy képzeletbeli hely, a valóság: „Rossz a valóság basszameg, a város legrosszabb helye”. Tovább mélyülünk a melankóliában és Ködben ahogy újra megindulunk (ennek a gyaloglásnak nincs vége, mint a Bëlgánál). Andalgós, sejtelmes melódia, kesergő hegedű, csepellás, dallamos beszéd és hangszimbolika („pára, tócsa, lebeg egy csonka lámpaoszlop”) teremti meg a lebegős atmoszférát.
De hamar felocsúdunk az émelygésból: a Rómeó mindig meghal zeneileg talán a legcsaknekedkislányosabb szám, ütemes felütéseket használ, a táncolós, andalító és a dinamikus részek pedig váltogatják egymást. Ebben a számban is vannak váratlanabb elemek, például a háttérvokál, a grundos közös ének és taps.
Budapest szegényebb részein vagyunk, lakótelepi éhes gyerekek között, a zene leköveti azt a ritmust, amiben szaladunk és megállunk,
ha valami necces szituációt látunk. Találkozva ezzel a sok szörnyűséggel azonnal munkához is akarunk fogni. A Mikor 3 következetesen vezet át minket („Rossz a valóság, de megváltoztathatod”) a következő trackre (Munkára). Az értelmiségi köldöknézegetés helyett a cselekvés erejét hirdeti ez a már-már aktivista kiáltványba hajló szám. Nincs cécózás – ebben a szövegben minden érthető, sőt konkrétan félreérthetetlen, ezért a Munkára nyelvileg nem túl okos vagy izgalmas. És éppen egyszerűségében nagyszerű („Erkölcsi győzelem. Az mi?”). Az üzenet előtt hajlik meg a flow és szöveg, a sötétebb és zúzósabb zene is ügyesen erősíti a forradalmi hangulatot.
A Rólad akkor most cukros, könnyed dallamosságában összekeveredik nosztalgia és fantázia, ezekre az egyszerű ütemekre egy csúnyán elhúzódó házibuli végén is simán lehet lötyögni. A dal a Kobraszív albumról a Rólad akkor sem 2000 „folytatása”.
Míg az évekkel ezelőtti számban nem hangozhat el a lány neve („ne szerepeljen név szerint”), itt már igazán sikerül lezárni a régi szerelmet.
„Búcsúzom, akárhol vagy, remélem jól vagy, Zsófi”. A név megjelenése is egyfajta érettséget, bátorságot tükröz, és remek példája annak a tökösségnek, ami a Mostot általában is jellemzi. A Rólad akkor egy búcsúzás, a Minden mozog a száguldás, örök mocorgás egy hosszan tartó kapcsolatban. Nagyon pontosan ragadja meg az érzést, ahogyan az élet káoszában, két folyamatosan változó ember szeretne egymás mellett maradni: „Kérlek erősen fogj, megváltozok”.
Ez a folyamatos mozgás áthatja az egész lemezt. Az, hogy mindig minden változik, lehet megnyugtató vagy rémisztő. Mindenesetre az biztosan igaz, hogy jobb, ha hozzászokunk a változáshoz. A Most című szám szép rendezettségben foglalja össze sétánk eseményeit és cikázó gondolatainkat. Ez a teljesen felnőtt lemez így lesz teljes.
A lemezt élőben január 10-én az Akvárium Klubban mutatja be a csapat.
Csaknekedkislány: Most, 2025.
Fotók: Sinco.
