2012-ben a PIM megemlékezést szervezett az 50 éves Magyar Műhelynek, ami 1989 előtt az avantgárd irodalom szinte egyedüli magyar nyelvű felülete volt. Szenteltek különszámot Szentkuthy Miklósnak, Füst Milánnak, Kassáknak, Erdély Miklósnak és Weöresnek is. Az alapító szerkesztők egyikét, Papp Tibort kérdeztem az irodalom és ezen belül a költészet mai helyzetéről.
KULTer.hu: Mesélnél a külföldre kerülésedről? Hogy látod, mi változott azóta a hazai irodalomban?
A húszas éveikben járó, az 1956 utáni megtorlás elől menekülő fiatalok, egyetemisták, festők, szobrásznövendékek, verseket, novellákat írogató alkotók közül egy csokorra való tudatosan, első nekifutásra álmai városában, Párizsban telepedett le. Másoknak, mint nekem is, talán azért, mert későn, 1957 januárjában érkeztem meg a szabad világba, már nem jutott hely az általam elképzelt városban, egyetemen. Angliában, Belgiumban, New Yorkban ideiglenesen leparkolva, két-három év múlva láttuk úgy, hogy hőn óhajtott vágyunk beteljesülhet. Néhány évvel később Liège-ben, ahol műszaki egyetemre jártam, amikor franciául sántán-bénán már meg tudtam értetni magam, bekapcsolódtam az interfakultáris irodalmi kör tevékenységébe. A kört akaratlanul két féltekére szakítottam szét azzal, hogy az egyik fiatal költő igazi modern szemléletben fogant versét a kör vezetőjével szemben megvédtem, sőt támadólag léptem fel a kör munkáját illetően is. Ezek után azok a hallgatók, akik velem értettek egyet, elkülönültek, összejártak, aminek az lett a vége, hogy megalapítottuk az első számtól kezdve harcos Dialogue című belga irodalmi folyóiratot. Ebben a lapban jelent meg franciául először Pilinszky János.
Szerkesztőként nemcsak Belgiumban, de Franciaországban is megismerkedtünk néhány akkor nagyra tartott francia költővel (Jean Follin, Pierre Emmanuel, Franz Hellens, Pierre Seghers stb.). Először 1958 nyarán, első egyetemi vakációm alatt autóstoppal jutottam el Párizsba, ahol a véletlen összehozott Parancs Jánossal, s rajta keresztül megismerkedtem a Párizsban izgőmozgó magyar művészfaunával, melynek központi találkahelye a Latin negyed Celtique kávéháza volt. Mi ‘56 gyermekei voltunk, s ebből kifolyólag nagyra nyitott szemekkel, de elfogulatlanul néztük a világot. Én igyekszem ma is ehhez tartani magam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elnéző vagyok. A mai magyar költészet helyzetét – kertelés nélkül – az elöregedés ellen nem védekező, ráncos, öreg istennek tartom, aki királyi többesben magabiztosan kijelenti: újat többé nem alkotunk. A földről felszedett tegnapi fecniken megcsontosodott versek formáját, kis mesécskéit és hazafinyomorát elsírva lenézi azokat, akik életerőt, bolondos fiatalságot, villámló lendületet igyekeznek belé oltani a mai magyar költészetbe, a folyóiratokba, a hetilapokba. Huszonegyedik századunk reggelén költeménytermésünkben az anekdotázás még mindig nagyon jellemző tünet, a most feljövő fiataloknak többek között erre kell majd odafigyelniük.
KULTer.hu: A hazai vizuális költészet gyökerei a középkori magyar irodalomban lappangnak, rejtőzködnek – kevesen ismerik, mert nem sok összefoglaló munka jelent meg erről. Van esély arra, hogy ez a helyzet megváltozzon?
A 16−18. század között megerősödött az európai költészetben a vizualitás szerepe, a német barokk hihetetlen bőséggel ontotta a műveket, de szinte minden európai országban hasonló volt a burjánzás. Nálunk is. Sajnos e kor magyarországi vizuális költészetét (szerzőit, formáit) itthon nagyon kevesen ismerik, aminek egyik és bizonyára legfőbb oka az, hogy középiskolában nem tanítják és az egyetemen sem foglalkoznak különösképpen vele. Hogy mennyire így van, arra jó példa az amerikai költő és egyetemi tanár Dick Higgins Pattern Poetry című antológiája, mely az 1980-as évek elején jelent meg. Higgins a kezdettől a 19. század közepéig méri fel a vizuális költészet helyzetét a világban. Nos, ebben az antológiában egy teljesen önálló fejezet foglalkozik a néhány száz évvel ezelőtti magyar vizuális költőkkel, művekkel, versformákkal. Amikor hazahoztam s megmutattam egyetemi oktatóknak, nem akartak hinni a szemüknek, annak, hogy a szerzők java részét még névről sem ismerik és az akkori költészeti formákról is csak halvány elképzelésük van. Ezek a költészeti formák mai anyaggal feltöltve, más szóval, mai költő által beoltva az irodalom vérkeringésébe robbanóanyagként jelenne meg az irodalmi terepen. Ennek a tudatos művelése még akkor is avantgárd gesztus az alkotó részéről, ha egyébként nem követeli ki magának ezt a státust. Jó példák erre Buda Ferencnek a Kortárs 2014/4-es számában közölt, nyelvi izgalommal teli, szikrázó Anagrammái. A tudatos avantgárd szellemiségű megnyilatkozásra a fiatal Magolcsay Nagy Gábor és beszélgető partnerem, Hegedűs Mária közlései, vizuális költeményei adnak példát. A saját termésemben mostanában szívesen nyúlok a ritkán használt régi formákhoz és a számítógépen programozható nyersanyaghoz. Közben 1998-ban a Magyar Műhely és a Felsőmagyarországi Kiadó gondozásában megjelent a Vizuális költészet Magyarországon című kétkötetes antológia, mely képet ad a magyar vizuális költészet helyzetéről a kezdetektől a huszadik század végéig. Nagyon fontos, hiánypótló ez a mű, ott lenne a helye minden oktatási intézmény könyvtárában, azonban úgy tudom, nincsen pénz egy újabb kiadásra.
KULTer.hu: Tény, hogy az elmúlt ötven év alatt Magyarországon is felnőtt korba lépett az a generáció, amelynek a vizualitás és a számítógép az „anyanyelve” – sokkal inkább, mint a könyvalapú anyanyelv. Érezhető-e a fiatalok részéről a fokozott érdeklődés az új, számítógéppel alkotott vagy más vizuális költői műfajok iránt? Ez az érdeklődés miként nyilvánul meg szerinted?
A mostanság kezdő, az irodalomban magának helyet követelő generáció munkáiban a számítógép anyanyelvként történő beépülése sajnos még várat magára. Attól félek, többet a kelleténél. Tulajdonképpen még abban sem vagyok biztos, hogy tudatában vannak annak, hogy irodalmi alkotást akkor és csak akkor tekintünk számítógépes műnek, ha a mű szerkezetében elengedhetetlen szerepet játszik – együtt vagy külön-külön – a kombinatorika, a véletlen és a folyamatba való beleszólás lehetősége. (A videomunkák mind egytengelyűek, lineárisak, ami azt jelenti, hogy a mű lejátszása mindig ugyanazt adja, amit első lefutáskor mutatott.) Az általam dinamikusnak nevezett költemények viszont csak számítógépen való programozással valósíthatók meg és játszhatók le. Nos, ilyen megvilágításban nagyon rossz a helyzet. Magyarországon semmi nyoma nincs annak, hogy egy költő valamelyik programnyelvet ismeri és használja (vagy legalább tanulja). Kész katasztrófa, főleg amikor azzal szembesülünk, hogy Amerikában a középiskolákban (bizonyos körzetekben az elemiben is, sőt néhol már az óvodában) a számítógépes programozás kötelező tananyag (The New York Times, 2014. május 20.).
KULTer.hu: Több számítógéppel készült alkotásodat láthatta és így ismerheti is a magyar közönség. Ezek közül a Disztichon alfa, a Hinta-palinta, a Hódolatok a legismertebbek. Elérhetők-e, tanulmányozhatók-e ezek a munkák a hazai könyvtárakban, elektronikus, internetes hálózatok útján?
Igen. Az OSzK elektronikus könyvtárában a jelen pillanatban 11 művem található meg és tölthető le (ingyen). Többek között a Disztichon Alfa, a Hinta-palinta stb. A számítógépen programozott művekkel foglalkozó tudományos megközelítés, a vizuális irodalom elméleti felmérése, a hangköltészet rendszerbe foglalt ismertetése az Avantgárd szemmel főcím alatt a Magyar Műhely által kiadott könyveimben olvashatók (Költészetről, irodalomról – Költőkről, könyvekről – Az irodalmi világról).
KULTer.hu: A Magyar Műhely folyóirat 1996-tól fiatal szerkesztők gondozásában és itthon jelenik meg. Van-e olyan közösségteremtő ereje, mint a párizsi Magyar Műhelynek: karakteres redakció, baráti kör?
Amikor 1996-ban Bujdosó Alpár, Nagy Pál és én átadtuk a lapot a fiataloknak (Kovács Zsolt, L. Simon László, Somogyi Gyula, Sőrés Zsolt), egyetlen kikötésünk volt, hogy a Magyar Műhely mindig az avantgárdot pártolja. Tudvalevő volt, hogy a fiatalok érdeklődése ebben-abban eltér a mienktől, nekik az akciók, a performanszok adták munkájuk súlypontját. Néhány ide-oda csapongó lapszám után beállt az irodalomnak, például a vizuális költészetnek is helyet adó szemlélet. Az Akácfa utcai Magyar Műhely Galéria Szombathy Bálint szervezésében havi rendszerességgel ad helyet festők, szobrászok, költők, performerek munkáinak. A lap is ezzel összehangolva jelenik meg negyedévenként.
KULTer.hu: Tudható, hogy az első számítógép nélkül „generált” vers már akkor elkészült, amikor még nem volt számítógép. Hogyan és kik követték el?
Messzire kell visszanyúlnunk, a 17. századba, Juan Caramuel Lobkowiczhoz, a kora szinte minden tudományágában jártas spanyol abbéhoz, akit az első versgenerátorok (Labyrinthes circulaires [1663], Maria Stella celebrata labyrintho [1663] etc.) szerzőjének tekintünk. Műveire jellemző, hogy úgy néznek ki, mint a hátulról nyitott óraszerkezetek, melyekben a fogaskerekek sugárirányban szavakkal való feltöltése adja a számtalan összeolvasás lehetőségét. A kombinatorikus költészet a 16−17. századi német barokk világban is talajra talált, a legismertebb mű ebben a formában Quirinus Kohlmann XLI Baiser d’Amour című költeménye, melynek minden sora tizenegy szóból áll. A sorok első és az utolsó szavát kivéve a soron belül mindegyik helyet változtathat, s ez által jön létre több millió változat. Hozzánk sokkal közelebb Theo Lutz 1959-ben Max Bense asszisztenseként a stuttgarti műszaki főiskola számítógépén próbálkozott versgenerálással. A nagyon kezdetleges számítógép memóriája mindössze negyven szó befogadására volt alkalmas, azonban Lutz ráérzett a lehetőségre, fölismerte, hogy a kombinatorikus költeményeknek a számítógép hihetetlen perspektívát nyújt.
Az 1950-es évek közepétől amerikai költők már segédeszközként használták a számítógépet például kombinatorikus lehetőségek kiaknázásában. Jackson Mac Low, a korabeli amerikai költészet egyik kimagasló egyénisége számítógép segítségével hozta létre véletlenre támaszkodó procedúráját (chance operations). 1964-ben a kanadai Jean A. Baudot adta ki az első számítógépen generált sorokból összeállított verseskötetet La machine à écrire (Az író gép) címmel. (Les édition du jour, Montréal, 1964, 95.) Röviddel a könyv megjelenése után a Saltimbanques amatőr színtársulat egyik tagja, Pierre Moretti kezdeményezte, hogy a Világkiállításra készítendő abszurd színdarab szövegét generálva állítsák elő. A több ezer generált mondat közül Moretti válogatta ki a színdarabhoz leginkább alkalmasnak vélteket. Az így kapott szövegen itt-ott javított, egy-egy mondatot átírt és az egészet az elképzelt darab logikája szerint rendezte. Az Équation pour un homme actuel (Egy mai embernek megfelelő egyenlet) című művet 1967. szeptember 4-én mutatták be. A hatodik előadás után a színészeket – szeméremsértéssel vádolván őket – a montreali erkölcsrendészet letartóztatta, a darabot betiltotta. Azt nem tudom, hogy a szöveget generáló számítógépet megbüntették-e. A hatvanas évek végén Franciaországban a Raymond Queneau és François Le Lionnais által alapított Oulipo csoport első kiadványában azt olvassuk, hogy „mindazt, amit bizonyos írók írásmódjukba már beolvasztottak (…), az Oulipo rendszeresen és tudományosan akarja művelni és szükség esetén az információt feldolgozó gépek segítségét is igénybe veszi”.
Raymond Queneau elhíresült Százezer milliárd költemény című, a számítógépek előtti utolsónak tekintett kombinatorikus művében tíz szonett sorainak felcserélhetőségével játszik, amit gyakorlatilag úgy valósít meg, hogy a különösen nagy sortávolsággal tipografizált szonetteket a nyitott könyvben csak a jobboldali lapra nyomtatja, úgy, hogy a síkban a sorok egymás alatt, felett tökéletesen fedjék egymást. Végezetül a sorok között elvágja a papírt, s ennek köszönhetően a sorokat is lapozni lehet. (Például ha az első szonett hetedik sorát felemelem, akkor a második szonett hetedik sora látszik az előbbi helyén. Ha a harmadik sort ellapozom a nyolcadik szonettig, akkor az első szonett második sora után a nyolcadik szonett harmadik sora következik.)
Kelényi Béla Szó-körökben körbeszéd. Papp Tibor logomandaláiról című (Új Forrás, 1998/5) tanulmánya szerint tulajdonképpen a logo-mandalákat is a számítógép előtti „egyfajta vers-generátorként” kezelhetjük.
KULTer.hu: A vizuális költői műfajok között melyek lettek hazai viszonylatban a legnépszerűbbek és milyen közösségekhez, műhelyekhez (avantgárd költőkhöz, csoportokhoz) kapcsolódnak?
Kétségtelenül a Magyarországon általam honosított, a svájci-bolíviai Eugen Gomringer és a brazil Augusto és Haroldo de Campos testvérpár által meghatározott konkrét költészet tartományába sorolható logo-mandala a legfelkapottabb. A debreceni Kelemen Erzsébet például költőként nemcsak műveli ezt a formát, hanem tudatosan továbbadja diákjainak, akik, mint volt ez a 17−18. században, iskolai feladatként logo-mandalákat alkotnak. Nemrég azt is megéltük, hogy egy magántulajdonú budapesti galéria kiállításán logo-mandala volt a művek zöme.
KULTer.hu: Mondjuk el, hogy ez a kARTon Galéria Metanoia Park kiállítása volt, Magolcsay Nagy Gábor és Pántya Bea munkája. Te milyen új műfajokra hívnád fel a fiatal költők figyelmét?
Az írott-beszélt nyelvre alapozott műfajokat kivéve bármilyen típusú vizuális költemény vagy hangvers felkelti a figyelmet a mai magyar irodalomban.
KULTer.hu: Papp Tibor miként biztatná az ifjú költőket új műfajok alkotására-feltalálására? Szerkesztők ösztönözhetik ezt például?
Úgy, hogy a megszokott kerékvágásból kilépő műfajokat nemcsak akkor közlik, amikor egy költő benyújtja nekik, hanem elébe mennek: a szerzőktől ilyen jellegű munkákat kérnek.
KULTer.hu: A saját költészetedben melyik új műfajt találod a leginnovatívabbnak? Miért?
Egyelőre minden olyan műfajt innovatívnak tekintek, amelyik kilóg a magyar kánonból. Az innovatív műveket nem lehet osztályozni.
KULTer.hu: Egy kivételes esemény részese voltam a közelmúltban Debrecenben. Hajdani középiskoládban, a mai Szent József Gimnáziumban, a költészet napján impozáns Papp Tibor emlékszobát avattunk: modern versekkel, beszédekkel és fiatalok közreműködésével. Mondanál pár gondolatot az ezzel kapcsolatos élményeidről?
Meghatódtam. 1946-ban ide írattak be elsős (akkor még piarista) gimnazistának a szüleim. Másodikos már nem lehettem, mert államosították az egyházi tanintézeteket, sőt mi több, megszüntették a gimnáziumot, helyette lett a nyolcosztályos általános és a négy osztályos középiskola. A piarista gimnázium, mint egy szellemi mágnes, úgy fordított-húzott – kis vasreszeléknyi nebulót – a tudományok, az elvont gondolatok és a nehezen megközelíthető szépségideál felé. Jól esik érezni, hogy közel hetven évvel később egy pici jóakarat, meg az iskola egyik tanárának, Kelemen Erzsébetnek szeretettel telített tevékenysége visszavarázsolja a költőbe a gyermeket.
Egy anagrammát és egy mezosztichonos költeményt.
