Máté Angi kötete már a borítóján ábrázolt tündérrigólányokkal szélsőséges befogadói reakciókat váltott ki. Sokan ufókkal, misztikus, depresszív hangulatot árasztó lényekkel azonosították a két avantgárd, formabontó alakot.
Érthető, hiszen a szülők színes vidámságot, kedvességet várnak el egy meséskönyvtől, amelynek a szemléletét minden további nélkül elsajátíthatják a gyerekek. Vagy létezhet-e egy olyan szülői tábor, amely inkább ugyanúgy áll az ilyesfajta gyerekkönyvek felolvasásának, kézbeadásának kérdéséhez, mint ahhoz a nagy dilemmához, hogy mikor és hogyan mondják meg gyereküknek, hogy nem létezik a mikulás? Furcsamód szinte minden olvasó már a könyv kézbevételével is a kötet bizonyos műfaji szabályainak felforgatását, ebből adódóan a célközönség korhatárának kitolódását állapíthatja meg. Kérdés tehát, hogy kinek is szól Máté Angi könyve? A dilemma azonban eldöntetlen marad, hiszen a kötet és a potenciális közönség olvasói igénye között fennálló távolság áthidalása olyan horizontváltást követelne meg, amely megváltoztathatná akár a gyermekirodalom szocializációban betöltött szerepéről kialakult képünket is. Megállapítható, hogy leginkább e változást övező támogató, illetve ellenző szemlélet osztotta két táborra Az emlékfoltozók értelmezőközösségét.
Valószínű, hogy a kötet pontosan a meséskönyvekkel szemben támasztott elvárások bizonyos fellazításának köszönheti, hogy a tavalyi könyvhéten való megjelenése óta beszélünk, vitázunk róla. Nem túlzás, ha – a kötet recepciójára támaszkodva – azt mondjuk, Máté Angi a gyermekirodalom egyik fontos, újító alakja, aki beszédmódjának, nyelvi megformáltságának, szövegszervező eljárásainak, témáinak köszönhetően a kortárs magyar irodalom írója is. Az Aranyvackor-, Bródy Sándor-, IBBY Év Gyermekkönyve-díjas szerző könyveit nem lehet csupán a gyermekirodalom fogalomkészletével értelmezni. Korábbi meséskönyveinek (Volt egyszer egy, Pozsonyi Pagony, 2010; Kapitány és Narancshal, Magvető, 2012) is olyan különleges kisugárzása van, amely egyszerre ragad magával felnőtteket és gyerekeket – így téve felnőtté a gyerekeket és gyerekké a felnőtteket. De ez a különös hangulat Az emlékfoltozókban tovább fokozódik – a kötet nagysága és mindenekelőtt szürrealitása miatt ugyanis, ahogyan a kötetben eltűnnek a materiális világ szabályai, úgy kerülnek felszínre az azon túli jelenségek. Ahogy a kötet ajánlója is szól: csodaságok. De mik is ezek? Valószínűleg minden hétköznapi dolog (villamos, szekrény), élőlény (pillangó, róka), fogalom (szomorúság, repülés), amelyre gyermeki kíváncsisággal tekintünk, amelyet meg akarunk ismerni vagy javítani. Ez utóbbi szándéknak nagy jelentősége van, ugyanis ez egyfajta gyermeki nézőpontból fakadó törekvés, amelyet többek között a gyermeklíra egyik jól ismert alakja, Varró Dániel is megfogalmaz a Nők Lapja oldalain közölt Apanaplójában (2011/30. 53.), vagy amelyet az illusztrátorból mesekönyvíróvá (is) lett Lakatos István is gyógyítási eszközként használ Dobozvárosában.
A meséskönyvek izgalmas lehetőségek tárházát jelentik kép és szöveg párbeszédének vizsgálatát tekintve is, ezért a könyv egyik legfontosabb értelmezési szempontjaként az IBBY Év Illusztrátora-díjas Rofusz Kinga rajzait és Máté Angi mondatait vetem össze. A kötet képei mintha még inkább elbizonytalanítanák a kötet műfaji besorolását, ugyanis a meséskönyvek megszokottan élénk, kedves, könnyed képei helyett a színek szürkesége, haloványsága, pasztell jellege, az alakok nyomasztó hangulata érvényesül. A borítóról két hosszú nyakú, leginkább talán Picasso bizonyos képei által ihletett arcformájú, fehér bőrű lány néz ránk meredten. Tekintetük egyszerre emberfeletti, mint a tündéreké, üres, mint a madaraké, és ártatlan, mint a gyerekeké. A kötet hátsó borítójának tetején rögtön olvashatjuk is jelentéstömörítő megnevezésüket: „Hogy kik is azok az emlékfoltozók? Talán két tündér? Vagy két rigó. Esetleg két kislány. Két tündérrigólány: a limonádéhajú és a faodúbarna.” Tehát ahogy a történetekben megjelenő, úgy a borítóképen szereplő alakokhoz sem rendelhető egyértelmű meghatározás. Mindkét médium inkább továbbgondolásra késztet, a szöveg segít elmondani az elmondhatatlant (pl. Amikor kopogtak valamik, 26.), a képek pedig megpróbálják megjeleníteni a megjeleníthetetlent (pl. Amikor egymás álmát álmodták, 20.). Persze mindezt egyszerre kísérlik meg, egymást mankóként használva mesélnek el huszonkét történetet.
Úgy gondolom, a kép-szöveg viszonylatra koncentráló vizsgálatkor megkerülhetetlen, hogy beszéljünk az értékjelentés fogalmáról. „Értékjelentésen a szójelentésnek azt az összetevőjét értjük, amelyben kifejeződik a beszélőközösségnek a jel tárgyához való (kissé leegyszerűsítve: pozitív vagy negatív) értékelő viszonyulása”, ahogy Szilágyi N. Sándor nyelvtudós írja (Szilágy N. Sándor: Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára, Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár, 1996.). Szerinte az értékjelentések értékdimenziói (jó−rossz, aktív−passzív, fent−lent, világos−sötét) szerint szerveződik egész világunk. Máté Angi mesei világa is így épül fel. Már a borítón is látható a szőke−barna hajszínbeli különbség (megjelenik a világos−sötét értékdimenzió), amely a megnevezésükben még több értékjelentést kap, hiszen melyik gyerek ne szeretné jobban a limonádé napsárga színét, mint a faodú barnaságát. Ez az ellentét az egész köteten végigvonul, ugyanis a limonádéhajú tündérrigólány tud énekelni, repülni (aktív−passzív értékdimenzió), neki van gumicsizmája az esőben, az ő könnyei válnak a fák csillogó gyantájává, ő maradhat a kényelmes kanapén. Ezzel ellentétben a faodúbarna tündérrigólány nem tud énekelni, repülni, nincs gumicsizmája, az asztal alatt kuporog, amíg a limonádé hajú a kényelmes fotelben ül, és ő az, aki kénytelen titkot őrizni is. Amíg a limonádéhajú lány cipőjének kopogása fényes, és így kopog: kii-op-kii-op, addig a faodúbarna cipőjének kopogása sötét, és így tesz: koo-op-koo-op (26.). További értékjelentést kap a kopogás, ha figyelembe vesszük a limonádéhajú kopogásának vegyes hangrendűségét (a magasság, a fenti pozíció értékdimenziója pozitív, a mélység negatív értékjelentésű, a kettő együtt így semleges) és a faodúbarna kopogásának mély hangrendjét (a mélység negatív értékjelentésű).
A tündérrigólányok különbsége a képeken azonban csak hajszínükben mutatkozik meg, sőt tíz illusztráción úgy festenek, mintha tükröződnének, mintha lenne közöttük egy tükörtengely. A borítón például a tengelyes tükröződés képzetét csak a hajat lengető szél egyirányúsága billenti ki. A tükröződés előre utalhat az illusztrációk perspektívajátékára is, ami már a kötet belső címlapképén is megmutatkozik. Ezen a képen a tündérrigólányok levélgyűjtő nagy piros fazekát látjuk, tele az emlékfoltozásra váró feladók leveleivel. A képen a járócsempék ábrázolása a gyerekrajzok perspektívamentes, azaz horizont- és térmentes ábrázolótechnikájára emlékeztethet minket, ami azonosítható az ábrázolás illúziómentességével, ugyanis a perspektíva az optikai csalódásoknak, a látási folyamat téves észleléseinek az egyik eszköze. Tehát mintha egy illúzióhiányos mesevilágba csöppennénk, ami túl valóságos és valóságon túli egyszerre. A lányok közötti tükör képzete egy olyan határt is szimbolizálhat, ami a nyelvi, illetve a képi ábrázolás korlátjára utal, ugyanis nagyon sok esetben ezzel a tükröződéssel oldja meg Rofusz Kinga az ábrázolhatatlan ábrázolását. Egyik legjobb példa erre az Amikor egymás álmát álmodták című fejezet illusztrációja (22−23.). Az álmok összekeveredését a kép négy része, az osztott színek, a két szín (a faodúbarna tündérrigólány barnás háttere, a limonádéhajú narancsos háttere) középpontos tükröződése, az arcok tengelyes tükröződése jelöli. Foucault-tól tudjuk, hogy a tükörbe nézés egyfajta tudathasadásos állapotot idéz elő: látom magam egy olyan helyen, ami valódi világomban nem is létezik, ezért nem is lehetek benne, de mégis ott vagyok. Ezt nevezi a francia gondolkodó az utópia (nem valós tér) és a heterotópia (valós tér) határának.
Úgy működik ez a kötet is, ahogyan a tükörben „működünk”: egy túlsó, virtuális térnek a mélyéből, az üveg másik oldaláról önmagunk felé közelítünk, majd újra magunkat kezdjük nézni, és újraalkotjuk jelenlétünket a valós helyünkön. Egy olyan ellentükröt tart a meséskönyv az emlékezet nélküli modern társadalom polgárai elé, ami segítheti az önmaguk felé való közelítést, önmaguk újraalkotását az emlékezés által. Ez alapján a kötet fő célkitűzése az emlékezésre való megtanítás lehet. Ennélfogva beszélhetünk egy újabb heterotópiáról, az emlékezethelyről. Emlékezethely lehet szöveg, személy, hely, szimbólum egyaránt, aminek egy a lényege: megőrizni a múltat, az emlékeket. A tündérrigólányok emlékfoltozása, a lyukas emlékektől szenvedők segítése, egy régi érzet, élmény előhívása, majd konzerválása akár megfeleltethető az emlékezethely-kutatók munkájának is.
A kötet legfőbb értéke tehát, hogy mindenféle didaxis nélkül tanít meg emlékezni. Hősei, a tündérrigólányok játékos módon, tündérek feladataként látják el az emlékezés elősegítését, azon dolgoznak, hogy felkérőik tudjanak emlékezni. Az emlékezés ugyanis nem csupán a történettudomány számára fontos, hanem minden egyén (egyéni emlékezet) és közösség (kollektív) számára olyan eszközzé vált, ami segíti a traumák, sérelmek feldolgozását, összetart egy csoportot, rítusként él az emberben. Az emlékezésnek a családi szocializáció részévé kell válnia, mégpedig úgy, hogy elbeszélések által élővé tegye a múltat. Az emlékfoltozók fejezetei kiváló eszközei lehetnek az emlékezésre tanításnak: segítheti a gyerekek gyászhoz, elengedéshez, magányhoz, csalódáshoz való kiegyensúlyozottabb viszonyának kialakulását, és a történetek nem kerülik ki a gyermeki kíváncsiságból fakadó kényesebb témák megmagyarázását sem. Mindezt persze olyan nyelvi megformáltsággal valósítja meg a szerző, ami ténylegesen a gyerekkönyvek nyelvi világában gyökerezik. Nagy számban találkozhatunk hangutánzó szavakkal (Klakk-klaklakk; dübb-düdübb; Fffffffffff; Koo-op, koo-op; kii-op, kii-op…stb.), hangulatfestő szavakkal (ringatózik, gurulnak, döccennek, dörgött, pillogtatnak, kuporgott), mesei toposzokkal („volt egyszer”, „hét nap s hét éjjel mentek”, a hármas szám) és a gyerekek holisztikus, mentális lexikonjához alkalmazkodó szóösszetételekkel (tündérrigólány, limonádéhajú, faodóbarna, nemannyirasárga, megmentenivaló).
Ha a kérdés továbbra is az, hogy Az emlékfoltozók vajon kiszolgálja-e közönségének elvárásait (ízlését, szépségideálját, normáit, értékeit), vagy ezzel ellenkezőleg, befogadásakor inkább horizontváltást követel meg, minden bizonnyal az utóbbi mellett találnánk erősebb érveket. A kérdés megvalósulásához azonban olyan változtatásra lenne szükség, amely mind a család, mind a szocializációs intézmények felől egy sokkal tudatosabb, a gyermeki világban a negativitást is elhelyezni kívánó, nyitottabb szemlélettel közelít az emlékezés kérdése felé.
Máté Angi: Az emlékfoltozók, Magvető Kiadó, Budapest, 2012.
A képek Rofusz Kinga kötetben szereplő illusztrációi.
