I.:
Homokszerű az arca. Szinte porlik, majd újra összeáll. Én álmodom ilyennek. Egyszerűnek, aprónak és finomnak. Pedig még nem is érintettem. Alig ismerem. Hogy születhetnék meg benne? Mégis látszódni kezdek. Apránként alakulnak vonásaim. Lassan meztelenít és öltöztet fel a jelenléte. Pedig nem érte jöttem. Magamat akartam megtalálni és elrejteni. De nem engedi. Kicsomagol. Átömlik rajtam, akár a tenger. Kérdezget, válaszol is. Összeszedem a bátorságom és beszívom a leheletét. A szuszogását. Ami benne van, átbújik rajtam. Összevarr lassan az idő. Csomók a szemem helyén, madzag a testem körül. Nem akarok szerelmet. Nem akarok másikat. Önmagamnak is elég a szenvedés. Mint azok kint, akik hajba kapva tépik a szavakat. Cincálják és üvöltik. Húst akarnak hússal. Én csak békét. Türelmet és testet, amiben nem áll meg a szívverés. Amiben minden átlohol az időn. Kapcsot, sima papír szélén. Nem akarok szavakat. Nem akarok igéket. Ahogy az a másik kettő morzsánként eszi szét egymás bőrét. Csipegeti, és lassan, de örömtelien nyeli le. Amíg fogynak, amíg el nem tűnnek. Ki nem hűlnek. Mint a moziban. Én csak ülök és nézem mások árnyékát, ahogy a vászon eléri őket, mint a ragály. Nyúlkál felém. Szinte vakarja rólam a sötétet. Lassan combon fel, és gyorsan combon le. Érintkezünk a várakozásban. Csiklandozza a puha szuszogást a mellcsontnál. Feszül. Kicsit engedem. Kicsit hagyom, hogy beljebb és beljebb kaparja a filmet. Szinte már a fogamnál kalandoz, vinné a szótagjaim. Meg vagyok szeppenve. Vagyis, ki vagyok gombolva. Mint egy rossz ing a csontos csuklót szorítva. Meg kéne oldani. Na jó, engedem. Na jó, tükrözöm. Na jó, szinte már rajzolom. Na jó, odabújok. Nagyon közel és mégis rettentően távol. Suttogok magamban. Hiszen én szűz vagyok. Szűz. Igen, én szűz vagyok és ez a film elég jó. Úgyhogy ellököm. De csak kicsit. Pont annyira, hogy visszakísérje rám a szemeit. Néz. Puha vonásai átnyúlnak a szobán. Húz magához. Melléülök. Hozzá. Közel. Ahogy a tenger mossa ki a partot. Meg kell adni magam, magamnak. Érezni, ahogy kiolvad bennem az a rohadt félelem. A keserű. Érezni, hogy nem vagyok halott. Még van kezem. Még vagyok. Újrafest a sötét függöny alatt. Nem tudom mi a szerelem. Szín? Szag? Pillanat? Betegség? Dadogok. Elkapom az arcom. Szinte rám hull a fény a szeméből. Homokszerű az arca. Gyúrom, rajzolok bele. Csak ujjbeggyel. Csak finoman. Nehogy szétporladjon.
D.:
Pezseg a második emelet. Az előszobában levedlették a szirmokat, a házigazda sehol. Fogas akarok lenni! Visszavonni, hogy megérkeztem. Elszoktam a barátkozástól. Odabenn viháncolnak, összeszokott társaság lehet. Megvannak a háttérsztorik, mind valakivel és valakiért jöttek. A zsúrasztalon ledobva az alufólia, körülötte öten-hatan. Egy tacskó épp gyorstalpalót tart. „Íme a tekerési útmutató: készítesz egy szárat, majd jön a fej: két papírt egymáshoz illesztesz, háromszögbe hajtod, a szélső csíknál beragasztod, és tasakká nyitod. Aztán szerzel dohányt – passzolj csak egy szálat, pajti! Összemorzsolod a cuccot, beletöltöd, és becsavarod a végét, mint a szaloncukrot. Beletűzöd a szárat, körülragasztod egy levágott csíkkal.” Aztán felnéz a fickó, rám mered, és vigyorogva felém nyújtja: „tulipánt a tulipánnak!” Hiába nézek körbe, Vé még mindig sehol. A házigazda feltűnik a nappali ajtajában. Szürke inget visel – arany nyaklánccal. Ő hát a nagy Ő! Köszönöm, barátom! Elkeserítő. Elnézem a túl magasra ívelő homlokát, a béna lakását, az átizzadt ingét. Hogy nem veszi észre? Miért nem szól senki ennek a szerencsétlennek? A kezébe nyomom a pálinkát, de el is lépek tőle. Hátha a kopaszodás ragályos.
A tacskóhoz fordulok: „kitaláltad a gondolatom.” A házigazda elfintorodik, és én besüppedek a kanapéba a ganja-családhoz. Az első slukk rögtön fejbe vág, de még két körbe beszállok. Érzem, ahogy szétolvad az agyam, lelassulok. Csak arra a méhszájra gondolok. A sebre. Az árulásomra. Miért is mondtam el nekik? Le akartam buktatni magam? Kiábrándítani magamból az utolsó barátom is? Az a szar Vében, hogy nála mindenkinek csak egyetlen dobása van. Ha vétek a bajtársiasság etikája ellen, lőttek az évek óta tartó barátságnak. A fojtogató bizalmasságnak. Az állandó számonkérésnek. A megfelelési kényszernek. Nincs szükségem a mindentudására. Arra a szűk, ítélkező szemrésre. Azt hiszem, ezért hintettem el a műtét hírét. Ilyen a karma: amit tettem, visszaszáll. És ezért olyan ronda ez a házigazda. Ezért késik Vé, hogy kikészüljek, mire befut. Biztos nekem esik majd.
Fessük a falra az ördögöt, épp megjött. Rögtön kiszúr. Elém áll: a szája elnyílik, és törnek elő belőle a szitkok. Belőlem csak a joint leépült buddhista bölcsessége száll. Nincs erőm elmondani neki: direkt volt. Elegem van a nyomasztó barátságából. És a kerítéseiből. Keressen másnak a papucshoz posztót.
Persze a házigazda végig mellettünk áll. Az ingén szótlanul nő a folt. Szinte látom, hogyan adják föl a hajhagymák. Én nem leszek egy golyóbis asszonykája.
Újra körbejár a füstölgő tulipán. Beleszívok, Vé vörösödik el helyettem. Motyogni kezdek, de félbeszakít. Talán jobb is, úgyis csúszik az idő: a mondat végén már nem emlékszem az elejére. Csak a méhszájra. A sebre. A házigazda már nincs itt, valószínűleg eloldalgott föltenni még egy aranyláncot, hátha ettől nő a vonzereje. K. kitépi a kezemből a tulipánt, és széttapossa a földön. Üvölt, és igaza van. Unom.
Az előszoba felé veszem az irányt. A tacskó Vével veszekedik a szétmorzsolt tulipánon, egy csaj a szőnyegből menti a maradékot. Szánalmas jelenet, senki nem tartóztat.
A fogashoz támasztom a fejem. Elmarad a csoda. Rám senki nem akaszt soha többé semmit. Sóhajtok. Vé nem jött utánam, még mindig hallom a hangját bentről, a házigazdához beszél. Engem menteget. A kialudt tulipánra gondolok. Az áruló hajhagymákra. És a fogasra, ami sohasem lehetek.
J.:
Átlátszanak rajta a tárgyak, átlátok rajta. Nem figyelek másra, fókuszpontban az ajtó, a repedés a közepén, az asztal sarka, éles szögben támasztja ki a teret, felborul a lap, a tárgyak lassan dőlnek meg rajta, sikoltás a közelben, a hang indítja el a többiekét, visszhangzik benne a néhány perccel ezelőttről ottmaradt harag.
A lány elbomló vörös haja, a fürtök átrendeződnek a nyaka körül. Pirul az arc, lemezteleníti az árulás. A fogait nézem, ahogy nyílik és zárul a szája. Eltűnnek benne a perspektíva vonalai. Szabadesés, a körvonalak elcsúsznak, a színek töltik ki, a bor vöröse átszakítja a levegőt, lassan terjedő körök a kibillent női testen, felszámolja a távolságot, nincs különbség a felületek között.
Félig nyitva maradt ajtó, újabb vonások a résben, átüt az anyaga a testen, felmaródott szavak, elakad a nyelőcsőben, a forma már csak az emlékezetben él, az évgyűrűk pedig még akkor is látszanak, ha az élet felszámolásra került. Idővel kitakarják a vonásokat, a szemet szűk réssé szorítják, amin éppen csak átpréselheted magad. Mozdulataid elmosódottak, az íve látszik, ahogy kirajzolja a mozgást, nem figyelek rá, nem akarok.
Addig nagyítalak magamban, míg szétesik a kép, minden egyes pixelét magamból képeztem, innen tudom, hogy benned is csak magamat ismerhetem fel.
Intesz, felemeled a fejed, lassan átbújtatatod a pulóveren, újabb elhasznált réteg kerül le. Tested kiadja a maradék ruha, kézfej a combra csúszik, majd ismét vissza a nadrág zsebébe. Csípővel mozdulsz, a párhuzam gyorsan átfut, nyomban görcsössé feszülnek a vállak, de hagyod. Nem tudod, hogyan térj ki, egyszerre mozdul és félig átereszt. Nem enged fel, fenntart a maradék, nem szűr ki, minden egyes cseppje lassan húzódik vissza, cserepessé szívja az ajkakat, nem képes újra betölteni szerepét, felmaródott nyelőcső, nem férnek ki a szavak.
Addig is gyakorolja a látszatot az ábécét hogyan formálja újra a hangokat addig is gyakorolja a kiejtést hogyan tartson vizet a szájában másfél óráig addig is gyakorolja hogyan kell eltűnni messzebbre végigmegy testedben az éjszaka minden újabb rándulással közelebb visz megtelik idővel és nem térít el ha balkéz felé enged jobbra már nem nyit se tenyeret se combot csattanás testközelben mindent szépít bár tudnám hogy használjam a szádat először elképzelem minden részletét mosolyod a szám szélén alig használt neveimet suttogom a füledbe így jobban emlékeztetsz magamra mint a bordák mögötti visszhang átnevez a zaj nem fér el a tenyéren kitakarod a réseket ne várd meg míg rájövök mert akkor már régen késő lesz arra is hogy behunyd a szemed.
K.:
Te voltál az egyetlen barátom. Ezt kell most gondolni. Köszönöm, pompásan, igen, valóban, kicsit pihengettem az utóbbi időben, véletlenül késtem, hiszen tudják, én soha, mindig előbb 10 perccel…
Most legalább összehozlak vele. Mert hogy jóképű, meg kedves, meg azt mondta nekem a múltkor is, hogy már nincs is rendes a világon, pedig ő még főzni is tud és a korrekt partnerkapcsolat a mindene, meg az egymás iránti tisztelet és a figyelem… és akkor még itt tépelődöm, megadjam-e a számodat neki, mikor ordít, hogy összeilletek, persze az ember nem adogat telefonszámot, de ilyen tényleg a mesében… és tudod, hogy nem vagyok egy nyál, de most komolyan elfogott az érzés, hogy ti ketten, hogy ez nem véletlen és beteljesül… megoldom az életed, amit már ne is haragudj, de az elmúlt időben teljesen kisiklattál (nem tudom, alkoholos üveg vagy szakadék alsónemű van-e nálad több újabban). Mert én ugye a te barátod vagyok.
De hogy minek foglalkozom ezzel. Az aranylánc, ami taszít, de jót tesz veled, majd megtudod. Meg elvisz a természetbe sétálni, olyan fehér vagy mostanában, szerintem nem is látod, mintha futnál magad után. Neked segítenek, még a kabátod levételén is látszik az elkényeztetés. Azt sem egyedül veszed le. Ezeket kell most gondolni.
Az enyémhez nincs nyúlás, nincs Matthieu a fejhallgatóval, az én filmemben a görkoris diszkóban épp most engeded el a kezemet, esek bele a korlátba, meglehetősen nagyot, kihúzott háttal fogadom a röhögést. Mereven tudok esni is, a tályog miatt, ezért nem mosolygok az esésen, a szúrás merevít. Ide se érek, és még a kabátot sem kell levetnem, mert meztelen vagyok. A saját fogasomra akasztok.
10 percen múlik a lopás, kiloptad a titkom és el is mondtad. Úgy látszik, te is akarsz valamit, kiderül hamar, neked mi az akarásod, kinek kell szólni vagy nem szólni, kit ismerek vagy mégsem, kiről gondolom azt, hogy kivel beszéltem-e… Nem beszélek. Nézem a kiskutyát, aki nem ugrik ma az ölembe, mert sehol semmi emberi rajtam, csak a csont, a tartás, de bűzlik az is a gyógyszerektől és az önundortól. Virág van nálam, télen hóvirág, titkolom a szentimentalizmust, a bugyit sem vettem le. Bele kell, rakjalak, az akarósok közé. Egy ember egy doboz, a végén belecsökkensz az egyik ilyen kis skatulyába, leveszed magadról a bele nem illőket, mint én most a védelmet. Jól elfogyunk. Én mondanám utánad, de mire ideérünk, a kutya undorát látom és bekapcsolom a walkmant: „dream a different kind of reality” Matthieunak ment ez, táncolok, csak fogni kell a fülest és pörögni, valahogy megy ez másnak is, én vagyok a főhősnő, a többiek ragyognak, és a lufi mind ott maradt a plafonon, még akkor is, amikor becsaptad az ajtót.
I.: Szabó Imola Julianna
J.: Baki Júlia
D.: Sós Dóra
K.: Tóth Kinga