Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Átrajzolt periódusos rendszer

Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája

Az ismert anekdota szerint Mihail Solohov szovjet író a halálos ágyán fekvő honfitársától, Alekszandr Fagyejevtől próbálta megtudakolni, hogy voltaképpen mi is az a szocialista realizmus. Az ifjú gárda című örökbecsű regény agg szerzője, az említett irányzat legjelentősebbnek tartott képviselője és teoretikusa annyit tudott felelni a jogosnak tűnő kérdésre: „Az ördög tudja, mi az”.

Bár a posztmodernnek szerencsére nem sok köze van a szocreálhoz (persze ez sem egészen igaz, vö. Termelési-regény), mindig a fenti párbeszéd jut eszembe, ha valaki – akár szóban, akár írásban – az elmúlt évtizedek irodalmának pontos kategorizálására vállalkozik. A posztmodern fogalma mára ugyanis olyannyira túlterheltté vált – hiszen tulajdonképpen bármely, a közelmúltban megjelent alkotásra hajlamosak vagyunk kritikátlanul alkalmazni –, hogy lassan végképp elveszítjük a fogódzókat a kifejezés racionális értelmezéséhez. Németh Zoltán e zavarodottság felszámolására tesz kísérletet A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című munkájával: rövid tanulmányok füzérével igyekszik kitapogatni az egyre inkább kiüresedőben lévő elméleti posztmodern-fogalom határait, miközben saját teóriájának felvázolásával rendszerbe kívánja foglalni az első posztmodern(nek vélt) művek megjelenésétől napjainkig tartó irodalmi folyamatok tanulságait.

A szerző rögtön leszögezi a kötetben elsőként helyet kapó, címadó írásában, hogy az eddigi hazai megközelítésekkel szemben – itt főleg Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című monográfiájának teleologikus modelljére utal – a posztmodern irodalmat nem a modernizmus egyenes folytatásaként, hanem bizonyos tekintetben éppen annak ellentéteként képzeli el. A ’70-es évek végétől itthon is egyre inkább teret hódító posztmodern művészet ugyanis Németh szerint eredendően „más kérdések és más válaszok mentén artikulálódik”, mint a múlt századelőn megjelent irodalmi paradigma, vagyis az általa elgondolt „hármas stratégia” inkább a hagyománnyal való leszámolásként, semmint annak továbbviteleként értelmezendő.

Ennek az állításnak azonban rögtön ellent is mond a háromosztatú kategóriarendszer első eleme, a szerző által korai (vagy első) posztmodernnek nevezett beszédmód jellemzése. „A korai posztmodern szövegek kapcsán olyan értelmezési kiszögelléspontok jelölhetők ki, mint az írás folyamataira tett önreflexió, a metafikció, az irónia többértelműsítő használata, az egzisztenciális kérdések felvetése, a szerzőség elrejtése, a maszkokkal és az identitással folytatott játék/küzdelem, a »nagy elbeszélések vége«-koncepció, valamint az ún. valóságnak, a realista írásmódnak és a szubjektivitásnak a krízise, illetve újraírása egy megváltozott feltételrendszer keretei között. […] A korai posztmodern olyan beszédmódot működtet, amelyben azonban bizonyos mértékig megőrződtek a kései modern megszólalásmódok is” (15-16.). Németh elismeri tehát, hogy a korai posztmodern – szerinte elsőként Ottlik Géza Iskola a határonja és Weöres Sándor Psychéje által képviselt – kategóriája több tekintetben is kötődik a megelőző irodalmi korszakokhoz, vagyis szinte azonnal megkérdőjelezi néhány sorral feljebbi okfejtését.

Úgy tűnik, arról van szó, hogy a szerző egy árnyalatnyival arrébb tolta a (többek között) Kulcsár Szabó kötetében használt képzeletbeli határvonalat, amely a modern irodalmat elválasztotta a posztmoderntől, és miközben lényegében ugyanazt állítja az adott művekről, mint az általa (elvileg) opponált szakmunkák, az eddig kései modernnek nevezett alkotásokat egyszerűen „átminősíti” korai posztmodernné. A hármas stratégia első eleme ráadásul afféle ömlesztőtégelyként funkcionál Németh elgondolásában, vagyis szerinte nagyjából minden olyan szöveg, amely nem sorolható be a másik két típusba (ezekről bővebben mindjárt), mintegy automatikusan korai posztmodernnek tekintendő. Így kerül egymás mellé Bodor Ádám Sinistra körzete és Spiró György Fogsága, Kertész Imre Sorstalansága és Krasznahorkai László Sátántangója vagy Gion Nándor tetralógiája és Nádas Emlékiratok könyve című regénye, minthogy mindegyik két vagy több egymás mellett párhuzamosan jelenlévő elbeszélői nyelv „egymást olvasásának” aktusát tematizáló alkotás. S bár vitathatatlan, hogy az említett művek elhelyezhetők egyazon „periódusos rendszer” (Németh Zoltán fogalma) elemei között, az legalábbis túlzásnak tűnik, hogy ezt a heterogén kínálatot szigorúan egyazon beszédmód képviselőinek tartsuk.

Areferenciális (vagy második) posztmodern stratégiának nevezi a szerző azt az irodalmi beszédmódot, amelyben „hangsúlyossá, sőt gyakran radikálissá [válik] az önmagát író, öntükröző szöveg poétikája, amely kizárja a valóság és a realizmus kategóriáit érdeklődési köréből” (24.). A szakirodalom által mindközönségesen „szövegirodalomnak” nevezett irányzat képviselőiről van tehát szó, melyek – szemben az antropológiai vagy harmadik posztmodern stratégiáját preferáló művekkel – úgymond nem vesznek tudomást az őket körülvevő valóságról, és kizárólag esztétikai kísérletként fogják fel magukat. Világos értékítéletet hordozó ellentét fedezhető fel ebben az értelmezésben a második és harmadik stratégia között, amennyiben Németh kiüresedett, folytathatatlanná vált paradigmaként beszél az előbbi típusról. (Valószínűleg ide sorolja egyébként a kilencvenes-kétezres években nagy népszerűségnek örvendő „maszk-irodalmat” is – Csokonai Lili, Tsúszó Sándor, Sárbogárdi Jolán, Spiegelmann Laura stb. műveit –, bár ebben nem lehetünk teljesen biztosak, hiszen majdnem az összes alfejezetben említi a korszakban napvilágot látott álneves alkotások listáját. Az utolsó dolgozat néhány bekezdése [122−123.] ráadásul szóról szóra megegyezik a Szerzői név és maszk… című részben megfogalmazottakkal [62−63.])

Kétségtelenül van hagyománya az efféle szövegek – a szerző többek között Esterházy Termelési-regényét és Parti Nagy Sárbogárdi-könyvét emeli ki mint eklatáns példákat – areferenciálisként való megjelölésének, azzal viszont nem sok értelmező vetett idáig számot, hogy a nyelvjátékok előtérbe tolása nem minden esetben nevezhető öncélú megoldásnak. Kevés olyan regényt tudnék például felsorolni, ami pontosabban beszélne a rendszerváltás éveinek ízlés- és gondolkodásbeli zavarodottságáról, mint Sárbogárdi Jolán szövege; a Termelési-regényben megjelenő Kádár János alakja (hogy mást ne mondjak) is hordoz némi referenciális tartalmat stb.

A már említett antropológiai posztmodern tehát az előző stratégiával ellentétben kimondottan empatikus irányzatként jelenik meg, amely „az irodalomelmélet »kulturális fordulat«-ához köthető egyrészt, másrészt a hatalom kérdésköre izgatja, a »másik«, illetve a másság természete, a marginális nézőpontok megjelenítése, felszínre hozása, a politikai természetű kérdésfelvetések, a mainstream-ellenes attitűd” (35.). Nem egészen világos, hogy poétikai vagy tematikai szempontok alapján érdemes-e rendszerbe foglalnunk az ide sorolható műveket, de valószínűleg ez utóbbiak a fontosabbak a szerző számára.

A harmadik posztmodern stratégia lényegi tulajdonsága, hogy perifériára szorult közösségek, társadalmi nemek is hangot kaphatnak általa: eszerint ide tartozik a női és gay-irodalom, a szocioköltészet és a politikai líra éppúgy, mint az identitásproblémákat feszegető irodalmak. Furcsa döntésnek tartom Závada Pál Jadviga párnája című regényének idesorolását, mert bár igaz, hogy a mű egy magyarországi kisebbség 20. századi történelméről (is) beszél, a korábbiakban megfogalmazott „egymást olvasó nyelvek” elmélete alapján talán inkább az első stratégiához áll közel. Érthetetlen továbbá, hogy a roma irodalom miért maradt ki szinte teljesen a harmadik kategóriából: egyedül Jónás Tamás neve merül fel, holott a felvázolt szempontrendszer alapján jóval több szerző érdemelt volna említést (Bari Károly, Daróczi Choli József, Osztojkán Béla stb.).

A szerzői téziseket megismertető bevezető dolgozat után az elmélet működőképessége mellett érvelő esettanulmányok olvashatók. Bővebb elemzést kapunk például az Iskola a határon posztmodern szövegformálási technikáiról, a posztmodern gyermekköltészetről, a kortárs halálköltészet stratégiáiról vagy az internetes irodalom kérdéseiről. Korrekt, a főtanulmány elveihez következetesen ragaszkodó írások ezek, amelyek jó néhány termékenynek tűnő szempontot vetnek fel a posztmodern művészet folyamatainak értelmezéséhez (számomra a halálköltészettel foglalkozó fejezet tűnt a legmeggyőzőbbnek). Persze nem meglepő, sőt tulajdonképpen el is várható, hogy a kutató otthonosan mozogjon az általa alkotott értelmezési keretben: az igazi kérdés ebben az esetben nem is az, hogy a kiválasztott szempontrendszer ráhúzható-e a kiemelt irodalmi művekre, hanem inkább az, hogy e szempontok mennyire bizonyulnak adekvátnak – ennek megválaszolásával pedig Németh egyelőre sajnos adósunk marad.

Nem véletlen, hogy a főtanulmány címe után a „vázlat” meghatározás olvasható: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája határozott koncepciót tár az olvasó elé, de még így is nagyon sok bizonytalan elemet tartalmaz. Jelen formájában nem képes egységes „periódusos rendszerbe” foglalni az elmúlt évtizedek magyar irodalmát, de biztos vagyok benne, hogy a bemutatott megközelítésmód további árnyalásával a szerző közelebb kerülhet célja eléréséhez. Bízom benne, hogy Németh Zoltán folytatni fogja ígéretes, de sok helyen pontosítást igénylő elméletének kidolgozását.

Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, Pozsony, 2012.