Hogy mennyire inspiráló erejűek lehetnek a költőbarátságok, arról az irodalomtörténet adhat számot, elég csak Arany Jánosra gondolnunk, kinek „versenyben égtek húrjai”. De talán még izgalmasabb, ha a költő olyan társművésszel lép szövetségre, aki teljesen más mediális eszközökkel él – ahogy azt Zalán Tibor és Kovács Péter közös alkotómunkája tanúsítja.
Zalán Tibor legújabb verseskötetének tizenöt, közel egyforma hosszú „fáradt kadenciáját” egy-egy rajz előzi meg, ezzel a szerző legegységesebben szerkesztett kötetét kapja kézhez az olvasó, jóllehet a költőt korábban is tudatosan tagolt verseskönyveiről ismerhettük. A grafikus alkotásai jelen esetben nem pusztán illusztrációk. Kovács Péter egész életműve az emberábrázolás lehetőségeit járja körül, egyre inkább annak egyszerűsítése figyelhető meg. Egy évtizedekre visszanyúló folyamat az, amely az utóbbi időben közös pályára állt Zalán költői útjával. Ezt az utat összességében a poétikai nyelvvel való állandó kísérletezés jellemzi, az elmúlt néhány évben azonban mintha ezt a szüntelen megújulást felváltotta volna a töprengés. Tematikusan a halál tapasztalatán való merengés vált dominánssá, poétikáját elnézve pedig az eddigi eredményeket mintha olyan premisszáknak tekintené, amelyek alapján megalkotható egy végső konklúzió, a sokféle stílusú és formájú zaláni nyelvekből egyetlen nyelv.
Jelen kötet szorosan köthető a Lassú halált játszik (2000) könyvhöz is, de legszigorúbban a Dünnyögés, félhangokra (2006) címűhöz. Utóbbi nemcsak a hasonló grafikák miatt rokonítható a Fáradt kadenciákkal (az illusztrációk szintén Kovács Péter nevéhez fűződnek), de mindkét kötet formavilága, stílusa is megegyezik, emellett már itt megjelentek azok a problémakörök, amelyek fő szervezői a legújabb kötetnek. A kadenciák viszont bizonyos szempontból összefogottabbnak bizonyul, ugyanis Zalán az ott kidolgozott formai lehetőséget itt egyetlen problémakörre koncentrálva meríti ki, s ezért olyan benyomást kelt, mintha a szerző korábbi kötetét kívánná kiegészíteni, befejezni, tökéletesíteni. Az életműhöz való viszony fontossága azért is merül fel, mert a címbeli kadencia – akár zenei zárlat, akár a szólóhangszer saját, a tétel vége felé sorra kerülő szólam jelentésében legyen használatos (amellett, hogy párhuzamba hozható a versek halál-témájával) – egy valami utáni állapotot sugall. És ez a valami utániság erősíti és magyarázza a rengeteg ellipszist. Ám a „fáradt” jelző is találó: a sem klasszikus, sem pedig precíz szabályokon nyugvó, ámbár ismerősnek ható forma, a mégis azonos elv szerint működő strófák egymásutánisága néha monotonná válik. Hamis könnyedséggel következik egyik rím a másik után, miközben a logika nem tesz rendet a szakaszok között. A szavak jelentése sajátos hangulattal telítődik, mivel a képek sorozata nem áll össze egésszé. A rezignált alaphangnem változatlansága ellenére a stílus meg-megtörik – erős, olykor szürreális hatást keltenek a képekkel, alakzatokkal gazdagon telített strófazáró sorok: „meztelen téglára fröccsen vérem” (5.), „Kidőlt az égen egy tejeskanna” (18), „Átvágott torkú kakas a virradat” (41.), „Szembogarán lépked a nyitott hangya” (59.). A helyenként felbukkanó motívumok mintha enigmákat takarnának, de az olvasás élményét elszürkítik az összefüggőbb, keresetlen egyszerűséggel hangzó elégikus sorok.
A kötetre nehéz ráhangolódni, a felütés első ránézésre azt sejteti, a következő lapok egy fájdalmas-borongós visszatekintést fognak nyújtani, s a magányos ember múltba révedő panaszainak megszólaltatása nem sok újat ígér. Belefeledkezvén mégis mintha egy költői meditációt olvasnánk, amely segíthet megérteni az emberi érzések bizonyos spektrumának árnyalatait: a magányt, a szenvedést, a szorongást és a fájdalmat. Az emberi lélek sötét oldalát mutatja be, olyan dolgokat, amelyekről nem szeretünk szólni, de ha megtesszük, úgy érezzük, csak nagyon pontatlanul, lejáratott, üres szavakkal tudunk. S a meglepő az, hogy Zalán nyelve lehetővé teszi, hogy elmélyedjünk ebben a meditációban, amely több mint egy ismeretlen magánember gyötrelmeinek megszólaltatása. Mert nem egy konkrét alakról van szó, hanem egy ködszerűen kibomló általános emberi válságról, s a meghatározó, negatív pólusú kulcsszavak (köd, magány, félelem, nemlét, átok, homály) között sok az általánosító kifejezés is: valaki, minden és semmi. Az üres és bizonytalan jelölők segítséget nyújtanak a bennünk fészkelő nem racionális tényezők felpiszkálásához.
Minden egyes füzér egyfajta halál előtti elrévülés a visszapillantóba, de hiányzik az egységes tekintet, amely ezeket összefogja és egyetlen személyhez rendeli. Mintha a „főszereplő” maga az ember mélyén rejlő és mozgató élet- és halálösztön vagy az emberi szenvedés lenne. Több utalás történik az evangéliumi történetekre, azonban ezek mint metaforák szerepelnek, ugyanis Zalán azt a „halott Isten” utáni világot ábrázolja, amely nem képes felnőni az „emberfeletti emberhez”, sokkal inkább mintha új megváltásra várna, hiszen „nagy az Isten de nagyobb a hiánya” (22.). Ez a Zalántól már ismerős (Isten)hiány a fő mozgatórugója a kötetnek olyannyira, hogy a grammatikai szerkezeteket is szétfeszíti, s a lényegévé válik a költői nyelvnek. A versekben megjelenik a bűn nélküli bűntudat különös élménye, amelyre – ahogyan az irracionális félelmekre – nincs kézenfekvő magyarázat, de a lelket szorongatja. Az ember esendőségét ábrázolja a Dünnyögés kötetből ismerős pascali nádszál gondolata is: „Pálcika ember vére forgács / pascali nádon isten a tornász” (34.), ami a Kadenciákban is felmerül: „Ropog az ég alja vihar készül / Nádszál az ember Eltörik végül” (43.). Az embert immár nem teszi felsőbbrendűvé az értelemmel nem rendelkező természettel szemben a (halál) tudata, „hisz − József Attila versének szavaival − kiterítenek úgyis”.
A könyvet hiány és mindenség, Isten és bűn emlegetése szorosan a József Attila-i hagyományhoz köti, és többször – noha jelöletlen módon – utal is elődjére. S abban is őrá emlékeztet, hogy formailag elsőre egyszerűnek tűnik, de az egyszerűség és keresetlenség hatása mögött bonyolult képletek munkálnak, mintha az általa ismert formák összegének letisztult képe nyilvánulna meg. Tizenöt fáradt kadenciát olvashatunk, valamennyi három oldalra rúg és négy-, illetve kétsoros versszakok láncolata alkotja. A gondolati ritmus néha az avantgárdra, néha a haikura emlékeztet, utóbbira például: „aludj Álmodban valaki figyel / Már július van Ne félj a fagytól”. A sorhossz a szonetté, de a rímelő sorok többségét kitevő páros rímek a magyaros verstől valók, ahogy a nyitó négy sorban is láthatjuk. Ennek az egyszerű formának a békéjét felborítják a későbbi félrímek, hamisan csengő asszonáncok és a mondat- és strófahatárok szemantikai ugrásai, az ellipszis alakzatai. Felidézi a Lassú halált játszik kötet szonettjeinek technikáját: a Mesterszonett-kópiákból ismerős a sok enjambement, amely annál élesebben töri meg a gondolatmenetet, lévén, hogy utána újabb nagybetűs félmondat kezdődik a következő sor közepén. Az említett kötetből az Elsüllyedt szonettek pedig abból a szemszögből tűnnek előzménynek, hogy – jóllehet, jelen esetben nem a sorok átrendezése generál újabb költeményt – a strófák, füzérek száma és elrendezése esetlegesnek tűnik, mintha csak az arányok érdekében került volna be egy-két kevésbé kifejező verssor. Viszont a szabályosságot támogatják a keretversszakok, az első sorok fordított sorrendben térnek vissza végül, és teszik önmagába visszaforduló labirintussá a kadenciákat.
Amennyire pontosan szerkesztett a kötet, annyira megfoghatatlan is, éppen úgy, mint a cselekvését mániákusan értelmes rendhez rendelő, azonban istentelen, lejáratott mítoszoktól kiüresedett világban élő ember sorsa. Talán az a kötet legnagyobb paradoxona, hogy rendkívül személyes olvasatot kínál föl, hemzseg az olyan „valakire” utaló nyomoktól, mint amit a lélek, a sors vagy a test hagy hátra, de a múltidézés dacára képtelenség akár narrációt felállítani, akár beazonosítani, kiket rejtenek a személyes névmások, olyan gyorsan változik az egyes szám első személy harmadik és második személlyé. Ezáltal különös módon úgy számol le a vallomásos költészettel, hogy fönntartja annak látszatát, és éppen azok a részek bizonyulnak gyengébbnek, ahol hosszabb szakaszon át megtartja a személyes és elégikus jelleget és a klisészerűen ábrázolt gyötrelem veszi át a sajátos zaláni enallagékkal és metaforákkal telített sorok helyét.
A kötetnek van némi összefoglaló jellege is, a formai sokféleségen és letisztultságon túlmenően a költői öntudat is megjelenik, legerősebben talán akkor, amikor legelső kötetének legelső hat sorát („A téglagyári tó…”) egy az egyben átveszi, és gondtalanul illeszti az újabb sorok közé. Ezáltal egyszersmind a jelen recenzió írójának fejére is koppint a költő, hiszen a folyamat végállomásaként értett forma valójában a kezdetekhez való visszatérést jelenti, azonban – tegyük hozzá – a keretversszakokhoz hasonlóan ez a visszatérés már természetszerűleg más fényben tűnik fel, mint először. Ugyanígy szemet szúrnak azok a rövid, de nagyon is ismert vendégszövegek, amelyeket teljesen más funkcióba helyezve vesz át, mégpedig ezúttal jelöletlenül (ellentétben a Dünnyögés kötettel, ahol az intertextusok más színnel voltak kiemelve).
Így, mint a mesében a lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is, Zalán Tibor úgy épít be előszövegeket, allúziókat, hogy az eredmény valami nagyon egységesnek, mégis nagyon nehezen megfejthetőnek tűnik. Nem kijelent, hanem megmutat, ugyanúgy, ahogyan Kovács Péter grafikái. A rajzokon nincsen semmiféle háttér, csak a szinte felismerhetetlen, görcsös pozíciókba merevült emberárny. A kusza vonalak, éppen, mint a versek, úgy mutatják be az embert, hogy nem a szokásos, jól körülhatárolt formákat tárják elénk, hanem a belső, láthatatlan rétegekben megbúvó energiák mintáit.
Vegyes érzésekkel teszem le a könyvet, néhány sor megragad a fülemben, s közben az elmém még mindig kapaszkodókat keres a szavak között, ahonnan csak az óriási űr néz vissza. Az életmű felől a kötet az utóbbi tíz év vívódásainak kivonatát tartalmazza, a kérdés most már csak az, tekinthetjük-e egy korszak lezárásának, vagy lehet-e még folytatni ezt az irányt.
Zalán Tibor: Fáradt kadenciák, Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2012.
