Ókanizsára nem csupán Dávid Veron tér vissza két év távollét után, suttogásra késztetve ezzel az embereket, hanem a fejlődő városba az újonnan megérkező mozi is becsempészi az izgalom és a varázs perceit. A korábbi történetek ismerőinek pedig ebből már sejthető, hogy a békéjét lassacskán visszanyert helységnek ismét furcsa és hátborzongató dolgokkal kell szembenéznie 1912 karácsonyához közeledve.
Az első kötet A fekete zongora sorozatindító és az ezt követő, A türkizkék hegedű messzi tájakra elkalauzoló kalandjai után visszatérünk Ókanizsa városába. Veron, a túláradó fantáziával megáldott egykori eladókisasszony az első bűntény lezárása óta eltelt időben nem csupán Budapesttel ismerkedett meg és kezdte el építeni karrierjét a Nő című lapnál, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia távoli pontjaira is eljutott. Visszatérve szülővárosába, egykori életéhez, családjához, gyerekkori barátaihoz, régi kérőjéhez, Remete Pistához való viszonya átértékelődik, és kénytelen önkritikával fordulni önmaga és saját korábbi döntései felé. A fekete zongora történéseit mozgató gyilkosságsorozat és A türkizkék hegedűbeli eltűnt kisfiú utáni nyomozás új távlatokat nyitott meg és egy másfajta élet lehetőségét jelentette a lány számára. A titokzatos emberek izgalmas világából visszatérő Veron azonban nemcsak a szokatlannak és még szürkébbnek tetsző otthonával kell, hogy szembenézzen A borostyán hárfában, hanem egy rejtélyekkel teli halál sem hagyja nyugodni, főként azért, mert személyesen is érintett lesz az ügy tisztázásában. Az ezt követő történések pedig elvezetik az olvasót abba a korábbi könyvekben már megrajzolt térbe és időbe, amely az 1900-as évek elejének árnyalt és életszerű képét adja. Emellett újra találkozhatunk azokkal a régi szereplőkkel, akiket az alapos és árnyalt narrátori leírás élővé és kedveltté tett az olvasók előtt.
Az eddigi Baráth Katalin-krimik címadási szokásait követő harmadik regény a nemrégiben megnyitott mozi épületének jelképéről kapta a nevét. A borostyán hárfa, amely ugyan „napsárga lant”-ként volt megrendelve az építőktől, némi találgatásra ad okot a derék filmszínház-látogatók körében: az apollói jelkép egyesek szerint egyenesen „füstölésni felakasztott kolbászrudakra” hasonlít. „– Sáry úr a fülem hallatára rendelt lantot Remete Pistától – emlékezett vissza Annuska. – Lantot, mely Apollóhoz méltó módon napszínben játszik. Na most Illés bácsi, az építésvezető hiba nélkül húz föl bármiféle épületet, de a szimbólumok és a szimfonikus zene ismerete nem tartozik az erényei közé. Ezért hasonlít az a lant inkább hárfára – fejezte be a történetet.” (53.) Azonban nem csupán a „cégér” mutat mást, mint ami a valóság, Veron nyughatatlan jellemének köszönhetően mi, olvasók is megláthatjuk a vetítővászon mögötti igazságot.
A könyvön olykor rejtetten, olykor expliciten végighúzódó szál a mozgógép kérdéseit taglalja. A művészeti forma nem csupán újszerűségével ad okot a róla szóló disputákra, hanem kérdésként vetül fel további sorsa is: az 1910-es években vagy akár a jövőben mennyire lehet életképes a színházak működése mellett. Ez a regényidő jelenében felmerülő probléma azért kaphat külön nyomatékot az olvasó számára, mert manapság már egyértelművé vált a kérdésre adott válasz, az akkori viszonyok közötti bizonytalanság viszont megteremti annak lehetőségét, hogy átéljük a fekete-fehér némafilmek különleges és valóban életszerű hatását.
A Veron és – a városba költöző mozitulajdonos – Sáry Mór között lefolyt párbeszédre is jellemző az ironikus, de kedves humorosság, amely a könyv egészén érzékelhető. A hangosfilm lehetőségének jelentőségét hangsúlyozni próbáló lány heves vitapartnerre talál a filmek művészetét hivatásául választó férfi személyében. „– Bárcsak tudna egyszer beszélő változatot is szerezni! – válaszolta Mórnak, szavakba öntve egy olyan elképzelést, amiről azóta ábrándozott, hogy évekkel ezelőtt a Nagyvendéglőben először látott mozgóképet […] – Beszélő film? – kérdezett vissza Mór. Hangjában megvetés csengett. – Technikailag lehetetlen a megvalósítása, hiszen maga Edison is belebukott. Amellett tévút lenne a mozi számára. Gondoljon bele, Veronika! Ha hangot is képesek volnának fölvenni, mi akadályozná meg akkor a mohó filmgyárosokat, hogy csupán a színházak előadásait rögzítsék?” (202.)
Csak az olvasó számára nyilvánvaló, hogy Veron – mint laikus – a filmekkel foglalkozó Sáry Mórral ellentétben a jövőbe lát a mozit illetően, így a nyomozói karaktert jelző éleslátás hatványozódva és némi humorral mutatkozik meg az előrejelzés által. A filmek azonban témát is szolgáltatnak, illetve a valóság számára egyfajta viszonyítási pontként tűnnek fel, hiszen az egyik mozgóképes alkotás az első haláleset megoldásának egy részletét is magába foglalja.
A színház és a mozi kapcsolata azonban nem csupán háttérként jelenik meg a regényben, hanem a krimikre gyakran jellemző álcázás-elrejtés témát is alátámasztja. A maszkok viselése nemcsak a színészek tulajdonsága, hanem a bűnelkövetőké is, hiszen mindannyiuknak szerepet kell játszaniuk: vagy el kell hitetniük másokkal a megírt karakter valódiságát, vagy az ártatlan emberek látszatát kell megteremteniük. A játék és a megjátszás azonban a detektívek kelléktárának is részét képezik, akiknek ugyancsak különböző szerepeket kell megformálniuk egy-egy eset felderítése során. Az ügy apró részletei mindig több tényező összességéből épülnek fel, s ezek különböző társadalmi rétegeket jelölnek meg forrásukként. A szerepjáték akkor lehet sikeres, ha a nyomozó tökéletesen tisztában van a környezete tulajdonságaival és a szociális viszonyok ismérveivel – akárcsak Veron sokat forgatott példaképének, Sherlock Holmesnak a történetei mutatják. Emellett egyéb, krimikben meghatározó megoldásokat is találhatunk a regényben, mint pl. a véletlen ráeszmélés fordulatát vagy a megoldott ügy végső letisztázásának kettős lépcsőjét: elsőként az érintettek nagy részét, majd csak egy kis kört avat be a nyomozó vizsgálódásainak mozzanataiba.
Veron művészi módon váltogatja szerepeit, amelynek egyik legjobb példája az ókanizsai piacon történő információszerzése. A jelenet komikus módon jelenítődik meg, hiszen első alkalommal nem sikerül hibátlan álcát kialakítania. Ám második alkalommal, a kérdéseit figyelmen kívül hagyó árus előtt olyan szerepet vesz fel, amely a portékáját kínáló asszony számára bizalomgerjesztő lehet: egyrészt mint vásárló, másrészt mint segítségre szoruló ember tűnik elénk. „– Elvinném én ötvenért is szíves-örömest – vágott gyászos képet. – Ám amilyen fájdalmasan kiáltozik az anyám a hátfájástól, könnyen lehet, hogy neki már nem lesz szüksége bögrére! – magyarázta, de úgy, mint akinek már a fülében zúg a temetői kápolna lélekharangja.” (158.) A jelenet emlékeztet Doyle A kék karbunkulus című novellájára, ahol Holmes szintén a városi vásártéren igyekszik utánajárni a rejtélynek, s nyomozása során emberismeretére támaszkodva puhatolja ki a részleteket a piacon tevékenykedő férfit kérdezve.
A borostyán hárfában Dávid Veron alakját mint a hazatérő hős figuráját is értelmezhetjük. A korábbi könyvekben megalkotott regényvilág és főszereplő egy újabb tónussal gazdagodik itt. Az aprólékosan kidolgozott környezet- és társadalomrajz – csakúgy, mint az előző két kötetben – a harmadik részben is alapját képezi a történéseknek, és átélhetővé teszi a századforduló hangulatát. A távolság az első és a harmadik kötet között nem csupán azt a két évet jelenti, amely az első kötetbeli események és a jelenlegi történet között telt el, hanem általa Veron személyiségének alakulását is láthatjuk. Ez egyfelől a természetes karakterfejlődés következménye, másfelől pedig figurájának ábrázolásában is felfigyelhetünk változásokra.
A hazatérő lány nem csupán a nyüzsgő Budapesten tanult meg boldogulni az elmúlt években, hanem kalandos és veszélyes utazásokat is tett a Monarchiában. Ókanizsára érkezésekor azonban olyan változásokat tapasztal életének eddig megkérdőjelezhetetlennek hitt dolgaiban, amelyek személyiségének érzékenyebb oldalát tárják elénk. A nőkkel szemben támasztott társadalmi és egyben családi elvárások is beépülnek önértelmezésébe, s ez a kérdés azért is kap hangsúlyt, mert a történetet elindító mozzanat Veron régi barátnőjének, Vékony Annuskának a közeledő nászához kapcsolódik.
A látszat és valóság kettősének szála mellett A borostyán hárfa másik szervező eleme a társas viszonyok megítélése. Veron életének szintén meghatározó alakja, régi, de elutasított kérője, Remete Pista pedig olyan lépésre szánja el magát, ami lehetőséget teremt arra, hogy a nyomozót mint embert láthassuk meg. A lány megjelenített gondolatai sokszor nem a bűntény irányába vezetnek, hanem önértelmezésbe futnak. A detektívlét problémája tudatos önelemző szereppel párosul. Az igazság és a bűneset megoldásának látszólag azonos oka kérdőjeleződik meg a lány számára. „Váratlanul elnevette magát. Rádöbbent, hogy az igazság neki is csak másodrendű vezére volt az ókanizsai és pesti nyomozásokban. Legfőképpen a kíváncsisága tüzelte a nyomok fölfedésére, a bűnösök nyakon csípésére. Sőt, az igazságnál még a hiúsága is többet számított.” (214.) Veronban már egy gondolataiba belefeledkező, önkritikus, érett nőt láthatunk.
A történések színhelye tehát újra a szülővárosra koncentrálódik, ennek következtében a korabeli politikai és társadalmi viszonyokra való utalás Vékony doktor révén történik, akinek beszélgetései vagy újságolvasása által informálódik a könyv olvasója az akkori hírekről. Ezen mozzanat kapcsán ugyanaz a helyzet áll fenn, mint a mozi jövőjét illetően. Veron „kacagott azon, ahogy a polgármester és Vékony doktor a balkáni háborút vívó felekre fogadtak (a doktor a szerbekre, Herczeg a törökökre), mert a pórul járt félnek jégeralsóban kell hóembert építenie a városháza elé.” (75.) A regényidőbeli újdonság és bizonytalanság az olvasó számára már leírt és értelmezett történelem. Mivel azonban a könyv nem a történelmi kontextust tekinti tárgyának, csupán háttérként bukkannak fel ezek az elemek, egyszerre segíti az ókanizsai „mikrovilág” működési rendjét átlátni, és egyszerre teremti meg az alapos környezetrajzot, amelynek segítségével a regény pontos korképet is fest.
A borostyán hárfa zárása megfelelően találja meg az egyensúlyt annak a kérdésnek a megoldásában, hogy Dávid Veron miképp értelmezi önmagát. Aprólékos és ösztönös figyelme a környezetére detektívi énjét erősíti, míg a köteten végighúzódó, nagy hangsúlyt kapó személyes kétségek új fordulatok felé terelik az olvasót. Izgalmasan nyitva hagyott kérdésekkel és őszinte kíváncsisággal zárhatjuk be a könyvet.
Baráth Katalin: A borostyán hárfa, Agave Könyvek, Budapest, 2012.
