Ciki vagy sem, megmondom őszintén: a Discovery Channel Licitvadászok című műsorában találkoztam először George Rodrigue nevével. Az egyik epizódban Allen és Ton, a két címszereplő egy hollywoodi raktárból túrt ki és adott tovább csinos összegért egy – a művész védjegyévé vált – Kék kutyát ábrázoló képet. Ki is ez a fickó, miről szól a művészete, és mit keres minden képén az a bizonyos Kék kutya?
George Rodrigue 1944-ben, a louisianai New Iberiában látta meg a napvilágot. Azon művészek közé tartozik, akiknek ha meg akarjuk érteni munkásságát, okvetlenül ismernünk kell a származását is. Rodrigue a cajun etnikum tagja. Ez az a francia népcsoport, amelyet a XVIII. században a kanadai Akádia tartományból elűztek a britek, s akik aztán az USA déli részén leltek új otthonra. A cajun hagyományok és mítoszok szerves részét képezik Rodrigue művészetének, aki már középiskolás korában elhatározta, hogy alkotni fog. Szüleinek azonban más elképzelései voltak: azt szerették volna, hogy legyen egy szakmája, hogy apjához és nagyapjához hasonlóan kőművesként dolgozzon. Ő viszont nem erre vágyott. Az ötvenes, hatvanas években azonban New Iberia nem épp pezsgő művészeti életéről volt híres, így ha festészetet akart tanulni, a szülővárosától huszonöt mérföldre fekvő Lafayette-be, „a nagyvárosba” kellett mennie. Rodrigue a Louisianai La Fayette Egyetemen (mai nevén: Délnyugat-Lousianai Egyetem) ismerkedett meg az akkoriban Amerikában „akadémikus” művészetnek számító absztrakt expresszionizmussal – ebből merítette bátor színhasználatát.
Saját bevallása szerint nem ő volt az osztályban a legjobban festő diák, de azt is felismerte, milyen fontos az eredetiség – ebben a tekintetben Salvador Dalí volt a példaképe. Négy szemeszter után azonban elhagyta az iskolát és visszatért New Iberiába. Az útkeresést egy szerencsés véletlen könnyítette meg számára: egy távoli rokonánál művészeti iskolák brosúráit nézegette, amikor megakadt a szeme az Art Center College of Design Los Angeles-en, így aztán vonatra szállt és nekivágott az ismeretlennek, hisz Louisianán és Texason kívül azelőtt nem járt még sehol.
Ekkortájt lépett színre Andy Warhol, s bár a reklámgrafikát is tanuló Rodrigue tanárai nem sokra tartották a pop artot, őt mégis megragadta a gondolat, hogy a népi kultúra és a pop art nem is állnak oly távol egymástól, elvégre közös tőről fakadnak. Lorser Feitelson művészetét tanulmányozva magáévá tette a hard-edge irányzat bizonyos aspektusait, azt keverte a pop art állandóan ismétlődő motívumaival, így egyedi stílust hozva létre. 1967-ben – tanulóévei végeztével – hazatért New Iberiába.
Eredetileg azért kezdett festeni, hogy így őrizze meg az utókornak az eltűnő cajun életformát. Korai művei – az Aioli vacsora vagy épp az akádiai hősnőről szóló Evangeline – erősen kötődnek ehhez a kultúrához. Akkoriban jellemzően hagyományos tevékenységeket folytató embereket ábrázolt mohával benőtt tölgyfákkal. Fölöttük barátságtalan ég, mögöttük mocsárszerű háttér. Rodrigue 1975-ben, a cajun mesét feldolgozó Jolie Blonde című művével mutatkozott be az öreg kontinensen, s nagyon kedvező fogadtatásban részesült. 1985 és 1989 között készítette el a tizenöt darabból álló Akádiaiak szagája című sorozatát, melyben elmeséli népe történetét a franciaországi kivándorlástól kezdve a kanadai üldöztetésen át egészen a louisianai letelepedésig.
Az 1984-es esztendő fordulópontot jelentett Rodrigue művészetében. Négy évvel korábban felkérték, hogy illusztrálja Chris Segura helyi mítoszokat feldolgozó hátborzongató mesekönyvét. Negyven vásznat készített. A képek többsége kísérteties tölgyfaerdőket, mocsarakat ábrázolt, ám az egyik mese egy gonosz kutyáról szólt, s ez megragadta a művész képzeletét – megszületett híres motívuma, a Kék kutya. Néhai kedvence, Tiffany szolgált mintául, de emögött is ott rejlett egy cajun legenda, a loup garou (tulajdonképp vérfarkas).
A Kék kutyát aztán egy neves szeszesital, az Absolut vodka reklámja tette híressé 1992-ben, s ezzel Rodrigue igen illusztris társasághoz csatlakozhatott, mert a cég korábban olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Andy Warhol vagy a német származású, de Amerikában élő üvegművész, Hans Godo Frabel. Tovább növelte Rodrigue ázsióját, hogy három alkalommal – 1995-ben, 1996-ban és 2000-ben – is őt bízták meg a New Orleans-i Jazz és Kulturális Örökség Fesztivál plakátjának megtervezésével.
Az elmúlt majd három évtizedben a kék színű, sárga szemű, kísérteties blöki bejárta a világot, s a művész rajta keresztül közvetíti társadalmi, olykor politikai üzenetét vagy csak bemutatja az amerikai élet egy-egy jellegzetes mozzanatát. A kutya olykor egy Harley-Davidson nyergébe pattan, máskor Rockyval pózol vagy épp egy focimezt kap magára.
1990-ben Rodrigue szimbólumrendszerében új elem jelent meg, a Piros kutya. A festő művészetében a Kék kutya a bennünk lakó jót, a piros pedig a rosszat (nem is annyira Tiffany, mint inkább George csibész oldalát) szimbolizálja. Persze ma már van rózsaszín, fehér, arany és zöld „Kék kutya” is. A magyarázat pedig rendkívül egyszerű, ahogy a festő a Miért kék a Kék kutya? című gyerekkönyvben mondja: „Egy művésznek nem feltétlen azt kell festeni, amit lát. Én a képzeletem használom a saját világom ábrázolására. Minden színben tudok kutyát festeni, amit csak el tudok képzelni.”
A Van, aki forrón szereti című mű esetében Rodrigue azért társította a kutyákat Marilyn Monroe legendás portréjával, mert az ő művészete is a pop artban gyökerezik, és az ikonikus színésznő is az a fajta híresség, akiről egy olyan rögzült kép él a köztudatban, ami nem biztos, hogy fedi a valóságot. Nem tudjuk, milyen volt az életben, de ha rá gondolunk, a többségnek Andy Warhol és Roy Lichtenstein festményei vagy épp Ben Stern és Douglas Kirkland fotói ugranak be. Ez a közös benne és a kutyákban: minden ikon mögött ott a titok, a rejtély, hogy kik is ők valójában.
A Katrina hurrikán idején Rodrigue is kénytelen volt elhagyni otthonát, de azt mondja, szerencsés volt. Kilenc hónap múlva hazatérhetett, és ez idő alatt sem ült ölbe tett kézzel, segíteni akart szeretett államán. Sokat tett az újjáépítésért és az emberi mulasztások, hibák kiküszöböléséért, hogy még egyszer ne ismétlődhessen meg hasonló katasztrófa. Ekkor alkotta meg az Újra felemelkedünk című képet, mely a segítségnyújtás jelképévé vált. Alapmotívumát – a kutya az amerikai lobogó előtt – egy korábbi művéből, a 9/11 hatására készült Isten áldja Amerikát-ról kölcsönözte. A kutya szeme itt nem sárga, hanem piros, a megtört szívet jelképezve, ijedten, segítséget kérőn néz a víz alól, s ezt a hatást mellkasára festett vörös kereszt is fokozza. Az ebből készült printekért befolyt összeget – mintegy 700.000 dollárt – a kármentésre fordította a művész, aki mindent egybevéve 3,5 millió dollárral járult hozzá az újjáépítéshez.
A festészeten és a cajun kultúrán kívül Rodrigue harmadik szenvedélye a foci – persze az amerikai. Lelkes szurkolója a NFL-ben szereplő New Orleans Saints-nek. A csapat quarterbackjét, Drew Brees-t meg is örökítette a Kék kutyával – s kell-e mondani(?): a képért befolyt összeget jótékony célokra fordították.
A képek forrása a művész honlapja.
