a senki figyel
Edvard Munch
zárójelbe szorított sikoly.
Nárcisszusz átesik a tükrön.
valami világít a sötétek mögül,
de feketébb a feketénél
a macskaosonásnyi éjszaka.
a döbbent árvaságot kézen fogja
a félelem, csak a senki figyel.
esélytelen fények szivárognak
dermedt lámpasorok felől.
a cseppfolyós alkonyt
hiába gondolod tovább.
az alma és a por
Salvador Dalí
Newton fejéről fára pattan
a törvényen kívüli
alma. Éva a kígyóba harap,
faágon szárad az
óceán sarka.
alatta évezredes üledékben
halmozódik a teremtés,
légnemű halállal töltött ballonélet
kötelét szorítjuk,
magunk után csupán
kérdőjelet hagyunk,
az összecsapott könyvek
nehéz bölcsességporában
melyik galaxis vagyunk.
abrakadabra
Reigl Judit
kivétel nélkül befelé, sarokra soha
ne állj. mindig csak valami más a biztos,
de az mindenképpen igen. a darabokból
lassan összeáll, összeillik, ahol éppen nem
vagy. ne feszítsd tovább, a keret olyan részeket
őriz, vagy inkább szorít a középpont felé,
amelyek tökéletesen passzolnak bonthatatlan formádra.
túl kiszámítható vagy így. vedd fel legkisebb
kiterjedésed, mert nem ismered a varázspálca ívét.
védtelen
Csáki Róbert
úgy nézel rám, mint akit ma elfelejtenek.
mindennek hátat fordítva közelítek feléd.
először csak rettegek, majd elég félni is,
de soha nem ijeszt meg jelenléted.
arcaidon berendezkedik a magány,
minden falra felakasztja súlyos tükreit.
elhelyezi szekrényeit, polcait,
beköltözik a legsötétebb zugaidba is,
és a legeldugottabb sarokba áll.
ahonnan biztosan nem szabadulhat ki
a távolba érkező tekintet.
áttetsző maszk az álarcok mögött,
így érzed biztonságban magad.
takarásban, önmagad felé közelítve.
az átvérzett kötések alatt
olyan sebek lüktetnek,
melyek csak a falakon túl gyógyulnak,
ahol a még ki nem csordult könnycsepp
egyensúlyozik szemed sarkában.
de földet soha nem ér.
a hiányzó sikoly
Bálint Endre
a bőrön valami elmúlhatatlan éjszaka,
behúzott függönyök némasága,
lakótelepek között süvítő fegyencszelek.
el nem mondható homály takarja a játszótereket.
felkel a pupillában a Hold,
mozdulatlanságig lassult mellkas.
mintha végleg leállna egy hatalmas tüdő.
állottá és zavarossá válik a környezet,
ahol az összeillő párok csak kerülgetik egymást
az esélytelen bolyongásban.
már csak az a bizonyos sikítás
törhetné meg a szívmegállásnyi csendet.
csak a várakozás marad meg
egyetlen roppant retina hártyaüvegén.
a falakon innen és túl
Rajcsók Attila
ami megszületik abban a bizonyos első üregben,
csak álarcot hordva tud a másikra hasonlítani.
már embrió korban elkészítjük az összes helyet
a kosznak, piszoknak, a kimoshatatlan ruháknak.
így indulunk, vagyis érkezünk oda, ahol a víz az úr.
de visszatérni már csak patyolat tisztán lehet.
felismerhetetlen formákat veszünk fel,
abba kapaszkodunk, amíg csak erőnk bírja.
ruháinkat meghempergeti a sárban a szél,
újra magunkra húzni épp annyira képtelenség,
mint magzati pózban kézen állni,
hogy eleve ne fordítva lássuk a világot,
azt a legöblösebb üreget, ahonnan leakasztották
a legutolsó tükröket is.
