Nehéz érvényes állításokat megfogalmazni Lovasi András életrajzi jellegű könyvéről. Többszörösen is, mivel már a műfaji hagyományok-hagyománytalanság tekintetében sem könnyű elhelyezni.
Maga a szerző(páros) több esetben is a rockéletrajz öndefinícióval szolgál az Idáig tudom a történetet lapjain, azonban e viszonyítási pont a gyakorlatban legtöbbször ironikus távolságtartással, enyhe parodisztikus éllel jelenik meg. Például: „[m]ost jön az a rész, amiben a rocksztár nagy idők nagy tanújaként emlékszik vissza a közelmúlt történelmének nagy változásaira. Mert a rocksztár különös érzékenységgel detektálta a rendszerváltozás éveit, olyan apróságok ragadtak meg emlékezetében, amire nem rocksztár kortársai egész biztos nem figyeltek fel. (…) Na jó, ez nyilván nem jön, erre ne tessék várni.” (168.) Pozicionálhatná magát a könyv afféle mélyinterjú-sorozatnak, önelemző, adott esetben -marcangoló lelki helyzetjelentések, önértelmezések összesítéseként is, de ez csak elvétve valósul meg (leginkább a maga közhelyességében is megható, szép zárófejezetben). Betagozódhatna a jellemzően könyveladási sikerlisták éléről visszaköszönő, botrányos-zaftos celebéletrajzok sorába is, ezt azonban még a körítés helyenként bulváros vonásai (kiadóválasztás, óriásplakát-reklámok, Nyáry Krisztián ajánlása a hátsóborítón stb.) ellenére sem teszi meg maradéktalanul, inkább (erről bővebben majd később) csak nem túl konzekvensen, egy seggel két lovat alapon, ide-oda kilengve. Így leginkább többé vagy kevésbé (de jellemzően azért inkább) vicces-szellemes anekdotagyűjteményként, valamint egy, ahogy arra az olvasási tapasztalatok is rámutathatnak, egyre fájóbban és tagadhatatlanabbul hiányzó Kispál és a Borz-monográfia(szerűség) sajátos (néhol csöppet aránytalan) elegyeként szolgál.
Ahhoz, hogy megállapítsuk, vélt vagy valós célkitűzéseinek mennyiben felel meg a mű, nyilvánvalóan nem ártana valamennyire tisztázni a kontextusát (ki, miért, kikhez beszél, hogyan – és ezek fényében milyen hatásfokkal). A kérdés, miszerint mire is lehetünk kíváncsiak Lovasi András életével kapcsolatban, jelentős mértékben befolyásolhatja olvasásunk irányát. Ha abból indulunk ki, hogy egy Lovasi iránt érdeklődő, egyszeri könyvolvasó ezidáig honnan tájékozódhatott a Kossuth-díjas rockikon életéről, Magyarországon üdítően szokatlan helyzettel találkozhatunk: Lovasival kapcsolatban összecsipegetett információmorzsáink (melyekhez most, a könyv elolvasásával elvben továbbiakat kívánunk gyűjteni) nem bulvárlapok címlapjairól, kereskedelmi tévék celebműsorainak riportjaiból (az itt látható felvétel nem sokkal a cikk elkészülte után jelent meg), ilyen-olyan botrányokból származnak. A róla szerzett tudásunk kevés kivétellel elsősorban szakmai indíttatású interjúkból ered, s hacsak nem vagyunk magánnyomozói tehetséggel megáldott, fanatikus, privát információkra szomjazó rajongói (csak mondjuk átlagos, mezei fanok) nagy eséllyel többet tudunk munkásságáról, művészetéről, mint a művek szerzőjének különböző életeseményeiről.
S bár Lovasi élete és a Kispál és a Borz, valamint a Kiscsillag zenekarok munkássága közé nyilván nem tehető egyenlőségjel, mindezek alapján talán érthető, ha akadnak naiv lelkületű olvasók (mint a jelen sorok szerzője is), akik elsősorban alkotáslélektani szempontok alapján íródott visszaemlékezést vártak, a szerző(k) kitárulkoz(tat)ási szándékának, a személyesség/privát szféra tiszteletben tartásának általuk jónak látott fokán megírt életrajz körítésében. Ilyen szempontból (is) felemásra sikerült az olvasásélmény.
(Még – mindig – elöljáróban: bár a könyvborító bizonysága szerint Lévai Balázs tekintendő szerzőnek, Lovasi neve pedig – érdekes gesztussal – csak a könyv címében, nem annak [társ]szerzőjeként szerepel: tudható, nyilatkozatokból, de a szöveg egyes részeiből is, hogy jelen könyv Lovasi András és Lévai Balázs közös munkájaként jött létre, tehát minden benne olvasható sor Lovasi tudtával, beleegyezésével és jóváhagyásával jelent meg, a továbbiakban, mikor a szerzőt emlegetem, az életéről – mondjuk: Lévai Balázs szinkronizálásában – számot adó Lovasi Andrásra gondolok, adott esetben még stiláris kérdéseknél is.)
A bevezető (Intro: Állnak a férfiak) legalább két fontos, az olvasást érdemben befolyásoló kijelentést (ajánlatot) is tartalmaz. Kezdem a másodikkal, nevezetesen, hogy: „[o]lyan lesz, mint az ország, amiben élünk: magyar szex, magyar drugs, magyar rock ‘n’ roll”. (11.) És valóban, bár persze nemcsak a narancshoz hasonlóan kicsi és sárga magyar szex és drogok, valamint a rákenról (ez esetben: zenei műhelytitkok) alkotják a könyvet, hanem még legalább egy fontos tényező: az emberiek. S bár Lovasi ugyan azt írja a bevezetőben, hogy tapasztalata szerint „az összes rockéletrajzban az első százötven-kétszáz oldal az érdekes” (10.), a szellemes kijelentés valójában nem feltétlenül igaz. Korántsem érdektelenek Lovasi Lévain átszűrt megfigyelései a hetvenes, majd nyolcvanas évek Magyarországáról, ahogy a családtörténeti szálak sem – igaz, helyenként sajnos nem mentesen az olyan nagyjából kocsmai színvonalú odaböffentgetésektől, mint például az összehasonlító irodalomtudomány nem feltétlenül a legnagyobb szakmai körültekintéssel megadott, „vicces” definíciója: „az kellett volna csak, Adyt hasonlítsam össze a kisfaszommal”. (82.) Nem egy helyütt viszont érzékeny, finom megfigyelésekkel, rövid, de tartalmas leírásokkal (pl.: „[a] társadalmi különbségek számunkra semmit nem jelentettek, jobban mondva észre sem vettük őket, mert mindenki ugyanazokat a vacak ruhákat hordta, ugyanolyan labdákkal focizott, ugyanolyan párizsis zsömlét evett, s a parkolókban ugyanazok a szocialista gyártmányú kocsik (Trabant, Škoda, Zsiguli) álltak.” [18.]) találkozhatunk, amelyek jobban indokolják a könyv durván első negyedét-ötödét kitevő, bevezető jellegű fejezetek létjogosultságát. Ez a relatíve aránytalan történetindítás főleg annak fényében feltűnő, hogy a bestsellerré válásra igencsak esélyes könyv célközönségének és potenciális fogyasztóinak elsősorban várhatóan mégiscsak a zenész Lovasi sztorijai iránt érdeklődők, Kispál- és Kiscsillag-rajongók számíthatnak. Az ő számukra azonban érdemben mégiscsak úgy a századik oldal környékén kezdődik el igazán a könyv, kedvenc zenekaruk megalakulásával.
Igaz, még ezzel együtt is nagyon közel kerül hozzá az Idáig tudom a történetet, hogy összességében kellemes, könnyed és szórakoztató szabadidős olvasmányunk legyen, afféle nassolnivaló könyv. Elvégre Lovasi (korábbi nyilatkozataiból, konferálásaiból, dalszövegeiből) ismert humora, finom öniróniája (egy helyütt például így jellemzi a Kispál és a Borz zenéjét: „a szokásos kismanyis éneklés és csörömpölés” [314.]) és megnyerő, gonoszkás szarkazmusa jelen könyv anekdotáinál is kiválóan működik. Sokat nevethetünk, miközben a néhol feltünedező, kevésbé eredeti életbölcsességeket is szellemes önreflexiókkal menti az elbeszélő, például: „Houston, masszív Coelho-ködbe keveredtünk, segítség, ismétlem, segítség!” (187.). A könnyednek szánt, sztorizgatós részek többsége valóban könnyed, bár az egyes, hasonszőrűbb történetek helyenként önismétlésbe hajlanak, mégis, külön-külön velősek, egy szuszra elolvashatók, legtöbbször kerekek is. Bár nyilvánvalóan nem szépirodalmi igényességű prózával van dolgunk, mivel mégiscsak történetmesélésről volna szó, fontossá válik a könyv ritmusa is, amely főleg a zenekar-alapítás utáni részeiben egészen remekül ütemeződik, még az egyes fejezetek váltakozása is ügyesen dolgozik az ellaposodás ellen, ahogy a szakmaibb passzusok is rendre személyesebb hangvételű sztorikkal, visszaemlékezésekkel váltakoznak.
Igaz persze, hogy ezek aránybeli eloszlása csak keveseket elégíthet ki: nagy valószínűséggel a Kispál/Kiscsillag-rajongók a kulissza mögötti részeket fogják kevesellni a magánsztorik rovására, míg az inkább Lovasi személye iránt érdeklődők feltehetően pont fordítva lehetnek ezzel. Lévén azonban önéletrajz, szinte bármelyik irányba való elbillenés védhető lenne, s bár magam is szívesen olvastam volna még a zenekari működésről, lemezírásról és -felvételről szóló részeket (helyesebben: azokról még részletesebben), fontos emlékeztetni magunkat, hogy ez bízvást nem a Lovasi-Lévai páros „hibája”, egyszerűen csak egy „Nagy Kispál-könyv” égető hiányának egyértelmű jele.
Nem kevés a kiemelkedő, emlékezetes rész, mint mondjuk az egy barii nyaralást feldolgozó fejezet, mely az Adriai-tengerben zajló ember-szar-kutya befutójú úszóversenyben csúcsosodik ki, vagy a Sztornó forgatásán felfedezett fapofa technika tündérien vicces felidézése, egy gyerekkori rockoperakísérlet igen bájos leírása, az éneklés közben végzett közönségszámlálós gyakorlatot illusztráló rész (ezt alább idézem), hogy a könyv kiváló és ízlésesen elhelyezett képanyagáról, valamint az abszolút csúcspontot jelentő, lemezről lemezre végigmenő fejezetekről most ne is szóljak.
„Kilöktek az útra,
– tizenöt, húsz, huszonöt, harminc –
Egy autó rámdudált,
– harmincöt, negyven, negyvenöt –
Néztem, mint alma nélkül
– ne mozogjál, nem tudok számolni –
A szelíd almafák
– hol a picsában tartottam? –
A házak falaira
– asszem ötven –
Puskát rajzoltam
– ötvenöt, hatvan, hatvanöt –
Az egyetlen forradalmár
– hetven, hetvenöt, nyolcvan –
Vagyok a városban
– ugráljál, bazmeg, kezdhetem elölről.” (163.)
Mindazonáltal az összbenyomás korántsem ennyire pozitív. Akadnak ugyanis (fájó, hogy nem is csekély számban) kifejezetten kínos részek. Ezek, ha összeadjuk őket, bár szövegmennyiségre nézvést nem túl nagy szeletét teszik ki a teljes műnek, típusjellegükben viszont épp elégnek bizonyulnak az olvasásélmény felemássá torzítására, adott esetben elrontására is. Itt érünk el az előhangként funkcionáló rövidke fejezet másik fontos tételmondatához, nevezetesen a felütéshez, mely így szól: „[h]a engem kérdeznek, biztos nem haverkodnék magammal, ezt szögezzük le elöljáróban. Sokszor idegesítő fasz vagyok.” (9.) Reklamációnak tehát elvben nem lehet helye, figyelmeztettek minket. S valóban, a történet elsőre, sok-sok oldalon keresztül megnyerő stílusú, rokonszenves fickónak tűnő elbeszélője sok helyütt rászolgál fenti önjellemzésére. Ezzel persze alapvetően még semmi baj sincs, mi több, értékelhető és értékelendő gesztus az életrajzíró részéről, hogy nem valamiféle eszményi, idealizált képet rajzol a barátságos, Colgate-mosolyú, hűséges és megértő férjről, gondos családapáról, az erkölcs fennkölt bajnokáról, aki még szabadidejében is éjjel-nappal afrikai éhezőknek oszt ételt, mikor épp nem törött lábú kiskutyákat fogad be otthonába. Bár nem is kérdés, hogy pozitívumnak számít, ahogy a címszereplő Lovasi mer (nem is kicsit) ellenszenvesnek mutatkozni önéletrajza lapjain, az elmondottak és a tolmácsolás mikéntje nem egyszer (negatív irányban) túlmegy a vélelmezett őszinteség vallomásos keretein, zavarón megakasztva ezzel az olvasás menetét.
A könyv nagyjából első felében, mikor néhány személyes témához (elhunyt barátok, házasság-válás, gyerekek, volt szerelmek) érünk, tettenérhetően feszengésen kapjuk az ilyenkor meglepően szűkszavú, megkockáztatom: helyenként szemérmesnek ható elbeszélőt; mikor is a téma személyességével fordított arányban vált egyre korrektebb, távolságtartóbb és táviratibb hangnemre. Ez a stiláris egyenetlenség persze kis jóindulattal még egy kifejezetten rokonszenves szerkesztési-elbeszélési elv félig-meddig tudatos megnyilvánulásának is tekinthető. Betudhatjuk ugyanis e (látszólagos) ügyetlenkedéseket Lovasi – hogy is mondjam – bájos és (jó értelemben) régivágású visszafogottságának is. A Kispál korábbi menedzsere, egy régi barát halálhíréről például így ír, vállalva akár az érzéketlenség, ridegség látszatát is, cserébe (üdvös módon) elkerülve a közhelyes gyász-tiszteletkörök hiteltelen frázisszerűségét: „Isten nyugosztalja. Meséltem róla néhány hálátlan történetet, de számtalan pozitív élményben is volt részünk együtt. Iszonyú sokat segített a kezdetekkor, sokat köszönhetett neki a Kispál és a Borz az első években.” (203.) Úgy tűnhet tehát, hogy Lovasi András, a hatásvadászat ziccerhelyzetét feláldozva a jóízlés és a privát szféra megőrzésének oltárán, visszafogott szűkszavúságra korlátozza magát, talán egy olyan bölcs, elegáns és (nem utolsósorban) helytálló megállapítástól vezérelve, hogy mindez valóban nem a vadidegen olvasóra tartozik. Hasonló tárgyilagos tömörséggel értesülünk a feleségről szóló fejezet („Noha Cili sokszor megjelent már a történetben, de a késleltetés legnagyobb mestereihez, Hitchcockhoz és a skandináv krimik nagyjaihoz hűen, eddig halogattam lerántani a leplet megismerkedésünk történetéről.” [149.]) kissé hirtelen fordulattal jövő, kurta lezáró szakaszában a Lovasi-házaspár négy éve lezajlott válásáról: „[p]ár fröccs után a mai napig szokott froclizni: »Na, mi van, rocksztárkám?« Nehezen tudott megbarátkozni ezzel a helyzettel. Négy éve váltunk el, tizennyolc év házasság után.” (152.)
Amennyiben a jóindulatú olvasat szerint itt valóban a magánszféra és a köz elé bocsátott személyesség közötti határ meglelésére tett kísérlet zajlana, az Idáig tudom a történetet számos egyéb tagadhatatlan és fontos erénye mellett a legfőbbel gazdagodhatna: elvégre a leginkább mocsárszínvonalúnak minősíthető magyar bulvárközbeszéd legtöbbször (vissza)taszító közönségességére, nyelvi-tartalmi igénytelenségére és gyakran vállalhatatlan alpáriságára kínálna működőképes, színvonalas alternatívát a nem irodalmi személyes beszéd terében. (Fonák módon a könyv vége felé található elválós fejezetben, igaz, inkább már csak retorikai éllel, mintsem a hiteles diszkrécióval ez az attitűd párszor mintha visszatérni látszana: „[n]em bírta ki a házasságunk Cilivel. Nem szívesen beszélek erről. Talán nincs is mit.” [372.] „Nyűglődtünk egy darabig, ezt tényleg nem szeretném ragozni…” [373.])
És bár részben nyilván a Lovasiba (igaz, korántsem ok és előzmény nélkül) afféle jó ízlésű, megfontolt értelmiségi intellektust belevizionáló olvasó/kritikus hibája ilyen messzemenő, nagyívű szándékokat tételezni, a könyv későbbi részei okozta csalódásélmény talán mégsem teljesen csak a befogadó hibája.
Elvégre bármily komoly intellektust is tételezünk a zenei érdemei mellett meggyőződésem szerint szövegíróként, azaz, mondjuk már ki végre, költőként is korosztálya legjelentékenyebbjei közé tartozó Lovasiban, társszerzőjében, Lévai Balázsban, valamint a Libri kiadó szakmai stábjában; ilyetén feltételezés nélkül is találunk nehezen vállalható, nem egyszer kínos momentumokat a könyvben. Mert például a nőkről való elmélkedések, a női szereplők jellemzése, bemutatása a kamasz főhős szemszögéből még nagyrészt érthető, hiteles módon zajlik meglehetősen egydimenziósan. Jóval zavarba ejtőbb és (finoman fogalmazva) bosszantóbb, hogy a kamaszkor elhagyásával is egy-két kivétellel lényegében kizárólag szexuális segédeszközökként, egyfunkciós tárgyakként láttatódnak a nők. Egy jellemző részlet (sajnos még bőséges ehhez hasonló is idézhető volna, szemléltető jelleggel): „[e]gy bőrkötéses Upanisádok otthon a polcon, mellette Salinger könyvei és Erich Fromm A szeretet művészete nyílegyenes utat jelentett egy bölcsészlánnyal az ágy felé. Ha fejből idézni is tudtál, a konyhaasztalon a tied lett.” (203.)
Hasonlóan bicskanyitogató módon ír a könyv egy helyütt a kultúrafogyasztókról is, megspékelve még a képletet Kerényi Imre utóbbi időkben kelt nyilatkozatai „szellemiségének” méltó megidézésével: „[f]elesleges szemérmeskedni, az író-olvasó találkozók, a felolvasások, a kulturális programok és nyilvános művészeti diskurzusok megszűnnének nők nélkül. A művészekre kíváncsi halmaz megoszlása nem szerint teljesen egyértelmű: tízből kilenc csaj, a maradék egy pedig vagy látens homoszexuális, vagy ifjú alkotójelölt, vagy eljött a csajával, nehogy a művész egy óvatlan pillanatban ráraboljon.” (286.)
A félrelépések és általában a mások megalázásának vicceskedő pökhendiséggel kommentált-elintézett eseteiről sem könnyű szólni, elvégre jelen cikk témája természetesen nem Lovasi András vélt vagy valós személyiségének, viselkedésének és életvezetésének minősítése. Mindezek ábrázolásmódja és kommentálása, a könyv mint produktum szellemisége azonban már annál inkább. Íme egy példa: „Verával (…) sok éve jártam egyszer valami ugribugri falunapon, ahol odajött hozzám egy Vera méretű (azaz kicsi), gyönyörű lány, hogy táncoljunk. Mondtam Verának, ne haragudj, ez a nő baromi csinos, muszáj táncolnom vele. Már jó ideje önfeledten táncoltunk, mikor Vera odajött, megállt oldalt, egy darabig nézett minket, majd azt mondta: »Jól van, Lovasi, most már elég lesz.« Nem fenékig tejfel mellettem az élet, elismerem.” (290. – kiemelés tőlem). Egy oldallal arrébb már a zaftos celebpletyka vonal is elindul a híres színésznő majdnem-elcsábításának történetével (aki látta a Dob+Basszus Live Kispál-adását, akár gond nélkül be is azonosíthatja a „tapintatosan” név nélkül szerepeltetett másik hírességet): „»Most menjek el veled a szállodádba?«, kérdezte.” (294.)
Úgy vélem, az ilyen részekhez érve alapvetően nem valamiféle nyárspolgári prüdéria az oka, ha a könyv első felében még az elbeszélőnél tapasztalt (vélt) feszengés ekkorra már a nem bulvármagazinokon edződött olvasóra vándorol át. Olyasféle kellemetlen érzés ez, mint amikor egy vadidegen minden előzmény nélkül elkezd minket beavatni magánélete legintimebb részleteibe. A legtöbb ilyen esetben a tolakodásra, kéretlen, túlzó személyességre zavar és rossz érzés az ösztönös reakció. Nincs ez másként olvasás közben sem.
(A fentiek mellett a könyvben maradt aránylag nem sok helyesírási hiba vagy tárgyi tévesztés már érdemben nem tud illúzióromboló módon hatni, mi több, mikor például Lovasi a 213. oldalon a Zsákmányállat első sorait idézve összekeveri két dalát – címmegjelölésként ugyanis a Bársonyfüggöny szerepel – a hiba valóban kedves szerénységnek hat.)
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy nem túlzás-e ilyen terjedelemben, ilyen szempontok alapján foglalkozni egy könnyed stílusú életrajzzal. S ha nem a rendszerváltozás óta eltelt időszak egyik legfontosabb, meghatározó művészének életírásáról volna szó, bízvást magam is úgy érezném, az. Lovasi András azonban (függetlenül a művészi szándékoktól) az elmúlt két és fél évtizedben szellemileg rendkívül befolyásos tényezővé, afféle nemhivatalos közintézménnyé vált (Kossuth-díjtól függetlenül). Mondatainak (még a legkönnyedebbeknek, legártatlanabbaknak is) még jó ideig súlya és hatása lesz, megnyilvánulásai, amennyiben ő maga „a köz” színe elé szánja őket, „a köz” ügyeinek is fognak számítani.
Ezért tulajdonítok kiemelt fontosságot annak, hogyan és miért sikerült (legalább részben) félre ez a könyv, hogyan nem tudja az ember teljesen jó szájízzel letenni. Ahogy egy régi kincstári bölcsesség tartja: az igazán odaadó, elkötelezett rajongás legnagyobb akadálya az, ha az ember megismerkedik rajongása tárgyával. S bár az Idáig tudom a történetet terjedelemre is vaskos, komoly arzenálját vonultatja föl a szórakoztató és szerethető elemeknek, bár izgalmas és fontos műhelytitkai miatt (és eleve: relikviajellegéből fakadóan) minden valamire való Kispál-gyűjteménynek elmaradhatatlan darabja kell legyen, valahogy mégis mintha az imént említett közhelyes tétel igazolására szolgálna. Nagy baj azért így sincs, a páratlan életmű, az eddigi fantasztikus zenék így is úgy is megmaradnak nekünk, mezei rajongóknak. „És most már elég, hogyha szól egy szomorú szám…”
Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet, Libri, Budapest, 2014.
