Általában azt szeretjük, ha egy cím rövid és frappáns. Kivétel ez alól A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. De ki lehet vajon az a Matuzsálem, akinek a története egy filmrendezőt is megihletett? Jonas Jonasson regényét Felix Hergren adaptálta a mozivászonra.
Filmadaptációk esetében folyton fennálló dilemma, hogy mennyire ragaszkodjanak írott alapanyagukhoz. Akik olvasták Jonasson művét – mint általában az adaptációknál –, megállapíthatják, hogy a filmből számos mozzanat kimaradt, de jegyezzük meg rögvest azt is, hogy Felix Hergren rendező megoldásai sem állnak távol a könyv szellemiségétől. A rendező egy interjúban azt nyilatkozta, hogy Jonas Jonasson teljesen szabad kezet adott neki, bár a forgatókönyet többször is elküldte, az író azt egyszer sem olvasta el. A kihagyásokat a főhős, Allan mozgalmas élettörténete is magyarázza, hiszen egy egész sorozatba se férne bele minden, nemhogy egy mozifilmbe.
Allan Karlsson első pillantásra átlagos öregembernek tűnik, aki egyedül él Molotovnak nevezett macskájával. Különös egy név, de Allan életét alaposabban megismerve rájövünk, hogy nem véletlen a választás, ő ugyanis a robbantásokhoz ért igazán, és ennek következtében válik élete kalandok sorozatává. Vagy talán mégsem akkora bombaszakértő? Egyik detonációja egy helyi kereskedő halálát okozza, emiatt tartóztatják le és kerül egy fajbiológiával foglakozó professzor klinikájára. Itt néhány vizsgálat után jobbnak látják gondoskodni róla, hogy Allan ne örökíthesse tovább génjeit. Később egy lőszergyárban kezd dolgozni a férfi, itt ismerkedik meg Estebannal, akivel együtt harcolni indul a spanyol polgárháborúba. Hidakat robbantgat, megmenti Franco életét, aztán meg Amerikában, a Manhattan-terv résztvevőinek szolgál fel kávét és megoldja az atombomba elkészítését késleltető problémát. Bejárja Kínát, átkel a Himaláján, elmenekül a teheráni titkosrendőrség fogdájából, találkozik Sztálinnal, megjárja a Gulágot, Indonéziában pihen, majd kettős ügynökként tengeti napjait, míg nyugdíjba nem vonul.
A kalandos és fordulatokban gazdag, humoros történet miatt a szerzőt a svéd Rejtő Jenőként emlegetik, Allant pedig Forrest Gumphoz hasonlítják. Kettejükben a közös az, hogy csak sodródnak az eseményekkel, de míg Forrestnek ott a szerelme, Jenny, addig Allan nem kötődik senkihez, mondhatni céltalanul él, egyetlen gondja talán a pálinkára van csak, a Gulágból is amiatt szökik meg. A százéves ember életfilozófiáját nem nehéz összefoglalni: „van, ahogy van és lesz, ahogy lesz”. S ez a könnyedség, a múlttal és a jövővel való nemtörődés az, ami elgondolkodtathat olvasót és nézőt.
Az olvasóknak nemhiába jut eszükbe Rejtő, hisz lazaság és egyszerűen megfogalmazott életbölcsességek nála is akadnak, méghozzá egy olyan műfajban, amitől ezt egyáltalán nem várjuk el. A szükséges kellékek Jonasson kelléktárában is megtalálhatók: humoros téma, kalandok, akció és egy világcsavargó, akinek végigkísérhetjük a teljes életútját. Az eseménysor a filmen Allan visszaemlékezéseivé szelidül. Kétség sem fér hozzá, hogy ő áll a kamera lencséjének fókuszpontjában. Története akár mozivászonra adaptált fejlődésregény is lehetne. Csakhogy a főhős ellenáll minden hatásnak. A megélt eseményekből soha nem von le követeztetéseket, tanulságokat, a 21. század elviharzik fölötte, s míg a fél világ e század eseményeinek feldolgozásával bajlódik, Allan fiktív karakterként megteheti, hogy fütyüljön az egészre.
Míg a filmnek egyértelműen ő áll a középpontjában, a regény több figyelmet fordít a többi szereplőre, akiknek szintúgy végigköveti életük meghatározó mozzanatait, s épp ezzel világít rá, hogy őket az átélt események formálják, alakítják. Az ő történeteiket megismerve jut el az olvasó a kíváncsiságtól hajtva, de a kitérők és magyarázatok miatt lassan araszolgatva a happy endig. A rendező ezeket a mellékszálakat lenyesegetve és a történet végi eseményeket megmásítva adott a filmnek jóval pörgősebb ritmust: Allan kettősügynöki múltjából csak képkockák villannak fel. Az egyes jelenetek között tárgyakkal teremt kontinuitást, vagy ugyanezekkel ki nem mondott összefüggésekre mutat rá.
A könyvbeli Allan ravaszabb fickó mozivásznon megjelenő alteregójánál, amolyan okos bolond, a társadalom szemszögéből tekintve kissé agyalágyult, tettei viszont sorra azt igazolják, hogy megvan a magához való esze. Filmbeli énjéről azonban nem tudjuk ugyanezt elképzelni. A fiatalkoriról még talán, de a százévesről semmiképp: szimpatikus, őszhajú apóka, aki látszólag egy teljesen másik világban él. Míg a körülötte lévők egytől egyig kétségbe vannak esve, mert az elefánt ráült az egyik bandatagra és az ötvenmillió elosztásán vitáznak, addig számára a legfontosabb kérdés az, hogy kimehet-e a tóhoz úszni és elkísérné-e őt valaki? A film leginkább arra a magyarázatra jut, hogy életkora miatt Allan szenilis egy kicsit, a regény azonban jobban érzékelteti, hogy ő mindig is csodabogár volt. Bármelyikre essen a választás, a szülinapi zsúr elől elszökött aggastyánnal nézők és olvasók egyaránt könnyen megbarátkozhatnak.
Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, Athenaeum, Budapest, 2013.
A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Hundraaringen som klev ut genom fönstret och försvann), 2013. Forgatókönyvet írta: Felix Herngren, Hans Ingemansson. Rendezte: Felix Herngren. Szereplők: Robert Gustafsson, Iwar Wiklander, David Wiberg, Mia Skäringer. Forgalmazza: ADS Service.
