A Klauzál téren található, nem egészen két éve működő galéria impozáns tárlattal vágott neki az őszi kiállításszezonnak. A bemutatott művek szükségszerű kényszerpályákat és véletlen nyújtotta lehetőségeket tárnak fel, miközben politikai, szociológiai, illetve személyes jellegű konnotációkat keltenek.
A kiállítótér kisebb helyiségében kapott helyet Szabó Eszter oszlopszerűen installált videómunkája. A Gyönyörűségek négy egymástól elkülönülő jelenetet mutat meg, olyan meditatív nyugalmi állapotokat vagy éppen mantraszerű monoton cselekvéseket, melyek díszletéül apró, panellakásokra emlékeztető szobák szolgálnak. A Szabó Eszter-i alakok ezekben a számukra otthonos terekben fekszenek a tévé előtt, majd tapsolnak katatón módon, fürdenek az ablakon beszűrődő fényben, esetleg meditálnak egy kiszolgált fotelben. Profán környezetben megvalósuló szakralitást láthatunk, vagy csak az időtöltés, az unaloműzés különböző lehetőségeit?
Ugyanebben a térben kapott helyet Peter Aerschmann Constellations című sorozata, mely montázsokkal jelenít meg társadalmi és ökonómiai jelenségeket, többek között a pedofíliát, a patriarchális berendezkedést és a vallási radikalizmust. Gyakran nyúl a felnagyítás, a túlzás eszközéhez, humorba, karikatúrába hajlítva így a reprezentációt; néha még olyan, a sztereotípiákkal határos klisék is megjelennek a munkákon, mint a cukorkás pult előtt bámészkodó pap.
A tízdarabos printsorozattal szemben látható a művész Sleepers című videója, amely mintadarabja Aerschmann bevett alkotói eljárásának: kiragadott alakok és tárgyak, nagyrészt megfagyasztva a térben, néhányuk rövid, pár másodperces loop erejéig mozoghat, de mozgásuk akkor is önmagukra záródó, nem vezet sehova, csak ugyanabba az adott kezdőpontba, a kamera pedig egyenletes tempóban köröz a porond alakú virtuális jelenet körül. A tér közepén egy csupasz fa áll, melyet avar módjára vesznek körül fekvő testek, menekültek, hajléktalanok vagy csak megfáradt emberek. Eközben három mozgó, illetve mozgásra kényszerített alak állja körül őket: egy utcazenész, akinek a dobját nem halljuk, egy takarító, aki csak leteszi és felemeli eszközeit, illetve egy építkezési munkás, aki nem épít semmit. Kényszerpályára állított, feladatukat elvégezni nem tudó testek állják körül a mozdulatlanokat, akik egy eleve mozdulatlan entitás, a fa körül csoportosulnak, felettük pedig egy helyben verdeső sirályok lebegnek.
Aerschmann egy másik videómunkájával a Babellal érkezünk meg a nagyobb térbe. A mű felépítése hasonló, a kameramozgás és a mozgó, illetve kimerevített szereplők és díszletek használata is ismerős a szomszéd kiállítótérből, de itt egy építkezési területet látunk. Minden félkész, egyedül az alaplapokra emlékeztető szürreális épületek tűnnek befejezettnek, a metrumot nemcsak a mozgó alakok rövid tettei és a teret körkörösen bejáró kamera adja meg, hanem a tér közepén óramutatóként forgó sorompó is, amely a virtuális talajon is könnyedén átvágja magát.
Kútvölgyi-Szabó Áron Párhuzamos igazságok című munkája a lehetőségek és kényszerek kérdését egészen más oldalról közelíti meg: egy faládában papírtokokat találunk, bennük bakelitlemezek, a tok felénk néző oldalán mindegyiknél felül, míg hátoldalukon alul olvashatunk félmondatokat, melyek így olyan társításokká állnak össze, mint Faith in numbers …to confirm words. vagy Variations of Truth …to reconstruct. A lemezek használatával Kútvölgyi a remix és a sampling fogalmát köti össze a variábilis, de sosem eredeti politikai narratívákkal, melyek hosszú távon rendszerint tarthatatlanok és ideológiai szempontból talajtalanok, mivel pusztán a demagógia hajtja őket.
Az állógaléria alatti térben kapott helyet a Hong Kongban élő Waliczky Tamás alkotása. A Wheels a kiállításon részt vevő videók számát gyarapítja, és talán ennél a műnél érezhető legtisztábban a kiállítás címéül szolgáló szabadesés fogalma. A Waliczky által korábban már használt marionettfigurákat látunk elszabadulva egy látszólag a súlytalanság állapotában lévő térben. A figurák teste emberi, de nyaktól felfelé állatokat idéznek, kvázi mitológiai, be nem azonosítható istenekké állnak össze, melyek öntudatlanul cikáznak a térben, hol összeütközve, hol átfedve egymást. Mozgásuk kiszámíthatatlan, akárcsak találkozásaik és az ebből következő összekapaszkodásuk vagy irányváltoztatásuk. A hátteret körök töltik ki, szegélyeik különböző tempójú, monoton lassúsággal forognak, így adva állandó hátteret a folyton változó testeknek.
Az állógalérián, pontosabban annak falán installálta Faa Balázs a Narrációt. A mű szerkezetét az általa ’99-ben már használt Penrose-fedés nevű aperiodikus térlefedési szabály jelöli ki. Akkori, 100 rajz című alkotásával szemben itt nem a sok példán keresztül sejlik fel a sokféleség, hanem egyetlen mintázat nyújt szó szerint számos olvasati lehetőséget. A minta vonalait kijelölő papírcsíkok ugyanis mondatokat hordoznak, melyeket véletlenszerűen – vagy akár szisztematikusan – olvasva több narratíva rekonstruálható, de egyik sem kerül kitüntetett szerepbe a többihez képest.
A Szabadesésen nagyon különböző művekkel kerülünk szembe, annak ellenére is, hogy a kiállítás uralkodó médiuma a videó. A munkák nem feltétlenül lépnek párbeszédbe egymással, inkább csak a kiállítás címére, illetve a koncepcióban ismertetett problémákra és hívószavakra reagálnak. Ezekre viszont mindegyik felel a maga módján, a maga eszközeivel, de megkérdőjelezhetetlen minőségben és ötletgazdag megközelítéssel, így az alkotók mentén öt eltérő részből áll össze az apró térben helyet kapó tárlat, mely, ha nem is organikus, de koherens egésszé áll össze.
A Szabadesés című kiállítás Budapesten, a Chimera-Projekt kiállítótermében tekinthető meg 2014. október 24-ig.
A fényképek forrása a Chimera-Projekt Facebook-oldala.
