Az ember – egy bizonyos életkorba jutván – többnyire illúziók nélkül tekint a világra. A szerelemről gondolkodva pedig már végképp nincsenek ábrándjai. Amikor odáig jut Kundera olvasásában: „ezekkel a szavakkal becsapja az ajtót a szerelem illúziója mögött”, könyvét összecsukja, s kalandos vállalkozáson töri a fejét. Színházba megy, kerül, amibe kerül…
A Csokonai Színház Illúziók című előadására már a bejutás is a privát szféra körébe tartozik, merthogy az általunk kinézett napokra minden jegy elkelt. Így egy közösségi oldalon szereztünk két közreműködői jegyet az egyik bérletes előadásra „Margarettől”.
Valljuk be mindjárt az elején, színdarabot is úgy választunk, ahogyan könyvet: nem a címe, hanem az írója-szerzője alapján. Ez esetben a szerző, a Szibériában született Ivan Viripajev neve nem sokat mondhatott eleddig, ám a rendező személye – Viktor Rizsakov – már megelőlegezte a bizalmat. Kevés színházszerető nem látta az általa rendezett, fesztiválnyertes Fodrásznőt, akár többször is.
Rendhagyó módon kezdődik az előadás, csordogálunk be a nézőtérre, a megvilágított színpadon a négy (fő)szereplő tüsténkedik egy modern konyhában, amely – mint később kiderül – nemcsak díszletként szolgál. A nézőtér sem sötétedik el teljesen, mintegy bevonva ezzel a közönséget is az előadásba. A díszlet egyszerű, de – ahogy azt már az előző Rizsakov-rendezésnél is láttuk – jól funkcionál. Csempézett fal a háttér, amelyre először bejátszásokat vetítenek: utcai járókelők, színházi alkalmazottak beszélnek arról, mit jelent számukra a szerelem. A játszók a Mamma Mia zenéjére tesznek-vesznek a konyhában, mindenkinek megvan a feladata, valami készül. A háttérre vetített közelképekből (Jóvér Csaba videómunkája, aki a színpad széléről kamerájával kíséri végig az előadást) láthatjuk, amint tésztakeverés, habverés folyik, majd elkezdődik a tulajdonképpeni történet. Ahogy elhalkul az Abba zenéje, a négy szereplő monológba kezd. Egymás után, majd egymást váltva felelgetnek, világuk fokozatosan bontakozik ki. Ha nem tudnánk, hogy fiatal orosz szerző darabját látjuk, azt is gondolhatnánk, Edward Albee-művet nézünk, és nem csupán a szereplők angol neve miatt.
A történet szerint két baráti házaspár, túl a nyolcvanon, több mint fél évszázados kapcsolattal a hátuk mögött, haláluk előtt végigtekintenek életükön; Trill Zsolt (Albert), Szűcs Nelli (Margaret), valamint Vass Magdolna (Sandra) és Kristán Attila (Dennis) az elmúlt évtizedek szerelmeiről, illúziókról, barátságokról és megcsalásokról vallanak, hogy aztán egy csavarral mindennek az ellenkezője derüljön ki. Nem könnyű feladatra vállalkozott a rendező és a négy művész. Klasszikus értelemben vett cselekménye ugyanis nemigen van a darabnak, ezért hatalmas munka, hogy végig izgalmas maradjon az előadás, hogy ébren tartsák a nézők figyelmét. Szünet nincs, az egyes váltások jelzésszerűek, néhány kellékes, díszletező jön-megy, a fodrászok menet közben frissítik a szereplők sminkjét. Négy játszó, négy mikrofonállvány, s míg valaki előrejön, hogy elmondja történetét, a többiek a háttérfal előtt ülnek vagy állnak. A közelképek semmiféle érzelmet nem árulnak el róluk.
Vass Magdolna indító monológja előlegezi, hogy itt valami eredeti dolgot fogunk látni-hallani. A debreceni közönség számára eddig csaknem ismeretlen színművésznő egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet, s mindezt külső eszközök és segítség nélkül, pusztán színpadi jelenlétével képes elérni. No, és persze a Viripajev-szöveggel. (A fordítás Kozma András remek munkája.) Trill Zsolt karizmája a tőle megszokott zsenialitást hozza, Szűcs Nelli előadása során néha sírnunk kell, aztán kiderül, mindez csak tréfa, hát akkor nevessünk, a szöveg megkívánta hangulatváltozások rajta keresztül hatnak a nézőre. Kristán Attila is remek választása volt a rendezőnek, elmondhatjuk, hogy a színészek – s nemcsak szerepükből adódóan – egyenrangú partnerek voltak a színpadon. Ezredmásodpercre kiszámított jelenetek, például a terítés-tálalás, amikor a hipermodern és többfunkciós konyhadíszletből dobálja Albert Dennisnek az edényeket, szinte már várja a néző, hogy ilyen gyorsaságnál mikor nyúl mellé, s törik a tányér. Mint ahogy törik is, ám mint kiderül, nem véletlenül, mert innen újabb fordulópont következik: a négy főhős egymást követő halála.
A darab olyan kérdésekre világít rá – a megválaszolni akarás fellengzőssége nélkül –, amelyeken valamennyien elgondolkodtunk már, s többnyire életünk vége felé találjuk meg a választ. Vagy akkor sem.
Szokatlan gondolkodás, szokatlan, ámde eredeti darab egy fiatal szerzőtől, de nem szokatlan a négy művésztől, akik képesek hol a fiatal, hol az idős, az élet vége felé járó lélek tükrét elénk tartani.
Aztán persze kiderül, a konyhai ténykedés sem volt véletlen, a másfél órás előadás végére kisült a torta is, amelyre vendégek voltak (az egyébként végig jó partnernek bizonyuló) nézők.
S ha rendhagyó módon kezdtük, fejezzük is be ugyanúgy: még aznap késő este ama bizonyos közösségi oldalon „Margaret” rákérdezett a recenzensre:
– Voltatok?
– Igen, de nem volt türelmem kivárni a sor végét a tortánál.
– Kaptál volna soron kívül is…
Ivan Viripajev: Illúziók, Csokonai Színház (Víg Kamara) Debrecen, 2012. április 13. (magyarországi ősbemutató). Rendezte: Viktor Rizsakov. Játsszák: Kristán Attila, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Vass Magdolna.
A fotókat Máthé András készítette.
