„A kezembe tükröt adva / Fellibbenti fátylamat, / Hadd ismerék enn magamra, / Ám takar fény áradat, / Tükrömben kering a pára, / Második leplem borít, / Míg jövőm alázatára, / Múltam gőgje nem tanít.” Pomázi Adél első regényének mottója az önmagunkkal és múltunkkal való szembenézés problémáját, identitásunk felfedésének kihívásait körvonalazva előlegezi meg számunkra a szöveg egyik fő motívumát.
A Weöres Sándor Psychéjéből származó idézet nem csupán amiatt jelentéses, hogy a történet egyik meghatározó tematikus vonalát sejteti, hanem azért is, mert a Holnap hétfő elbeszélője a megidézett Weöres-hősnő huszonegyedik századi megtestesüléseként tételeződik – már a regény fülszövege is a Psyché modernkori átiratának kibontakozását ígéri. Psyché azonban nem csupán irodalmi előkép, hanem a valós családi örökség része is; mi több, hősnőnk maga is a Lónyay Erzsébet nevet viseli. Ahogyan azt a szöveg néhol már-már didaktikusan kifejti, a két Lónyay Erzsébet nemcsak a vérvonalon, hanem az élettörténet sarokpontjain is osztozik: „Több száz év telt el azóta és engem is örökbe fogadtak. Én is odaadtam a fiam! Én is három évesen kerültem el cigányfamíliámtól, mint Psyché. Psyché Mailáth Borbála bárókisasszony, és Lónyay János gróf harmadik, legkisebb gyermeke. A harmadik, legkisebb gyerek vagyok én is. Psychének volt egy Laczkó nevű költő szerelme. Nekem Laczkó nevű írószerelmem volt. Hívhatjuk nyugodtan őt is Nárcisznak.” (167.) Mindemellett a XVIII. századi Psyché újszülött korban megölt törtvénytelen gyermekének narratívájára Pomázi Lizájának két abortusza és világra hozott gyermekének örökbeadása rímel, illetve a két nő az életrajzi mozzanatok azonosságán túl a költői szerepen is osztozik.
A jelenkori történetbe az örökbefogadási folyamat során kapcsolódunk be: az első jelenetben Liza először találkozik a házaspárral, akikre születendő fia nevelését fogja bízni. A férj, Perceli Jónás az első pillanattól kezdve szimpatikus Lizának, a leendő anya, Vivien azonban vegyes érzéseket hív elő belőle – ez azért is lényeges, mert Liza Vivienhez való viszonyulásának dokumentálása révén ad hangot az anyasághoz kapcsolódó nézeteinek, melyek a nőiségről tartott elképzeléseire is fényt vetnek. Liza karakterének sajátos paradoxona ugyanis, hogy hiába igyekszik önmagát másoktól független, szabad nőként színre vinni, aki művészekkel, milliomosokkal keveredik kötöttségektől mentes viszonyokba, az anyaságra, apaságra vonatkozó megnyilvánulásai és gondolatai minduntalan arról tanúskodnak, hogy nőként való „sikerességét” a férfiakhoz való viszonyához, azok „jóváhagyásához” méri, illetve a hagyományos női szerepek betöltésére való képességtől teszi függővé. Ezt a kérdéskört a cselekmény dinamikáját szolgáltató esemény is felveti, hiszen az örökbefogadás problémája előhívja azt a már-már elcsépelt kérdést, hogy mi tesz valakit szülővé: elég-e a genetikai kötődés, másrészről pedig ennek hiányát kompenzálhatja-e az odaadó nevelés. Lizának a gyermekét örökbefogadó szülőkhöz, főként a leendő anyához való ellentmondásos és meglehetősen képlékeny viszonyát az határozza meg, hogy éppen milyen állásponton van ezzel a dilemmával kapcsolatban. Az örökbefogadó apához Liza kezdetektől fogva pozitívan viszonyul: első benyomása, hogy ilyen férjet szeretne, illetve ilyen apát a gyerekének – habár hivatalosan ez utóbbival kell beérnie, az örökbefogadást követő találkozások és kiterjedt e-mailezések során szerelmi viszony bontakozik ki a szülőanya és a nevelőapa között. (A regény szerkezetét is ez határozza meg: a Jónással való tíz találkozás alapján tíz egységre tagolódik a szöveg.)
A Jónás feleségével, Viviennel való kapcsolat azonban belső konfliktusoktól terhes. Liza folyamatosan kétségbe vonja, hogy Vivien megfelelő anyja lehet-e az ő gyermekének, illetve Jónással való házasságának legitimitását is szüntelenül megkérdőjelezi. A regény felütésekor Vivient egy alapvetően fogyatékos nőként látjuk: „hiányzik a testéből valami, amitől a babák megmaradnának benne” (9.) – ezzel szemben amit Liza nyújtani tud egy gyermek kihordásának képességével, az „az egész életnél többet ér” (10.), így Viviennek hiába van meg mindene, ami Lizának „fájón hiányzik, mégsem cserélnék vele” (9.). A biológiai anyaság esszencializmusát később megkérdőjelezi az a pillanat, amikor Liza megjegyzése szerint az egyébként elgyötört, nyúzott Vivien a szülés után maga is átalakul és „a világ legszebb nőjévé [vált] attól, hogy fiamat karjába vette” (20.). Ez a meglátás azonban még mindig ahhoz a szemlélethez ragaszkodik, miszerint egy nőt az anyaság képes kiteljesíteni női mivoltában – ezt Liza ki is mondja, amikor arról elmélkedik, miért is van szüksége Jónásnak és Viviennek egy kisbabára. Azonban ez a jóváhagyás nem tart ki sokáig, hiszen a szoptatás harmóniáját megtapasztalva Liza ismét a biológiai kapocsban látja az anyaság megrendíthetetlen attribútumát: „A szoptatásnál ugyan mi szimbolizálhatná jobban a magától értetődő megértést, ami baba mama között van? Vivien nem tud szoptatni. Az én anyaságomat ekkor senki sem kérdőjelezte meg. Viviené kérdéses egyelőre.” (41.) A szoptatás jelenete során azonban akkor győződik meg Liza transzcendentális magasságokba emelt nőiségének kikezdhetetlenségéről, amikor Jónás megigézve fixírozza őt: „Bámulta gyönyörűen duzzadó, tápláló melleim, látta, ahogy az ágyban fekve odanyújtom őket a kisfiúnak, akinek papája lesz. A nőiesség szép koronáját ez a tekintet, ez a férfi, akkor, ott, fejemre emelte.” (19−20.)
Azonban Liza kénytelen elismerni a nevelőszülői szerep érvényességét – a regény zárlatához közeledve önmagát „félbemaradt anyaként” (218.) aposztrofálja, aki felesleges szeretetet táplál gyermeke és az őt nevelő férfi iránt. Gyermektelensége ellenére Vivient is sikeresebb nőként látja Liza, hiszen meddősége felett szemet hunyva Jónás kitart mellette (legalábbis a felszínen – Jónás számos házasságtörő viszonyáról hallunk a későbbiekben). Az anyasághoz és a női szerepekhez való viszonyulás különböző aspektusainak megszólaltatása azonban reflektálatlan marad a szövegben: Liza csak ide-oda csapong a felvehető pozíciók között, és a regény végére álláspontja csak annyiban lesz más, hogy korábbi elvét, miszerint gyermekének csak ő lehet a legjobb anyja, kizárólag akkor tartja már megvalósíthatónak, ha Jónás lesz a férje.
Az öndefiniálás igénye azonban nem pusztán az anyasághoz való viszonyulásban jelenik meg, hanem a fiktív és „valós” elődök sorsával való azonosulás vagy az azoktól való eltérés dinamikájában is kitapintható. Mint korábban említettük, a Holnap hétfő Weöres Psychéjének modern átirataként pozícionálódik, illetve Liza Lónyay Erzsébet valós leszármazottjának tartja magát. A Psyché meghatározó, de nem kizárólagos irodalmi-kulturális előkép: apró utalások révén megidéződik többek között Mózes, Seherezádé, Borsószem királykisasszony, a bibliai Jónás és Lóth alakja csakúgy, mint például Austen hősnőinek vagy Dickens Pipjének a sorsa. Ezek a párhuzamok azért fontosak, mert felvetik a kérdést, hogy identitásunk feltérképezésekor és felépítésekor mennyiben képesek ezek a szerepek, pozíciók támpontként szolgálni, levonható-e belőlük valamiféle tanulság, tanács saját életünk vezetésére vonatkoztatva. A Holnap hétfő elbeszélője elismeri az elődök sorsának jelentőségét, azonban ki kíván lépni ezeknek a narratíváknak a szorításából, tőlük független életet szeretné élni: „érzem ezeknek a rég élt nőknek a sorsát. […] Mintha idáig az ő életüket éltem volna újra! Ezért lett minden szerelemnek vége. Valami folyton tiltakozik bennem, hogy ők, nem én vagyok! A saját életemben akarok boldog lenni! […] Azt mondják, akik értenek ehhez, hogy szeretetből ismételjük őseink életét, hogy megértsük őket. Ez esetben én, Lónyay Erzsébet arra kérem őket, hogy tudják szeretetünket, megbocsátásunkat, elfogadásunkat újrajátszott életük nélkül is! Engedjék, hogy ne csak jobban, de jól csináljuk végre az életet!” (167−169.)
Az ismétlődő mintázatoktól való elszakadás igényét erősíti meg a regény címe is: ahogy azt az elbeszélő ki is mondja, a „holnap hétfő” kifejezés az újrakezdés reményét fejezi ki. Így lesz a szöveg fő motívuma az autonóm én keresése – ahogy azt a regény fentebb idézett mottója, illetve a Jónással való negyedik találkozást rögzítő fejezetet indító Ávilai Szent Teréz-idézet is megerősíti: „Tekintsed Uram, hogy önmagunkat sem értjük, / s nem tudjuk, mit akarunk” (31.). A Jónással folytatott kiterjedt e-mailezés is emiatt lesz fontos: eleinte csak a Liza által világra hozott kisfiúról, Perceli Péter Farkasról folyik a levelezés, azonban azon túl, hogy a kibontakozó viszony letéteményese lesz az elektronikus levél, az énfeltárás médiumává is válik – ahogy Liza mondja, a levélírás számára az önmagával való szembenézés egy módja. Mindemellett az e-mailek gyűjteménye műfaji szempontból is jelentőséggel bír: a klasszikus levélregény műfajának huszonegyedik századi adaptálására is vállalkozik ezzel a regény (Liza verseiről például úgy szerzünk tudomást, hogy véletlenül csatolja őket egy Jónásnak írott e-mailhez). Azonban ahogyan ezt a hagyományt kezeli a szöveg, az nagyrészt érvényes a többi irodalmi kód kezelésére is: ahogyan az e-mailek stílusa sokszor meglehetősen kimódoltnak tűnik, úgy a párbeszédek is több esetben természetellenesnek hatnak. (Például Jónás következő megszólalása: „Olyan mélyeket tudsz mondani egyszerű dolgokról is! Több réteged van. Mélységed. Szóval mély nő vagy.” [240.]) A megidézett előképek is gyakran túlságosan direkt módon vannak beemelve a szövegbe, illetve jelentőségüket, értelmüket is kifejti az elbeszélő, ezzel didaktikus színezetet adva a citátumoknak. A huszonegyedik századi Lónyay Erzsébet története azonban nem ér véget a Holnap hétfő utolsó lapján, hiszen a regény egy trilógia első darabja – kíváncsian várjuk, mit hoznak az elkövetkező napok, hiszen a megelőlegezett második regény tanúsága szerint már Nyakunkon a szerda.
Pomázi Adél: Holnap hétfő (Az Atyának,…), Lilium Aurum, 2011.
