Czapáry Veronika első könyve egy fejlődés nélküli fejlődésregény. A könyv egy a 2000-es években Budapesten élő fiatal nő történetét meséli el, aki hétköznapjaiban elmerül a főváros éjszakai életében, bulizásban és pasizásban, eközben azonban intenzíven kutatja saját belső világát: pszichoanalízisre jár, drogozik és naplót ír.
A hősnő célja, hogy felderítse, ki is ő valójában és ehhez minden, a környezetében rendelkezésére álló eszközt fel is használ: terápiás kezelése közben, alkoholmámorban, módosult tudatállapotaiban, baráti és szerelmi kapcsolataiban is folyamatosan saját reakcióit tanulmányozza – ennek lenyomata a részletes és realista stílusban írt naplóbejegyzések sora. Azonban hiába szeretne fejlődni, előbbre lépni, kilábalni a problémákból és megszabadulni a gyász okozta depressziójától, belső felderítőútján szerzett belátásait sorra cáfolják való életének kudarcai és egyre nyilvánvalóbb vergődése.
A hősnő fejlődésének útjába a szerző számos akadályt is gördít: a folyamatos sodródással együtt járó drogozás és alkoholizálás miatt egyre inkább elveszíti a kontrollt saját élete felett, és a szerelmi kapcsolataival járó érzelmi megrázkódtatások, ha lehet, még inkább szétzilálják személyiségét. Mindeközben halott anyja hisztérikus kacagásától kísértve gyermekkori világának fontos jeleneteit egyfajta horrorisztikus regresszióban éli át újra.
Az ellentmondásos személyiségű főhős külső és belső világa a szöveg stílusváltásaiban is elkülönül. A minimalista stílusban írt repetitív beszámolók a budapesti fiatalok társas életéről, szórakozásáról, felszínes beszélgetéseiről és esetleges, de aprólékosan ábrázolt szexuális élményeiről egy kissé Hazai Attila korai írásaira emlékeztetnek, női szemszögből − ezek a részek a túlburjánzó és tragikus belső világ súlyos lelki problémáinak lírai hangvételű feldolgozásával váltakoznak.
Sikerül-e a hősnőnek túljutnia folyamatos lelki válságán? Megtalálhatja-e a kiutat gyászából, és kibékül-e anyjával, aki „üldöző tárgyként” zaklatja lányát ambivalens nevetésével a síron túlról is? Megtalálja-e a megnyugvást állandó gyötrő hangulatingadozásai közepette? Talál-e stabil pontot egy szerelmi kapcsolatban, vagy amire még inkább vágyik, önmagában? Úgy tűnik, ebben a történetben a teljesebb élet utáni vágy eleve kudarcra van ítélve. A hősnőnek két buli között felbukkanó álomszerű emlékeiben egy trauma-térkép elevenedik meg, ahol bármelyik irányban is indul el, borzalmakba botlik: testvérének és anyjának korai halálába, a gonosz és abuzív mostohába, az őt szexuálisan zaklató apába, a meg-nem-értettségbe, kitaszítottságba, magányba.
A szerző vélhetően megpróbálja kiegyensúlyozni ezt a hősnő életéről és belső világáról megjelenített negatív képet azzal, hogy esztétikailag meggyőző módon fogalmazza meg az élményeket a gyermekkori gondolkodást és tapasztalást megidéző őszinte érzelmi víziókban és sötét, töredezett látomásokban. A főhős anyjával kapcsolatosan például erősen igyekszik a pozitív élmények hangsúlyozására, az anyával való együttlét pillanatainak impresszionisztikus, elmosódó megjelenítésével. Ez a szövegben az olvasó számára annyira hat meggyőzően, mint amikor a kisgyermek kijelenti, hogy hajlandó bevenni a gyógyszert, mert meg akar gyógyulni. Szinte megható az igyekezete, és szinte meg is győz egy pillanatra arról, hogy valóban elszánta magát.
Ebben az esetben a hősnő részéről az elszántság a valódi gyógyulásra, lelki fejlődésre inkább csak illúzió. Nem egyszerűen azért, mert a női Pantagruel számára a műfaji korlátok miatt nincs lineárisan értelmezhető előrelépés, ami abban nyilvánul meg, hogy a főszereplő saját terápiás célkitűzéseit eleve megkérdőjelezi életmódjával. A fejlődés további akadálya a szövegszerkezet alapját képező ismétlődő stílusváltakozásokban manifesztálódik.
A szöveg a hősnőről való elmélkedés pillanataiban, amikor valamiféle következtetés válhatna rá nézve megfogalmazhatóvá, jellemző módon a korábban említett lírai emlékezettechnikát kezdi működtetni. A múltbeli emlékek magukkal ragadják a főszereplőt, felölti a gyermeki nézőpont szükségszerűen limitált tapasztalásbeli és gondolkodásbeli korlátait, vagyis a gondolkodás helyett egy érzelmi regresszióba menekül. A mélyen átélt lelki alámerülést azonban nem követi az élmények értelmezése a „felnőtt én” szintjén. Az emlékek átélése inkább csak hivatkozási alapot teremt a szerzőnek arra, hogy a hősnő felnőtt énjének hétköznapi problémáit, azok megoldhatatlanságát hangsúlyozza. Így a főszereplő naplóírásában megnyilvánuló folyamatos önmegfigyelésének dokumentációja inkább látszattevékenység: nem párosul valódi önreflexióval, ami az önmagáról való gondolkodásnak a konklúzióig való állhatatos végigvitelében mutatkozna meg.
A szerző bármilyen következtetést vonna le hősére vonatkozóan ezek után, nem jelentene valódi előrelépést lelki fejlődésében. Czapáry Veronika szerencsére nem is áltatja ilyesmivel olvasóit. A hősnő a történet végén továbbra is a kezdetiekhez hasonló egzisztenciális, önelfogadási, kapcsolati problémákkal küzd, éppúgy szenved ezektől, mint a történet elején, ami elég frusztráló, annak ellenére, hogy a könyv olvasása valójában nagyon is szórakoztató.
A szerzőnek ez az olvasót frusztráló írásmódja oda vezet, hogy végül belátjuk: a valódi lelki változás nem mindig és nem szükségszerűen fog bekövetkezni. Ugyanakkor Czapáry Veronika első regénye megmutatja: mégis van esély arra, hogy túléljük problémáinkat, ha egyszerűen belefáradtunk a szenvedésbe. A könyv utolsó naplóbejegyzése ennek szellemében optimista, amit értelmezhetünk akár a hősnő pillanatnyi hangulatingadozásai egyikeként, vagy úgy, hogy sikerült végre megbékélnie anyja halálával is.
Czapáry Veronika: Anya kacag, Jelenkor, Pécs, 2012.
Részlet a regényből itt olvasható!
