Egy panelház hetedik emeleti erkélye elég magasan fekszik ahhoz, hogy az onnan nézelődőnek rálátást biztosítson környezetére: a szomszédban élők hétköznapjaira, az utca apró történéseire, a hol sürgő-forgó, hol lankadó energiájú város mozgására.
Ugyanakkor annak a belátását is lehetővé teszi, hogy mindezt távolabbi perspektívából is lehet szemlélni, egy repülőről, vagy jobban is elrugaszkodhatunk: egy messzi galaxis valamelyik csillagáról.
Szávai Attila új prózakötetének címválasztása – Hetedik emelet – igencsak találó, hiszen jól érzékelteti a kötetben lévő írások átfogó törekvését: a különböző perspektívákból látást és láttatást, a nézőpontok sokféleségét. Rövid karcolatokat olvashatunk a Hetedik emeletben, amelyek mégis egész élettörténeteket közvetítenek: a parfümkészítő, a virágárus, a matróz, a hídmester, a buszsofőrré lett filozófiatanár történetét – legtöbbször a foglalkozásból indul ki az elbeszélés, sorsalakító szerepet tulajdonítva annak: „a legtöbb emberen meglátszik, mivel foglalkozik”. Sok magányos figura elevenedik meg a kötet lapjain, akik változatos monológjaikban fedik fel, hogyan tekintenek sorsukra és a körülöttük lévő világra.
Befele irányul a Fortuna Privata hegedűsének nézőpontja, számára a világgal szembeni bezárulás az önmaga felé való nyitás felerősödését jelenti. Egy ablaknyíláson leshetünk be az ősi mesterségeket imitáló nagy áruházi kiállítás fazekasműhelyébe, amelynek tulajdonosa mesterségén keresztül látja az emberiséget: „hét milliárd fazék tátogása”-ként jellemezve életüket. Megtudhatjuk, milyen a város egy olyan buszsofőr szemszögéből, aki nemrég még filozófiát tanított, és úgy érzi, személyiségén továbbra is látszik előző szakmája. Pszichológusnál találjuk a hivatásos vőfélyt, aki munkájából azt emeli ki, hogy figyelnek rá, és ő is különböző embertípusokat figyelhet meg. A csillagász és a tanyasi „papi” életét egyaránt az univerzum végtelenségének tudata határozza meg, csak ahhoz különbözőképpen közelítenek: az előbbi a tudós kíváncsiságával figyeli a csillagokat, majd megállapításait az emberekre vonatkoztatja, az utóbbi viszont órákig tudja bámulni a baromfiudvart úgy, hogy közben a világegyetem lebeg szemei előtt. Ugyanígy eltérő az is, kinek mit jelent az a biztos pont, ahonnan életét és a külvilágot szemlélheti: a bolgár uszályos férfinak a szárazföldön folyamatosan mozgáshiánya van, őt a vízen tartózkodás, a mozgásban lévő panoráma köti le, a lángossütő asszonynak pedig a tűzhely fölött elhelyezett kép jelenti munkavégzése során a kapaszkodót.
Természetesen elkerülhetetlenül ott bujkál az irónia a különböző „életfilozófiák” elbeszélésében, nemcsak a szereplők által felidézett helyzetek, hanem nyelvezetük révén is: „kislábasnyi család”, a folklór „mint menekülési útvonal”, „uszállyal csajozni, ez a nagy dolog”, amely egészen a groteszkig fokozódik, elég csak a mozgatható kegyhelyre vagy a zajokból matematikai képletet készítő fiúra gondolni.
Több karcolat saját élettörténetét előadó, monologizáló szereplőjével a kötet második részében újra találkozunk: egy másik figura nézőpontjából láthatunk rájuk, vagy csak éppen utalásszerűen bukkannak fel. Az introvertált, környezetét szkeptikusan figyelő tinédzser apját a fiú szemüvegén keresztül pillanthatjuk meg először (Tinédzserszag), de lehetőséget kap arra, hogy bővebben kifejtse közhelyes és kissé apatikus nézeteit egy későbbi írásban (Vasfegyelem). A biztonsági őrből polgármesterré lett figurát (Bandi bá) egy másik helyzetben az ipari fotós (Csendélet frekvenciaváltással) szólítja meg – ő egy korábbi karcolatból szintén ismerős lehet (A híd) –, vagy a Tanszünet tanárának elbeszélésében három előző szereplő (a folyamatosan imádkozó férfi, a matematikus-politikus kisfiú és a lángossütő) is helyet kap. Ehhez hasonlóan néhány kép is szinte motívummá növi ki magát (a bolgár uszály), így erősítve nem egyszerűen csak a kötet szövegei közötti kapcsolódást, hanem az elbeszélő(k) tekintetének folyamatosan visszatérő és körbejáró jellegét.
A Hetedik emelet karcolatai mögött megbúvó koncepciót, az azokat jellemző elbeszélésmódot A csillagász című írás foglalja össze és értelmezi. A magányos csillagász egy panelház hetedik emeletén lakik, gyakran ül az erkélyén, ahonnan „több tucat szomszédos lakás ablakára van rálátás, több tucat másik erkélyre, ahonnét, ha azoknak igényük lenne erre: több tucat másik lakó fürkészhetné a szomszéd lakosságot. Nem tolakodóan persze, hanem csak kíváncsiságból, játékosan”. A csillagász különleges vojőr, hiszen szakmai megfigyeléseit hétköznapi megfigyeléseire is alkalmazza: szomszédaira mint csillagokra tekint, akiket „kissé idegen, távoli, de mégis oly ismerős erők hajtanak”.
A kötet szövegeit felfoghatjuk úgy is, mintha valamennyit ez a csillagász beszélné el, aki hol jobban, hol kevésbé helyezkedik bele az adott ember élettörténetébe, mozgatja a kialakult kapcsolati hálót, és annak is teret enged, hogy a figurák megmutathassák, hogyan látják egymást. Ugyanakkor a karcolatokban megszólaló narrátorszereplők is a csillagászhoz hasonlóan fürkészik önmagukat és környezetüket, és beszélik el, amit „belső távcsövükön keresztül” látnak.
A zárónovella viszont érdekes csavart tartogat: egy résnyire nyitott ablakon nézhetünk be, és ahogy előrehalad az elbeszélés, egyre jobban erősödik a gyanúnk, hogy a mindenkire rálátó csillagász lakásában járunk, olvasóként mi leszünk az „a nála jóval nagyobb fantáziával (és lássuk be, sokkal pontosabb belső távcsővel) bíró megfigyelő, aki most éppen őt, a csillagászt figyeli, és közben mosolyog”.
Szávai Attila: Hetedik emelet, JAK + PRAE.HU, Budapest, 2013.
