kettős minta (8 Hz)
B. L.-nek
belém nőttél. hogy is tagadhatnám le?
így előtted – mint esőben elfolyó újságpapír;
csupaszra vetkőzöm – bordáimból vállfákat
hajtogatsz magadnak. hagyom testemet kilengeni.
karcolódok. s te is rajtam, e hullámhossz nélküli
csendben – mint részecske a részecskéhez –
ha valami összeköt minket, hát akkor ez az: két
mellkas feszül így egymásnak; szegycsont-szakadásig.
s hallottalak törni. megpróbáltam a húsban elsimulni és
megérezni tenyeredben a pulzust, vagy csak ha egy izom
összerándul; ott lenni, végül is csak veled akartam lenni,
vénakékben s vérvörösben; halántékod nyugalmával.
beléd nőttem, Lilla. most már nyugodtan letagadhatsz.
elég is ennyi – egy ütemet kihagyok; idomuljon inkább
hozzád a szív, hozzám a lihegésed – a gerincedig nehezülök.
meztelenül, testmelegben, ennél közelebb már nem leszek.
másféle köd
Richard Feynman-nek
ugyanarról a pontról létezünk.
innét nézve; egymástól távolodó
vonatsínek – talán hallod te is:
hátunk mögül kong, istentelenül.
akár a test. osztozzuk a tériszonyt.
– lelkünk túlexponált fénykép.
magunkkal sem kellett volna hozni,
a hirtelen fehértől tüsszögök.
s mintha megriadnál te is; furcsa
ami létezik. egyetlenegy energia
sorozata vagy, s mégis újulni képtelen.
vakfoltba nyílsz, akár egy feketelyuk.
mert végül minden test elhanyagolható;
céltalan nyújtózkodás a térben. semmi
végpont. fütyülnek rád a részecskék.
– saját sivatagunk lesz, mi beborít.
