Egy kisváros (akármelyik lehetne) élete egyik pillanatról a másikra felfordul, amikor egy ember (akármelyikük lehetne) hibájából valami igazán visszafordíthatatlan következik be. Kérdés, hogy melyik az a pillanat, amikor még a visszafordíthatatlan is kiküszöbölhető. És ha nem tesz ellene az, aki képes, akkor meddig égjen a kiközösítés földi poklában?
A rádióban miseközvetítés, a családi porcelántálalóban gőzölgő húsleves, a szék mellett vigyázzállásban feszítő asszony. A kimért mozdulat, ahogy a nő megigazítja a kanalat. A szótlan feszültség, ami két, egymás válla fölött elnéző ember között húzódhat. Ennyi.
Ezt a kezdőképet, ahogy a többi jelenetet is a Parti Nóra által alakított pincérnő, Leni szakítja meg, ő vezényli le a szereplőket a színpadról és indít új jelenetet. A Bárka Színház egy mikroközösség és a benne létezni vágyó (bűnös) ember drámájának történetét vitte színpadra a 2012-es év utolsó előadásán. A közönség a lépcsőzetes nézőtéren korlátokkal elválasztva figyelhette meg az erős, már-már sarkított karakterek (a mindenkivel perlekedő idős hölgy, a falu szókimondó csitrije) törvényszerű reakcióit az őket körülvevő világ alakulására. Ödön von Horváth A végítélet napja című művét Faragó Zsuzsa alakította maivá, közelebb hozva a karaktereket és a miliőt a közönséghez. A díszletek minimalizmusa teret adott a színészi játéknak, a székek, asztalok külön-külön restit jelentettek, egybetolva utat képeztek, a leterített szőnyeg vonatsínt imitált. A Vasárnap 16:48 című előadásban ez a székvilág vasárnap 16 óra 48 perckor kisiklik az addig megszokott menetéből és onnantól az élet megoldásra vár. Hudetz Sándor állomásfőnök, aki a munkáját becsülettel, óramű pontossággal végezte addig, közelgő vonat zakatolására, majd robbanásszerű hangzavarra lesz figyelmes. Vagy: a falu nagyszájú csitrijével keveredik szóváltásba, amit csók követ, bebizonyítva, hogy az embergépként megjelenített állomásfőnök, akin az egész falu röhög a megromlott házassága miatt, legbelül még mindig férfi. Férfi, aki egy pillanatra kiesik addigi szerepéből. Ennyi.
A közönség sorai remegni kezdenek, akár a díszletként kitett asztalok, székek. A nap tizenhatodik órájának negyvennyolcadik perce kapcsán egy több sebből vérző jegykezelő azt állítja a rendőröknek, hogy a mozdonyvezető sosem hibázott, ahogy azt később Hudetz is kijelenti védőbeszédében magáról, mást nem mondhat, csak ennyit tud. Annát, a kacér tinit Szilágyi Csenge az önmaga árnyékaként a kopott asztalok között kóválygó lány csendes vívódásával hitelesen vitte színpadra. Miközben a játéktér közepén mindenki az esetről beszél (és persze mindent jobban tud az elszenvedőknél), Anna szótlanságával a figyelem középpontjába kerül. A Hudetz Sándort alakító Gazsó György az állomásfőnök lelkiismeretének elaltatását, a belső hamis megerősítést fokozatosan jeleníti meg. A lány az ő javára vall Erzsivel szemben, akit a falu bolondjává tett az évek feszültségével összevegyült igazságérzete. A nyílt sebet magyar módra pálinkával belsőleg kezelő resti-publikum még hevesebben áll ki Hudetz mellett, a bokaharisnyás, magányában egyre elkeseredettebb feleség helyére a férfi szemében lassan az őt megmentő lány kerül. Ennyi.
Négy hónappal később Hudetzet felmentik a vád alól, a West közönsége pálinkával és nagy lelkesedéssel várja, csak Anna mosolyog kevesebbet, az állomásfőnök viszont mintha fiatalodott volna néhány évet. A lelkiismeret-furdalás kettős megjelenítése sikeres, s a következő képben teljesedik ki az, ami már a kihallgatás alatt megkezdődött: ahogy nőtt Hudetz magabiztossága a megkérdőjelezhetetlen tisztaságában, úgy uralkodott el Annán a bűntudat. Ez a jelenet, a viadukt alatti találkozásé, a vonatkattogás és a lány kifakadása a későbbi cselekmény szempontjából kulcsfontosságú. De nemcsak ezért, hanem a technikai megoldások, az egyszerű kellékek egyébként végig kreatív felhasználása és szimbolikája miatt is erős. A sorba rakott asztalok egyik végén a magányából kiszakadni vágyó állomásfőnök áll, a másikon az igazságtól szenvedő Anna. Köztük a fekete üresség, csak az arcuk van megvilágítva. Az egymástól távol álló két fénypont talán a legmarkánsabban fejezi ki az ember közösségtől való elszigeteltségét, amelyben a társaság tetszőlegesen kiközösítő, a figyelem felületes, és elviseléséhez szükség van egy társra, támaszra. Ennyi.
A jeleneteket leállító Leniről a következő képben kiderül, hogy (tipikus pincérnőként) jó megfigyelő, ugyanis miután Anna eltűnik, megérzi, hogy az állomásfőnöknek köze lehet az esethez. Hudetzet furcsa, elvarázsolt viselkedéséből még az esetleges tragédia sem tudja kizökkenteni, csak Leni rágalmazó szavai (a hamis tanúzásról) zavarják meg, ordítozva védi az igazát, amiben már őt kivéve senki sem hisz. Ennyi.
Ekkor tehát fordul a kocka: a szeretett „Hudából” üldözött lesz, bolondnak tartott feleségét újra befogadja, vagyis inkább elfogadja a nagyvonalú kocsmaközönség. Ez a szeszélyes oda-, illetve elfordulás, vádaskodás a mindenkivel kritikus, rikácsoló véleményvezér, a Spolarics Andrea által alakított Leimgruber néni esetében volt a legaprólékosabban bemutatva az előadás során. Leimgruber néni az utolsó részletig telitalálat: kosarából prézlicsíkot maga után húzó, papucsban csoszogó pletykafészekkel mindenki találkozhatott már (a prézlit igény szerint behelyettesíthetjük akármivel). Spolarics Andrea egy minden mozdulatában élő, hiteles karaktert formált meg a színpadon, ezért az alakításáért egyébként a Bárka Színház Ararat-díjával illette a színésznőt. Leimgruber néni szitkozódását ezúttal Erzsi öccse, az amúgy gyáva és kétszínű Attila hallgatta végig, aki végül az ártatlanok védelmével érvelve csitította az asszonyt (és felíratta a kosárban lapuló árukat, ami láthatóan jobban dühítette a hölgyet, mint az övével ellenkező vélemény, majd zsörtölődve kicsoszogott a színről). Erzsi megjelenésével az ünnepi vacsoránál elkezdődő testvéri civakodást megakasztja az állomásfőnök hirtelen érkezése, amiben az első jelenet mozdulatról mozdulatra visszaköszön, megjelenítve a néma elfogadást és sajnálatot. Hudának menekülnie kell, de már szinte beleőrülni látszik a hibájába, amit be sem ismer magának. Huda végül elindul a vasúti sínek felé, hogy elejét vegye a bebörtönzésének. Ennyi.
A lelkiismeret játéka a végső szín, amikor Hudetz Sándor a saját bőrét mentve a vonatsínek felé igyekszik és az önhitegetésen túl rátalál egy ismerős hangra, Annáéra. A lány szelleme felébreszti benne mindazt, amit elnyomott magában, a félelem és az ösztönök meghajolnak a bűntudat előtt. Huda ugyan nem ölte meg magát, de halott lett az összes addigi barátja szemében, és nem 16 óra 48 perckor történt tragédia, hanem akkor, amikor a felelősségvállalás hiánya további áldozatokat követelt, olyanokat, akik nem utaztak a vonaton. A kései felismerés tragédiája kétoldalú: Hudetz magánya és a benne bízók fájdalma egyszerre jelenik meg az erős befejezésben.
A nézőtér rácsai ugyanis ekkor elmozdulnak, a lépcsőket elfoglalják a szereplők. Hudetz beszél és beszél, de már senkit sem érdekel, akármennyire is az igazat, csakis az igazat mondja. A fémcsövek visszasiklanak a helyükre. A tekintetek üresek, a színpadon egy férfi, tébolyultan forgolódik, mindig máshoz beszél, egy nőért, társért kiált, aki már nincs sehol. Csak elnéznek a válla fölött és ennyi. Ennyi. Ennyi a válasz.
Vasárnap 16:48 – Ödön von Horváth A végítélet napja című művét átdolgozta Faragó Zsuzsa. A Bárka Színház előadása: 2012. december 30. Rendezte: Forgács Péter. Szereplők: Gazsó György, Varjú Olga, Katona László, Gados Béla, Szilágyi Csenge, Pásztor Tibor, Parti Nóra, Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Ollé Erik, Juhász István, Ágoston Péter, Kovács Ádám, Kis Domonkos Márk.
A fotókat Dudás Szabolcs készítette.
