A kérdéshez, hogy miért DJ Sprinkles (vagyis Terre Thaemlitz) korunk zenészvilágának egyik legizgalmasabb figurája, számtalan oldalról közelíthetünk. Kezdésnek mondjuk az is megteszi, ha beütjük nevét a keresőbe, és végigbogarásszuk a róla kidobott fotókat.
A külső mint az első benyomás kulcsa ugyan a Thaemlitz-jelenség megkerülhetetlen eleme, de a látvány mögött jóval mélyebb rétegek is felsorakoznak. Az Amerikában született, de már jó ideje Japánban élő DJ és producer egyben filozófus, nemi identitáskutató (szakterülete a meleg közösségek vizsgálata), politikai aktivista és szociográfus egy személyben, megnyilvánulásait pedig általában transzvesztita énjével nyomatékosítja. Világszerte tart workshopokat a kulturális érzékenység kezeléséről és egymás elfogadásáról, és a ’90-es évek közepén valahonnan tőle indult a politikai ambient-mozgalom is. A mai társadalom legfőbb problémáira reflektáló gondolatait ambienttel és kísérleti elektronikával, de mostanában főleg jazzre építkező deep house-zal adja elő, és itt a mondanivalót nem úgy kell érteni, hogy a homályos utalgatások miatt mindenki azt lát bele, amit bele akar látni. Sprinkles esetében a gócpontok konkretizálásáról van szó, aminek általában mindig van egy stabil címzettje. Például az idén márciusban kiadott Where Dancefloors Stand Still című mixlemezével azt a Japánban megalkotott rendeletet kifogásolta, hogy az országban hajnali egy óra után már tilos a táncorientált szórakozóhelyek működése. Munkáihoz általában nagyon erős vizuális dimenziót is csatol, ez természetesen a lemezborítók esetében mérhető leginkább, önmaga karikírozása például általános dolog, de a 2008-ban megjelentetett Soulnessless című, 31 órás játékidejű megaprojektjéhez többek között egy 80 perces videót is hozzáillesztett „ha már lúd, legyen kövér” alapon.
A Queerifications & Ruins a Sprinkles által 2010 óta összeszorgoskodott feldolgozások krémjét tartalmazza, és a címből nem túl nehéz kitalálni, hogy mi is az album fő tárgyköre. Üzenetét két lemezen és 14 felvételen keresztül közvetíti, melyek átlagban jóval 10 perc feletti időtartamúak. A dalainak extra hosszúságát Thaemlitz a Red Bull Music Academy-n tartott előadásában fejtette ki pár éve, szerinte minimum 5-6 perc kell ahhoz, hogy egyáltalán ráérezzünk az adott szám ritmusára, az elmerülés későbbi fokozatai pedig csak ezután következnek.
A gyűjteményben ezúttal is a house-é és annak különböző mutációié a főszerep, az egyetlen kivételt a nyitó, June-féle Lost Area első variációja jelenti, ami egy laza háromperces ambient felvezetés. Nem is annyira tekinthető önálló darabnak, mivel rögtön utána következik a nagy tesó, ugyanennek a dalnak a bővített, 13 perces remixe, ami már egy izomtól duzzadó, dühös, aciddel tarkított törthouse-opus, a düh pedig főleg a gyönyörűen beékelt ordítás-hangmintának köszönhető. De bejárjuk még a dub techno (Klinsfrar Melode), a microhouse (Encarta), és a tribal (Arktika, Bourbon Skies) világát is, a duplalemez gerincét viszont egyértelműen a tradicionális jazz ihletésére készült szerzemények adják. Ezek közül kiemelkedik a zongorával részben erőhangszerként is bánó Motorik Life-átirat és a Ducktails Letter Of Intent-jének fúvósai. Utóbbi a népi elemeknek köszönhetően kísértetiesen hasonlít Kuniyuki Takahashi munkáira. Ha már Kuniyuki, természetesen a japán jazz-house vezérhajója sem maradhatott ki a szórásból, az általa készített Between Shadow And Lights is kapott egy személyre szabott remixet, amit sajnos egy hivalkodó és túl sűrűn ismétlődő kolompmintával vág haza Thaemlitz.
Sprinkles zenéjének gyakori eleme a trance-manírok alig észrevehető alkalmazása: sosem viszi túlzásba őket, mindig pont annyira vannak jelen, amennyire az adott helyzet megkívánja. Ez a módszer a záró A Little Beat legelső harmadában az utaztató zongorának és az idillire effektezett vokálmintának köszönhetően csúcsosodik ki igazán, majd egy éles váltás után már csak egy-két alig észrevehető alapmotívumot hagy meg. De ez a helyzet még az Exhalation-remixszel is – melyet amúgy eredetileg a Parallax Beat Brothers jegyez –, igaz, itt csak az űrutazásra hangolt, szanaszét csúszott szintetizátorok hivatottak arra, hogy hozzák a hangulatot.
Thaemlitz lemezeit sosem egyszerű fogyasztani: mire egy szám valódi értékeit felfedezzük, eltelik 8-10 hallgatásnyi idő is, ami mondjuk 10-15 perces hosszal számolva bizony elég tetemes mennyiség. Kicsit olyan, mint amikor az ember egy Michelin-csillagos étteremben felszolgált degusztációs menüvel akar jóllakni, a minden oldalról támadó kulináris élvezetek között alig győzzük kapkodni a fejünket. A töménységet általában jól időzített tempóváltásokkal ellensúlyozza, ez az alapfelállás itt sincs másképpen, bár a második korong végére igencsak összesűrűsödnek a dolgok, mivel a lezárást négy olyan iszonyatos erejű számra bízza, hogy az utolsó lecsengése után vagyunk a leginkább felspannolva. Az igazi tetőpontokat is arányosan terítette el, kapunk egyet az elején (Lost Area), középtájt (Motorik Life), és a legvégén is (A Little Beat).
A Queerifications & Ruins magába foglalja mindazt, amit 2013-ban egy minőségi deep house lemeztől elvárhatunk. A három évet felölelő antológia terjedelmének és szerkezetének köszönhetően is alkalmas arra, hogy még jó ideig újabbnál újabb rétegeket fedezzünk fel benne. Igazi letehetetlen anyag, amibe nem lehet csak úgy bele-belekóstolni, mert rögtön magával ránt, és nem ereszt egészen a végéig. Vagy még tovább.
DJ Sprinkles: Queerifications & Ruins – Collected Remixes by DJ Sprinkles, Mule Musiq, 2013.
