Derengett a hajnal a porfelhő mögött. Víz csepergett a félig leszakadt ereszekről, és a csatornákból ammóniummal teli köd szállingózott. A torlaszokkal teli utca végén néhány sűrűbb foszlány és árnyék imbolygott a bombatölcsérek körül, de lehetetlen lett volna megmondani, hogy élnek-e, vagy csak a szél kapott fel némi megperzselt törmeléket.
Nem sokkal a kereszteződés alatt néhány elvezető csatorna futott, és ezek között volt kettő, amelyek megzöldült falaikkal egyenesen egy kicsiny, rozsdásodó acéllemezekből kitámasztott kamrában értek össze.
A kamrába a két csatornán keresztül két alak cammog be. Lépteik megdöndülnek a fagyott talajon, tarajos fejük súrolja a mennyezet betontömegét.
Egyszerre érkeznek meg, szótlanul odatámolyognak a helyiség közepére, és az ott lévő halomra – talán egy szétesett és aládúcolt asztal maradványáról van szó –, egyikük ráhajít némi bőrt. A szövet alakja leginkább paralelogrammára emlékeztet, noha szegélye recézett, textúrája itt-ott vájatos. Helyenként apró szőrszálak állnak ki belőle, ezek többsége vörös, mások fehérek.
– Golyva, behasogatod?
Az egyik alak letelepszik a romhalmaz mellé, és a szájából előugró penge segítségével apró rovátkákat rajzol az élettelen döghúsba. A penge igen éles lehet, mert, noha visszafogott és kimért mozdulatokkal dolgozik, a vékony szövet így is rögtön megnyílik annyira, hogy láthatóvá válnak a belsejében még mindig lélegző vörösvérsejtek. Golyva ügyesen használja ajakpengéjét, rovásírásának köszönhetően hamarosan egy egészen csinos, legalábbis a mostoha körülményekhez képest mindenképpen elfogadható négyzetrács alakul ki.
– Te jössz, Gümő. Hol vannak a bábuk?
Az egyik folyosó végén valami megkondul, mintha egy súlyos tárgyat nagy erővel hozzácsaptak volna a falat alkotó fémlemezekhez. Egyikük sem mozdul, és lassan a visszhang – bim-bam-bom – is elhal. A helyiség dél-nyugati falának tetején szűkös szellőzőakna nyílik, és mintha percenként érkezne onnan némi levegő, a fuvallatok azonban nem hoznak enyhülést.
Gümő lassan felemeli a fejét. Nehezére esik, mert tizenkét különvezetésű titániumoszlopot kell egyszerre koordinálnia, komoly összpontosításra van szükség ahhoz, hogy összehangolja az egyébként primitív hidraulikus emelők működését, és anélkül merevítse ki félig mesterséges nyakszirtjét, hogy elzárná a légcsövet. Gümő szíve kalapálni kezd, nem is az erőfeszítéstől, hanem az előtte álló küzdelemtől.
– Te lépsz, Golyva – mondja Gümő, miután feltette a bábukat.
A szétszedett, majd újraakklimatizált dromedár bosszúsan felszisszen. Tarajrostélyok merednek elő meggörnyedt hátából, patás lábaival nehezen egyensúlyoz a sikamlós padlón. Szeme remegő fénycella, a benne játszó szikra néha teljesen kihuny, és ilyenkor csak a sötét üreg tekint körbe zavartan. Talán lakik benne valami, egy jótékony vírus, egy elkallódott agglomeráció, kóbor chipültetvény, ami majd helyrehozza a látását, nem tudni. Golyva vaksin pillant először ellenfelére, majd az előttük felállított táblára.
– Ezúttal játsszunk komolyan.
– Oké – feleli Gümő.
Nem mondhatni, hogy gyerekkori barátok volnának Golyvával, de azért ütöttek már el néhány magányos órát a csatornákban. Egymásra találtak közös, ritka szenvedélyükkel, és valamiféle nehézkes, terméketlen, mégis bizsergető erejű szimpátia is kialakult közöttük.
Gümő megtolja a királygyalogját.
Golyva sem tesz másképp.
És csak úgy záporoznak a lépések. Noha a tábla csak a nyolcszor nyolcas négyzethálóval ajándékozza meg képzeletüket, ez is több mint a semmi. Keretet ad a fantáziának, ahogy pár héttel korábban Golyva mondta. Akkor még volt egy ultrareceptív szenzora, eredetileg az infrasugarak érzékelésére szolgált, de amúgy ezredmásodperces pontossággal volt képes a szelektív idők mérésére. Azzal játszottak villámpartikat. Azt mondogatták, bármikor feltűnhet a csatornákban valami, ami miatt menekülőre kell fogniuk, úgyhogy jobb, ha nem nyújtják el a játékot.
Persze ez csak mellébeszélés volt. Ha valóban tartottak valamitől, az egyedül a Szfinx lehetett.
Záporoztak a szavak – Golyva látási nehézségei miatt voltak percek, amikor lényegében vakon játszott, ezért is mondták ki egymásnak fennhangon is a lépéseket –, a gombafelhőkbe bújtatott kódok, egy-egy csere, tétovázás, visszautasított áldozatok, rövidsánc, fianchetto, huszártánc, bennragadt bástya, bizonytalan gyaloglánc, és mindeközben a kölcsönös megtévesztés mögött az illúzió öröme. A folytatásra vonatkozó terveik egyszerre voltak konkrétak, és mozogtak ugyanakkor valami ködös általánosság összefüggéseiben.
Nem sokkal később elesett a b2-gyalog.
– Azt mondd meg, Gümő, hogy tudtál a Szozin-támadásból átmenni a mérgezett gyalog-rendszerbe.
– Egy régi Informantban olvastam erről egy szinapszisszaggató elemzést, kedves Golyva. – Önelégült rángások futottak végig a homloklebenyén. – Rajtad a sor!
Golyva hosszas tűnődés után a szomszédos gyalogját is feláldozta. Alig tudta leplezni zavarát, amikor a másik alig pillanatnyi gondolkodást követően azt is levette a tábláról.
– Hmm, úgy randalírozol a hátországban, mint maci a málnásban… Lássuk, miből élünk!
Bioluminiszcens, apró mágnesekből kirakott fazettákban végződő tapadókorongjaikkal könnyedén, már-már suhanva tették meg a lépéseket. Az igen bonyolult középjáték kilátástalan gigantomachiája után furfangos levezetésbe eveztek át.
– …fxg1=H – mondta az egyre inkább morózussá váló Gümő.
– Hohó! Tablebase? Tudsz valamit, amit én nem?
Sejtelmes mosoly volt a válasz. Néhány higanymedencébe áztatott simaizom megrándult a szívókára emlékeztető szájnyílás körül.
Ebben a pillanatban valami dübörögni kezdett odafent.
Gümő és Golyva sokat sejtető pillantást vetettek egymásra.
– Szerinted?
– Azért még játsszuk le!
– Oké. Vb7.
– …Kh6.
– Vxa7.
– …Fg6.
Ismét a dübörgés, majd egy irtózatos puffanás. Egy vascső alig néhány méterre tőlük leszakadt a mennyezetről.
– Azt hiszem, a Szfinx… Nem kéne mégis mennünk, Golyva?
Újabb tompa puffanás, megremegnek a falak, a szövettábla, a bábuk. Az egyik huszár pattogni kezd, majd hanyatt vágja magát, és legurul a földre. Gümő felveszi, és visszarakja a helyére. Amíg gondolkozik, mit feleljen, egy újabb dörrenés hatására beszakadnak az alagutak, amelyeken ide jöttek. A törmelék egészen körbeveszi őket. Mintha egy sötét levegőbuborékban ülnének.
– Na tessék, kiment a világítás. A Szfinx el fog kapni minket.
– Nem számít, játsszuk le – feleli Gümő.
– De nem érted, hogy nem látunk?!
Gümő rekedtes nevetést hallat. – Öregem, te eddig se láttál semmit, vagy nem?
Golyva felsóhajt.
– Oké. Akkor döntetlent ajánlok.
– Nem fogadom el. Kc4.
Újabb sóhaj. Mintha egy óriási kalapács gyalulná rájuk az utcát odafentről, a mennyezet egyre közelebb kerül a fejükhöz. A puffanások egyre tompábbak és közelebbről szólnak.
– Túlfeszíted a húrt, Gümő. Veszíteni fogsz.
A légbuborék egyre zsugorodik, a mennyezet már a fejük búbjait súrolja. A falat alkotó acéllemezek meghajlanak, mintha egy láthatatlan kohó tüzében akarnák újrasodorni láthatatlan szobrász-kezek.
– Lépj, Golyva.
– Tudod, mi jut erről eszembe?
– Mi?
Várt egy hosszú pillanatig, hallgatták a dübörgést, miközben utoljára mélyen beszívták a portól remegő levegőt.
– „Ugrálni kezdenek a dühöngő harangok / s az égre bőgnek, úgy üvöltve, oly vadul…
Gümő lehunyja a szemét, és barátja helyett fejezi be a mondókát.
– „…mint kóbor szellemek, hazátlan, bús bitangok, / kik sírnak, makacson és szakadatlanul.”
