Ugyanaz
Otthonosságot keresek mindenütt.
Amit eddig láttam,
Mint a papírlapot, kezembe veszem.
Látszik eleje, vége, hossza, szélessége,
De nincs, mi kellően kitöltené.
Kétdimenziós, repedésekből,
Sematikus vonalakból áll össze.
Ha mégis találok valamit, hamar
Elhessegetem a szememtől, mint egy legyet.
Mint a halat, áhítom az otthonosságot,
Közben a szagát sem állhatom, nem tudni, miért.
Pedig mennyire egészséges,
Tápláló és tisztítja a vért.
Az este összeomlik a szemem előtt,
Hagynám, összesöpretlen,
De valami folyton azt mondja bennem,
Ne adjam fel.
Az idegesség csalóka képzeteket idéz elém,
Ülök valahol a mindenségben,
Egy állólámpát kapcsolgatok föl-le,
Nincsen agyamban semmi, csak
Filmszakadás.
Vagy ülök valahol, konyhaszéken,
Szemfehérjém csillogó könny-kupac,
Nem merem megtörölni, nehogy egészen
Elveszítsem a látásomat.
Szóval ezek létező darabjai az ideális
Létnek,
Keressem tovább, ez alap-késztetésem.
Az otthonosság bútor-lapjait,
Az összeszerelhetőséget.
Ma egy bezárt szobába léptem, két végében
Egy-egy ajtó, ami nyitva sosem tetszett,
Ám ha beteszem magam mögött, a tévé
Elé úgy ülök, mintha mindig ott lett volna a helyem.
Ez az, végre egy megfelelő szó,
A helyem nem lelem sem ma, sem tegnap.
Túlságosan óvatosan bánok magammal,
A vigasztalásaim is, hogy jövőre másképp lesz,
Nem többek időpocsékolásnál.
Kifolyatom magam az egoizmus csinos csapjából,
Meglelhetem az egész világot, értsd meg,
De hol fogok találni otthonosságot?
Választ kellett keresnem, úgy hiszem,
Egy csomó csavart, s nekiállhatok szerelni.
Vannak vágyaim, miket, ha összeraktam,
Ülhetek rajtuk, nyersfa áhítatban,
Vagy az önzés romjain. Még választhatok.
De nem tehetek többé úgy, mintha
Semmi közöm nem is volna
Ahhoz a lakáshoz, amelyben most élek.
Utóbb a valóságban úgyis körül kell néznem.
