„Már megint ezek a kurva növények, és a növények átkozott termesztője!” – idézhetnénk Bartók Imre új regényének rendőrnyomozó karakterét, mintegy szavakat keresve az olvasói rácsodálkozásra, pontosabban a szerző első, Fém című regényét ismerő olvasóéra.
Másképpen, más alakban ugyan, de már kísértette a narrátort a Bosch-kertből megszökött, fémillesztékekkel meggyalázott „Faember” az előző regény lapjain is, az idei könyvhétre megjelent A patkány évében azonban a „növények”, az emberiség pusztulását hozó mesterséges-organikus burjánzás a könyv középpontjába kerül. Vagyis az egyik középpontjába, lévén Bartók regényének vagy nincs, vagy több ilyenje van, és talán éppen azokból az olvasókból kíván csúfot űzni, akik a középpontok, az „alapgondolatok” megállapításakor nyugszanak meg, sőt egyáltalán átfogó interpretációkra törekszenek. A patkány éve, ha tetszik, hangosan kacag egyszerre több olvasói gyakorlaton és szubkultúrán, azok elvárási horizontjait szándékosan és könnyedén töri meg, vagy lép rajtuk kívül.
A regény ugyanis meglehetős nyomatékkal önmagát mint „biopunk”, vagy tágabban mint „apokaliptikus irodalmat” nevezi meg, s fölhasználja – kiindulópontokként, ugródeszkákként – annak tematikus pilléreit is. A cselekmény New Yorkban játszódik, ahol Stone, a „tapasztalt öreg kopó” (20.) értetlenül áll a teátrális vérfürdő előtt, amelyet a három, egykor szebb napokat látott filozófus, Karl, Ludwig és Martin, valamint a vezetőjük, Cynthia által alkotott terroristasejt hajt végre, olyan „nyomokat” hagyva a város lakóin/lakóiban, amelyek az eljövendő világégést s az emberiség alkonyát hivatottak előrejelezni. A „véneket, kik újra földre szállnak” azonban hamarosan követi „szent serege az istenembereknek”, olvassuk a könyv mottójaként szolgáló Hölderlin-idézetben: a Germánia sorai új, génmanipulációkkal és módosított vírusokkal életre hívott fajok szörnyáradatává torzulva elevenednek meg.
Azonban az „apokaliptikus irodalom” címke is reduktívnak tekinthető, a szövegbe ugyanis a populáris kultúra legkülönbözőbb tájékairól épülnek be panelek. A regény a promócióban is sokszor emlegetett detektívtörténettel indul, amely azonban a műfaj közhelyei által épül ki az alkoholon és nyugtatókon tengődő, munkájában megkeseredett nyomozó alakjával (és fiatal társával), ekként a detektívszál paródiába fordulását előlegezi meg, igen szórakoztató módon. Csakhogy a thriller-panelek ritkulnak, mígnem a cselekmény ezen szála el nem tűnik szinte teljesen: akárha a nyomozás nem lenne képes lépést tartani a bekövetkező események iramával, a világ pusztulását hozó „perverz burleszk” (31.) ütemével. A gyilkosságok, a New York-iak „botanizálása” – szétkaszabolása, majd génmanipulált magvakkal növényekké (növényemberekké) alakítása – révén megjelenik a gore horror is a regényben, amelynek kiemelkedő példája a szöveget indító gyilkosság leírása. De ez csak a kezdet, a horror és az SF majdnem minden ismert lénye és helyszíne, toposza megjelenik a könyv csaknem hatszáz lapján, legyen szó zombikról, kiborgokról, mutánsokról vagy az ez utóbbiakat előállító „keltetőkről” s az illegális, földalatti embertenyésztések (elhagyatott és működő) laboratóriumairól stb.
Sokan vannak, talán túl sokan is: a tematikus pillérek/közhelyek hemzsegése egy ponton maga ellen fordul, és ezek kezdeti hatóerejét számolja föl. Újabb és újabb rémek s ezeknek teret nyitó epizódok, jelenetek adják a cselekmény építőkockáit, mígnem mindezek súlytalanná és jelentéstelenné nem válnak, sőt, maguk a kockák rendeltetése is megkérdőjeleződik: mi épül itt, vagy egyáltalán, épül-e itt valami? A patkány éve azonban éppen ezen a ponton kezd érdekessé válni – és éppen ez az a pont, ahol a „zsáner” felől érkező olvasatok kudarcot vallanak.
Egyfelől a rettenetet, az undort vagy a megrökönyödést kiváltó jelenetek szörny(űség)ei mindegyre fokozódnak, mígnem eljutnak addig a pontig, amelytől már erejüket vesztve folynak tovább – ez lenne talán a Friedrichet (az újjáélesztett Hölderlint) magába kebelező szörnytenger nagyszabású jelenete –, ám a regény nem ér véget, sorra jönnek az újabb és újabb epizódok, velük pedig egyre csökken, legalábbis nálam, az olvasói érdeklődés. Másfelől azonban maga a cselekmény koherenciája és konzekvenciája őrlődik föl a jelenetek és epizódok során, pontosabban azok érdekében, amint erre a regény egyik kritikusa is fölhívja a figyelmet. A cselekménysor, az akciótörténet mintegy fölszakadozik, az egyes epizódok nem valami felé vezetnek, sokkal inkább önmagukban álló egységei a regénynek. Ez persze még nem lenne meglepő, azonban a könyv kezdeti detektívszála, valamint a világkatasztrófa mint anticipált cselekményvégpont okán az olvasói elvárás egy olyan jelentésegészt vázol föl, amelynek revideálására kényszerítenek a dinamizált szörnyűségeikkel önmaguknak érvényt követelő epizódok. A kötet irodalmi rokonságában megemlíthető Thomas Pynchon-regényektől (pl. a Súlyszivárványtól) is ez választja el, lévén hiányzik belőle utóbbiak kivételesen megkonstruált motívumhálója, részek és egész(ek) szoros egymásrautaltsága.
Bartók szövege ehelyett olyan „tenyészet”, amely genetikájába való extrém beavatkozásoktól egyszerűen elszabadult, s nincs, ami megállítsa, visszafogja. A regény lezárása is kontingens, illetve hiányzik: készül a folytatás, amelynek poszthumán világából már kaphattunk részletet. Az előbbi, a regény által kontaminált metafora „beavatkozásai” az egyes epizódok lennének, amelyek magjainak hatóképességét azok nagy erejű vizualitása biztosítja. Nem a cselekményben elfoglalt helyük, de nem is a motívumrendszer kiépítése, hanem a látvány, egy jelenet láttatása az a kiindulási pont, ahonnan egy epizód megkonstruálódik: Bartók fantáziája elénk állítja iszonytató helyszíneit és pusztító erejű vagy éppen pusztított-roncsolt testeit, saját színpadait a kegyetlenségnek, amelyek teret biztosítanak „valami undorítóan idegennek”, az „Egészen-És-Totálisan-Másnak” (72.), ennek a szubverzív energiája azonban egyaránt szétveti New York városát és a regény cselekményét.
A regényvilágot amúgy sem nehéz szétvetni: egy sarkaiból kifordult teret kapunk, amely lépten-nyomon az otthonosság lehetetlenségével ütköztet bennünket. Hallucinogének és mérgek itatják át a város valamennyi részét, az erőszak mindenütt jelen van, még ott is, ahol a filozófusok csupán nézőként tűnnek fel, fűrészek és robbanóanyagok nélkül: ha egy meccsközvetítésen verekedés tör ki, ott az egyik játékos szemgolyójának kiütésénél alább nem adja a szöveg, de ha a három gondolkodó búvárkodik, ott is bálnahekatombába fognak futni az események. Persze kérdéses, milyen emlék ez utóbbi, s milyen köze van a darabokra robbantott bálnáknak a csillagok között úszó társaikhoz, és általában: mit kezdhetünk a sarokban beszélgető pókokkal, vagy a „méteres baglyokkal”, akik az erdőben várakoznak. Egy unheimlich világ karcolatai ezek, ahol az otthonosság lehetetlensége utat nyit a valóság radikális megváltoztatásának igénye előtt.
Ez az igény, mondani sem kell, nem idegen a filozófiától, sőt, a filozófia tétje talán éppen ebben rejlik – még ha közvetetten is értjük ezt a megváltoztatást: megértésként, értelmezésként, kritikaként, orientációként. A patkány évétől azonban távol áll a közvetettség, a bölcselet távolságtartó radikalizmusa, toll és papír helyett itt vadászkés van és hús: Marx tizenegyedik Feuerbach-tézisét („A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”) a regényben vérrel írják a falra. A titániumszálakkal „újrahuzalozott” és acéllemezekkel megerősített, lombikokban kikeltett három filozófus mintha megunta volna, hogy szavaikra süket maradt a világ, így útjára indítják azt saját pusztulása felé.
Mindeközben egymással évődnek, kocsmabeszélgetésbe illő filozófus-poénokat dobálnak, s – amint az várható – Marx, Wittgenstein és Heidegger egykori tulajdonságainak s biografikus adatainak paródiája testesül meg Karlban, Ludwigban és Martinban. A három komikus karakter együttlétének, szabadidejének és dorbézolásainak leírásában tobzódik a regény: a gyilkosságok közötti szünetekben olvasgatnak, iszogatnak, szórakozni mennek vagy éppen közös szobájukban hajtják álomra a fejüket („Marty” Fricivel, egy kopott plüssmackóval), és ha nem tudnak aludni, úgy Rammsteinre léggitároznak, a „Lud” osztotta hallucinogénektől fölpörgetve. A furcsa galeri leginkább három elvadult kamaszfiúra emlékeztet, testvérekre, akikre Cynthia anyaként felügyel („Szép volt, fiúk!”, „Igenis, anya.”). A három figurára, e „boldog, önmagának elegendő szaporulat”-ra (328.) épülő komikum – e részek túlírtságától eltekintve – jól működik, egyszerű, de hatásos a filozófiatörténet bálványait egymással civódó kamaszokként ledönteni, kegyetlenségük mellett esetlen, komplexusokkal teli figurákká leszállítani.
Mégis, elszalasztott lehetőségnek látom a három filozófuskaraktert. A komikumpotenciál mellett a regény ugyan erőteljesen játékba hozza a figurák zavarodottságát, félelmeit, az akcióik végkimenetelét illető kételyeiket, melyeket időnként összeborulva, félénken próbálnak megvallani egymásnak, de nem használja ki, pusztán megpendíti a három gondolkodó emlékfoszlányaiból eredő szorongásokat. Helyettük Karl szociális érzékenységének lapos megnyilvánulásait, vagy az elszalasztott szerelmet, a Hannah Arendt-látomást üldöző Martin kétségbeesését kapjuk – vagyis az életrajzi adatok közhelyeinek beemelését. Pedig földereng például Martinnál a háború kísértete, egy ponton még azt is kimondhatná, amit életében Heidegger soha sem volt hajlandó, vagy egyszerűen nem tudott. Ugyanakkor megmarad a kérdés: ha a regény mindennel csak játszik, azt viszont bámulatosan, akkor miért kellene kivételt tennie éppen a filozófia/„magaskultúra” paneleivel?
De vajon komolyan kell-e vennünk mindezt? Vajon az, hogy egykor élt filozófusok paródiáiról van szó, azt jelenti-e, hogy a regény egykori filozófiákat is játékba hoz? Talán fölösleges hangsúlyozni, mennyire távol áll egymástól a három gondolkodói örökség, a világ megváltoztatásához való viszonyukról nem is beszélve. De talán nem is kell törekednünk itt sem egy átfogó interpretációra, egy bölcseleti váz fölépítésére, amely alapot adna a mészárlásnak. A patkány éve nem filozófiai szatíra, nem arról van szó, hogy az adott filozófiák cselekvésbe fordítását követhetnénk nyomon.
Fölötlik persze annak az olvasatnak a lehetősége, hogy maga a filozófia kerül itt pellengérre: a három gondolkodó ugyanis mintha nem értené, mi készül, s amikor szembesülnek a tőlük függetlenül kitalált és megvalósított terv következményeivel, „a döghús hullámzó, anyagtalan terráriumával” (529.), már késő: „Hát ennyi az egész, ezért dolgoztunk?” (535.). Ők „nyomokat” hagynak – mintegy hírnökökként –, de a „nagy dolgok” a fejük fölött dőlnek el: a felnőttek igazgatják a világot, s nem az álmodó gyermekek, Cynthia és nem a filozófusok, és ahogy a regény végén kiderül, kicsinyes és kontingens indítékok, nem pedig eszmék.
A filozófiák regénybeli szerepének ellentmondani látszhat, hogy a szöveg beemeli a három életmű különböző szövegszegmenseit, azonban félrevinné az olvasatot, amennyiben például azon kezdenénk el gondolkodni, vajon milyen jelentőséggel bír Karl ökoterrorista eszmefuttatása, vagy hogy a regény miképpen írja újra Friedrich új világot köszöntő, az utcákon „lüktető tenyészetnek” címzett szavalatával Heidegger Hölderlin-értelmezéseit, miképpen fordítja ki az emberi történelem költők általi alapítását vagy az eljövendő Istenek idejének általa való meghatározását, a költő „közvetítő szavát”. Sokkal inkább arról van szó, hogy az intertextek mintegy szöveggenerátorokként hozzájárulnak a szöveg kísérteties poétikájához: „Az erdészek beszélnek a járatlanba vezető utakról, emlékszel, Martin? És másról is susognak, olajos testű cápákról, amelyek a fák ágai között úszkálnak, emberfejű ragadozókról, a phüszisz örök kopulációjáról…” (237.). A Holzwege biopunk applikációja? Őrület vagy látomás? Talán mindegy: hömpölygő szöveg, amely elsöpör mindent, az „értelmet” mindenképpen.
A szöveg efféle áradására, szubverzív erejére való törekvés már a Fémben is jelen volt, de A patkány évében hatványozottan lép az olvasó elé. Ezek mellett a sűrű, néhol kivételes szöveghelyek mellett Bartók, éppen úgy, ahogy a tematikus pilléreket egymásnak feszíti, a stiláris rétegek ütköztetését is mesterien hajtja végre: a legócskább krimi-, horror- vagy akár képregényközhelyekkel találkozunk („Hiába, vagy szembenézünk a démonainkkal, vagy ezek néznek szembe velünk, gondolta Stone.”). De van, hogy ezeket billenti ki, a szó szerintivé tevés bevett eljárásmódjával a groteszk komikumába fordítva őket: a filozófuskonferencián, a pragmatista vezér elleni merénylet véres kimenetelét vészjóslóan sejtetve „dögszag” kering – de „tényleg dögszag volt: Martin aktivált egy speciális bűzbombát.” (280.).
Azonban a groteszk nem csak ekképpen, de a metaforikában is jelen van, ami kitüntetett jelentőséggel bír a szöveg szerveződésében, akárha annak sajátos, önmaguknak teret és figyelmet követelő nyirokcsomója lenne: az abszurditásában komikustól (Cynthia mint „erős izomtónusú zsiráf”) a posztapokaliptikus világot magába sűrítő jeleneteken keresztül („Az utca egyetlen veszélyesen sugárzó neoncsővé változott, amiben nagy, dögevő lényként vergődött a napsütés.” [260.]) az undor nyálkás-szerves képeiig („Az ő szíve nem örült semminek, mert az ő szíve omladozó mészárszék volt.” [261.]). A szöveg lankadatlanul ontja az új szörnyfajok mutálódott testeinek megragadását célzó trópusokat, amelyekből szintén, ahogy mondják, a kevesebb több lett volna. Ennek ellenére a nyelvi kreativitás minduntalan az olvasat megtorpanására vagy éppen mosolyra késztet: a regényvilágot önmagukba foglaló trópusok új és új energiákkal töltik föl, lökik tovább a regényszöveget.
A patkány éve az egymást követő epizódok vértől és hústól ragadós, mégis kuncogástól visszhangzó „veszélyesen sugárzó neoncsöveibe” csalogatja az olvasót, aki vagy elfogadja ezek önállósuló szerveződését, önmagába záruló labirintusát, vagy keresi a kiutat, a cselekmény összefüggéseit vagy a motívumok illesztékeit. A regény azonban éppen akkor lesz érdekes és magával ragadó, amennyiben képesek vagyunk fölülírni az elvárásainkat, és átadni magunkat „a céltalan gonoszságokból összeszőtt játék”-oknak (29.), az egyes epizódok lenyűgöző rettenetének, valamint annak az elszabaduló szövegáradatnak, amely hol szép, hol visszataszító, de mindenképpen a szerző figyelemreméltó sajátja.
Bartók Imre: A patkány éve, Libri Kiadó, Budapest, 2013.
A regénytrilógia következő részébe, A nyúl évébe itt olvashattok bele!
