Amikor a Krasznahorkai László legújabb, Nem kérdez, nem válaszol című könyve kapcsán rendezett est plakátját megláttam, a résztvevők neveiből arra következtettem, az irodalomtudomány három, számomra eddig ismeretlen doktora folytat majd komoly szakmai beszélgetést a szerzővel…
Aztán amikor az est moderátora, Várkonyi Benedek néhány mondatos bevezetőjében orvosokról beszélt, még mindig azt hittem, mindezt képletesen érti, s csak akkor vált számomra egyértelművé, miről is van szó, mikor Dr. Jánoskúti Líviát kardiológusként, Dr. Gyulai-Gaál Szabolcsot szájsebészként, Prof. Dr. Nagy Zoltánt pedig háziorvosként mutatta be.
Persze rögtön felmerülhet bennünk a kérdés: mégis hogyan kapcsolódhat egy orvosokkal folytatott beszélgetés az irodalmi szöveghez? A Nem kérdez, nem válaszol című, huszonöt beszélgetést tartalmazó könyv interjúiban csak a forma végett váltogatják egymást a kérdések és a válaszok. A hangsúly azonban nem a célratörő kérdések, kikényszerített válaszok szokásos kettősén, hanem a bensőséges, akár a végtelenségig folytatható beszélgetéseken van. Amikor egy-egy gondolat kimondható külön kérdés nélkül is, hiszen annyira összhangban vannak a felek, hogy nem határolódik el szigorúan a kérdés feltevőjének és megválaszolójának szerepe.
Optimális esetben az orvos-beteg kapcsolat is hasonló viszonyt feltételez, így az est középpontjában nem elsősorban Krasznahorkai László konkrét betegségei álltak, hanem az író, az alkotó megismerésének sajátos formája, ami csak és kizárólag orvosai számára lehet adott. A három doktor ugyanakkor kiemelte, muszáj ugyanúgy viszonyulniuk minden beteghez, még ha akarnának, se tehetnének másként, hiszen mindennap tapasztalják, kiszolgáltatott helyzetben hogyan válik gyakorlatilag minden ember eggyé a félelemben vagyontól és hírnévtől függetlenül. Lekerül róluk minden külsőség, mint az intenzív osztályon fekvőkről a ruha. Krasznahorkai kiemelte, számára még a boszniai háborúnál, a holtak közelségénél is megrázóbb élmény volt az intenzív osztályon eltöltött időszak, annak a látványa, hogy az oda került betegekre csak takarót terítettek, de már nem lehetett rajtuk ruha.
Az orvosok pedig érzékelik mindezt, és nem csak egyszeri gyógymódot kell találniuk, hanem abban is segíteniük kell, hogy helyén tudjuk kezelni a test romlandóságát, ez pedig már túlmutat azon a tanácson, hogy az ember, mondjuk, vegye be a gyógyszereit.
Krasznahorkai László különösen tisztában van ezzel, hiszen volt, hogy egyszerre 17 különböző pirulát szedett, de egyáltalán nem érezte tőlük jobban magát. Végül egy Berlinben élő gasztroenterológus barátja rábeszélte arra, hagyja el azt a rengeteg felesleges gyógyszert, s csodák csodájára rosszabbul nem lett, csak a mellékhatások múltak el. Gyulai-Gaál doktor úr ezzel kapcsolatban kiemelte, azért gyógyítja meg a betegeket, hogy éljenek, nem azért, hogy mindent megvonjanak maguktól, ezért nem pártolja a túlzásba vitt önmegtartóztatást; nem érti, Krasznahorkai például miért nem kér soha az ő málnapálinkájából.
Már ez a nem kis derültséget okozó félmondat is megmutatta, mennyire fontos orvos és beteg között a személyes, oldott, bizalmas kapcsolat, az odafordulás lehetősége. Jánoskúti doktornőt Krasznahorkai például még Japánból is hívhatta, és a tünetek tisztázása után telefonon keresztül együtt jöttek rá, az írónak mélyvénás trombózisa van. Japánban ez nem túl gyakori, Krasznahorkai sorra járta végig az orvosi rendelőket, de egyik doktor sem merte az előző diagnózisát felülbírálni, így hiába bizonygatta, mi a baja.
Más esetben az orvos által használt nyelv, közvetlen hang segített feloldani a gátlásait. A háziorvosával, Nagy professzor úrral pedig kifejezetten különleges kapcsolata van Krasznahorkainak, a betegségeken s a gyógyuláson túl összeköti őket Bach zenéje is. Erről bármeddig tudnának beszélni, még akkor is, ha ezt nem mindig teszik meg. Személyes közlendőjük hasonlít az író új könyvében olvasható megnyilatkozásokhoz: nem kellenek hozzá kérdések vagy válaszok, megszólalásaik inkább olyanok, mint alkalomadtán egy-egy hosszabb, belső monológ, aminek sokszor lenne helye − ezt mindketten érzik −, noha gyakran nem hangzik el. Évek óta folyik köztük ez a párbeszéd.
Az író kiemelte, ugyan nem minden kezelőjével alakult ki ilyen bizalmas kapcsolata, ettől függetlenül minden orvosban, ápolóban bízik, teljes hittel fordul feléjük, ezért fontos, hogy komolyan vegyék. Ugyan időnként hajlamos a hipochondriára − a szívroham tüneteit például rendszeresen produkálja minden különösebb szervi rendellenességtől mentesen −, betegségérzete ezzel nem mindig magyarázható. Gyulai-Gaál doktort először például évek óta tartó állkapocs-érzékenységgel kereste fel. A doktor úrnak enyhén szólva gyanús volt, hogy ha valóban létezik ez a fájdalom, akkor vajon hogyan tűrhette ennyi ideje. Végül megröntgenezték, és kiderült, hogy nem képzelődik: találtak benne egy miniatűr rajzszöget.
Jánoskúti doktornő a szívtünetekkel kapcsolatban rögtön a védelmébe vette Krasznahorkait. Elárulta, amikor másodéves orvostanhallgatóként tanult a szív mélyén lévő szinuszcsomóról, ami tulajdonképp életben tart minket, akkor ő maga is elkezdett félni attól, mi lesz majd, ha az övé egyszer csak megáll, és természetes, hogy ettől rosszul lett, hirtelen felgyorsult a szívverése.
Kraszanhorkai azért elmesélt ezzel kapcsolatban egy mulatságos történtet: Debrecenben egyszer az egyetemen egy felolvasáson megkérdezték tőle, mik a jövőbeni tervei, mire ő azt mondta, most szépen feláll, átmegy a szemközti orvoshoz, mert azt hiszi, infarktusa van. Persze mindenki pánikba esett, még a rektort is értesítették, de kiderült, csak a stressztől voltak szívtünetei.
Érdekes kérdésként merült fel, hogy orvosai vajon milyennek látják, hogyan különítik el egymástól a magánembert és az alkotót. Kivétel nélkül mindannyian azt felelték, írásaihoz képest Krasznahorkai meglepően kiegyensúlyozott, vidám ember. Gyulai-Gaál doktor úr még azt is hozzáfűzte, ebből a szempontból ő kifejezetten örül, hogy előbb az embert ismerte meg, és csak később a műveit. Krasznahorkai némileg árnyalta a róla kialakult képet azzal, hogy elmondta, szerencsére csak kevesen veszik észre, hogy valójában csak megtanulta vidámnak mutatni magát, mert nem akar nyomasztóvá válni, nem szeretné lehangolni, elkeseríteni a körülötte élőket. Valójában ő is olyan, mint a legtöbb ember: a születést bánja, a haláltól fél.
A beszélgetés végén az író nyíltan is feltette orvosainak a kérdést, mit tanácsolnak neki, mit kell tennie, min kellene még változtatnia, mi lenne az az egyetlen szó, amit felírnának számára egy képzeletbeli receptre. Nagy professzor úr a harmóniát, Jánoskúti doktornő az elfogadást említette. Krasznahorkai ezután Gyulai-Gaál doktor úrra nézett, majd cinkos mosollyal megjegyezte, őt már meg sem kérdezi, úgyis tudja, mi lenne a válasza: egy jó nagy pohár málnapálinka.
Beszélgetés Krasznahorkai László Nem kérdez, nem válaszol című könyvének megjelenése alkalmából, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2012. február 24.
A fotókat Izsó Zita készítette.
