Az ősz végét mocskosfehérre meszelte a tél, és a fénnyel együtt az ég is elvesztette az erejét, egyre lentebb süllyedt, nem bírta már tartani a felhőket, amik lassanként a tízemeletesek tetejére rogytak, és nyákos köddel meg esővel szórták tele a várost. Ebben a mizériában talált rám Mircs. Szokás szerint aznap este is a bárpulton könyököltem, és az italpolc fölé erősített plazmatévét bámultam, nehézgéppuskával felszerelt kétéltűeket, szétlőtt épületeket és embereket mutatott a CNN a földkerekség egyik olyan részéről, aminek a nevét se tudtam kiejteni rendesen, és ahová csak napok-hetek-hónapok kérdése, hogy bevonuljon a világ jobbik része, és cudarul szétcsapjon a cirkuszoló felek között. Odaintettem magamhoz a pultost, kértem egy deci Unicumot vagy inkább kettőt, sört nem, úgy döntöttem, mától fogva egészségesen élek. Belekortyoltam a keserűbe, a tévében közben légi felvételeket mutattak, porfelhők gomolyogtak mindenfelé, sok-sok por, fentről ennyi volt a konfliktus, csak sepregetni kell majd kicsit a nagyoknak, törölgetni, és pikk-pakk kész is vannak.
Ez így nem lesz jó, ettől nem lehet rendesen bebaszni, hallottam a hátam mögül – megfordultam, és ott állt. Fogpiszkálóember, ez jutott először eszembe, akár a szárítóállványon, úgy lógtak rajta a göncök, a szőnyeggé rojtosodott farmer, a térdig érő ballonkabát, a pulóver meg a kapucni, aminek takarásában szinte villanykörtényi volt a feje, egészen talált a lándzsaorrú, pikkelymintás veszkócsizmához. Érdekel, mit iszol, mondta, és azzal kivetette a kezemből a poharat, először megszagolta, aztán beleszürcsölt, nem rossz, egyáltalán nem rossz, kár, hogy nem elég. Mihez nem elég? kérdeztem, hát hogy bebasszunk tőle, és gyorsan behúzta az egészet, na gyerünk. Fogtam a kabátom és lemásztam a bárszékről, mentünk kifelé és néztem, ahogy karját-törzsét dobálva a színes, vaníliaszagú füstben, hülye grimasszal a képén a rudakon dolgozó lányokat utánozza. Ja, ma te kell fizess, nekem csak apróm van és az is otthon, mondta, miután kijöttünk a sztriptízbárból és elindultunk a legközelebbi éjjelnappali felé, akkor meg minek jársz ilyen drága helyekre?, kérdeztem. Én nem járok, csak benéztem. Benéztél? Igen, tetszettek a fények meg a zene, majd gyorsan hozzátette, nehogy azt hidd, hogy a csajok, én azoknál ezerszer jobbakat találok ki magamnak egy fél tojásrántotta után, mert enni kell.
Ugyanúgy kopaszodott, mint én, mellette tanultam meg, hogyan kell használni az életet. Jót röhögött, amikor elmondtam neki, hogy doktorálok, ő túlságosan értelmiséginek tartotta magát az egyetemhez, a seggemnek kell diploma, ha nagyon megkívánok egyet, inkább elmegyek szavalóversenyre. Napra pontosan egyidősök voltunk, de ő már a tizenegynéhányadik munkáját koptatta, volt biztosítási ügynök, hernyószedő, postás, kubikos, tyúknemző, csirkeválogató, kekszvágó, jelenleg pedig pornófilmekhez kellett rövid leírásokat készítenie, megnézem, hogy meghúzzák a csajt vagy a csávót, oszt öt mondatban odatolom, milyen volt, egyfajta kritika ez is. A gondja az volt, hogy nem tudott otthon dolgozni, egy huszonhét négyzetméteres garzonban lakott a szüleivel, háromszobás apartmanjukat még kölyökkorában vitte el egy piramisjáték, és azóta is állandóan folyamatban volt a talpra állás. Bezzeg az ezelőtti melóm sokkal jobb volt, mondta, tördelő voltam egy újságnál, de az a gennyláda főszerkesztő kirúgott, mert nem mindegy, hogy mennyire unatkozol és hogyan rakosgatod egymás mellé a karaktereket meg a szóközöket: itt egy kicsit szellősebben, ott egy kicsit szorosabban, rajzolgatsz velük, gyurmázol; gondold el, milyen az, amikor a sok lapos cikk közül egyszer csak szembekacsint veled egy betűkből kirakott péló. Vagy egy Camus-portré. Vagy egy pár csöcs. Közelről nem tűnik fel semmi, de ha kicsit távolabbról nézed, az újság máris megtelik tartalommal.
Mindezt az alatt hadarta el, hogy a sztriptízbártól elgyalogoltunk az éjjelnappaliig, és vettünk egy üveg zavaros hamistöményt. Mircs rögtön a bolt kijáratánál lecsavarta róla a kupakot, legalább menjünk be a panelek közé, mondtam, egy csomó patkány szokott errefelé járni. Nem kell fosni, mondta Mircs, azok ilyenkor az őrsön csicsikálnak, na egészségedre! De alig húztunk párat a műanyag löttyből, már fordult is befelé két egyenruhás a sarkon, hirtelen nem jutott jobb eszembe, letettem gyorsan az üveget a földre. Most komolyan, fiúk, a főúton? jöttek közelebb, nem tudtatok legalább egy lépcsőházba behúzódni? Mi nem csinálunk semmit, vont vállat Mircs, állunk itt és nézelődünk, ennyi. És az ott mi? mutatott egyik kék az üvegre, fogalmam sincs, felelte Mircs, itt álldogál velünk ő is, amúgy nem ismerem.
Megnevettettük őket, állítólag ezért nem bírságoltak meg jobban, így csak negyed havi ösztöndíjam volt a büntetés. Mircs kivárta, míg hallótávolságon kívül kerülnek, akkor undorodva rápillantott a papírfecnire, tudod mit? ha már ilyen drágások, legalább dolgozzunk meg érte, mit szólsz? Tanultunk az előbbiből, a közelben volt egy elhagyatott raktárépület, ablaktalan helyiségeiben bokrok nőttek az elhasznált óvszerek és szarkupacok közt, itt ittuk ki villámsebesen és öklendezve az utolsó cseppig az üveget, vártunk egy kicsit, hogy zsebre tegye az agyunkat, aztán megtámadtuk az éjszakát. Hígítóval lelocsolt olajfestmény volt a külváros, a járda mentén autók parkoltak, azokon szökdöstünk be jó darabon a központig, Volkswagen, Mitsubishi, Toyota, Mircs találta ki, hogy ugorjunk fel a csomagtartóra, onnan a tetőre, a következő pillanatban pedig a szélvédőn lecsúszdázva irány a következő, aki megengedheti magának a mozgó koporsót, az ne rinyáljon! Daewoo, Volvo, Citroen, és így tovább, amíg meg nem untuk lábunk alatt a fém döndüléseit és a pofánkba csapódó antennákat, Renault, Dacia, BMW. Riasztóvijjogás és fényszóróvillogás kísérte az utunkat, Mircs nadrágja trapéz volt, a szára beleakadt egy visszapillantó tükörbe, letörött. Nabazmeg, mondta, és felvette a földről a tükröt, forgatta-vizsgálgatta, mégse kéne az legyen, hogy hiába halt meg szegényke. Valami lehetett abban a hamistöményben, másképp egész biztosan nem jut eszébe, hogy hozzálásson visszapillantó tükröket gyűjteni, amikből odahaza oltárt fog állítani Leonard Cohennek, csak egy darab gyertya kell, a többit elvégzik a tükrök, középre egy fasza portré az öregről és szólhat is a Puppets, magyarázta, miközben egymás után rugdosta le a visszapillantókat az autókról, és pakolta tele velük ballonkabátja tarisznyányi zsebeit. Szerettem volna segíteni neki, de már nem ment a célzás lábbal, egyszer még hasba is rúgtam, röhögtünk.
Valamikor később aztán a központba is beértünk, egy körforgalomnál épp javították a csatornázást, jókora gödör mélyedt az úttestbe, két sárgasisakos alak légkalapácsolt benne az éjszaka kellős közepén. Odaszaladtam hozzájuk és integetni kezdtem nekik, csókolom, jó estét, nem tetszik egy percre ideadni a légkalapácsot, akarok én is játszani vele egy kicsit! Fáradt arccal néztek rám, biztos nem én voltam az első a műszak kezdete óta, nem vártam ki, míg összegyűlik tenyerükben a pofonra való, átöleltük egymást Mirccsel és nyomultunk tovább, leszedtük az angyalhajat a polgármesteri hivatal előtti karácsonyfáról és parókát csináltunk belőle, teleordítottuk az utcákat és szétrúgtuk a hókupacokat és a csendet, fuck the police! fuck the police! power to the people! Nem emlékszem, mikor döntöttük el, hogy ideje hazamenni és hagyni valamit holnapra is, még annyi rémlik, hogy feltámogatom Mircset a lépcsőn, az ajtaja előtt pedig megkér, húzzam le a lábáról a veszkócsizmát, egyedül nem megy, ez kétemberes munka, majd búcsúzásképp megígéri, holnap felhív.
Hogy én hogy értem haza, fogalmam sincs. Hajnalban ébresztett fel a szomjúság, de nem volt erőm kimászni az ágyból, kínlódtam és forgolódtam, és velem együtt forgott az egész szoba, tudtam jól, ennek az estének csak reggel lesz meg igazán a böjtje. Mégis, egy idő után azon kaptam magam, a sok fájdalom meg hányinger mellett valami egyéb is van bennem: életemben először mindennél jobban vártam a másnapot.
*
Akár a villanydrótra felhajított retkes cipőpár, attól kezdve folyton együtt lógtunk. A teherpályaudvar mellett volt egy talponálló, eleinte oda jártunk, pofátlanul olcsó volt a sör meg a hamburger, néha ment a hasunk tőle, azon kívül semmi komoly. Vécé nem volt a kocsmában, szerencsére évek óta nem üzemelt a pályaudvar, nyugodtan át lehetett botorkálni az elbozótosodott síneken a legközelebbi bokrokig. A vendégkör nagy része a kocsma közvetlen szomszédságában, a kiszuperált tehervagonokban lakott, azok a fajta arcok voltak, akik józanon dematerializálódnak, vagy legalábbis láthatatlanok, hallgattuk a sztoriikat Mirccsel és fogadtunk, vajon melyikük fog először eltaknyolni a síneken útban a pisilőbokrok felé. Meséltem neki Katjeről meg szinte mindenről, amin keresztülmentünk, ő meg azzal vigasztalt, hogy gondoljak arra, bárkivel is van most, az a csávó, valahányszor megcsókolja, közvetve bár, de az én farkamat is lenyalintja, és hogy ne rinyáljak annyit, igazából soha életemben nem voltam egyedül, mert ha igaz az, hogy a por nagyrészt elhullatott emberi bőrből áll, akkor sose lehet senki magányos, hisz a por ott van mindenütt és így az emberek is ott vannak mindenütt, szóval bármerre is járjak, mindig van társaságom, mások bőre tapad hozzám, mások bőrén tapodok, mások bőrét lélegzem be. Ilyeneket általában akkor mondott, amikor egyikünknek se volt pénze, és csak hüvelygomba-öblítőre futotta a gyógyszertárból, ezt kólában feloldva kellett fogyasztani, Fantában és Sprite-ban, ne adj isten, Red Bull-ban tilos, mondta Mircs, úgy mérgező, hülye maradsz tőle. Amúgy nem kellett sok belőle, hogy szitakötők és dinoszauruszok szellemei kezdjenek röpködni körülöttünk, vagy zöld, csupasz kutyusok (amik valójában kismalacok) rohangásszanak a lábunk körül, esetleg átlátszóvá váljon a föld és ellássunk egészen Kínáig, egyszer pedig egy templomtorony is lehajolt hozzám, sőt, be is mutatkozott, de a nevére nem emlékszem. Zűrösebb hüvelygombázások után egymás hányását elemezgettük, fujj, bazmeg, tökfőzelék? kussolj barom, a múltkor héjastul etted a szalámit, nekem te nem pofázz!
*
A francnak kellett szerelem, ha volt egy ilyen barát. Az Inszomniába is ő vitt el először, nemrég nyílt a hely, de már eléggé le volt amortizálva ahhoz, hogy legyen benne élet. Fő attrakciója maga a tulajdonos volt, himlőhelyes arcával, elmaradhatatlan bőrszerkójával meg széles karimájú kalapjával mintha egyenesen egy kalózhajóról szalajtották volna, de mindenek fölött csodálatos baritonján elmesélt élettörténete. Nem létezett olyan fontosabb történelmi esemény a huszadik század utolsó negyedének Európájában, amin ő legalább csendes bámészkodóként ne vett volna részt: Becherovkázott együtt Hávellel és vágott csákányt nyolcvankilencben a Fal betonelemei közé, volt mesterlövész és aknavetős Szarajevó ostrománál, aztán főpincér a római NATO-csúcstalálkozón, a legkomolyabb, mégis egykori szexuális partnereinek véget nem érő listája volt, kefélt meg kétszeres Oscar-díjas színésznőt, és őt is kefélte meg Nobel-díjas atommagkutató, minden este egy másik világhírességről derült ki, hogy ő is megvolt neki. Pirát gyakran ült be a vendégek közé, szerette elmagyarázni nekünk, hogyan kéne legyenek a dolgok, meg hogy miért nincsenek úgy, és ha így mennek tovább, hogyan lesznek, ez a háború odafent, tudjátok meg, ez lesz a végső, Krisztus mondta nekem, amikor kilencvennégyben összetalálkoztunk a Magas-Tátrában, ott állt egy hegyi tavacska közepén és intett, menjek be hozzá, de én féltem, mert nem tudok úszni, mire ő így szólt, bízzál bennem, fiam, ne félj, és én bíztam benne és ráléptem a vízre és besétáltam hozzá, szerencsére volt nálam egy fél liter rum, amivel megkínáljam, miközben a világ dolgairól beszélgettünk. A végén megkérdeztem tőle, hogy van a kedves édesapja, mire ő azt mondta, tudod, Pirát barátom, ha nem is volt teljesen igaza annak a Nietzsche gyereknek, azért sejtett ő valamit.
Heti három-négy alkalommal három-négy rövid után Mircsen óhatatlanul erőt vett a vadászösztön, gyere, nézzük meg a nőket, mondta, nekem meg muszáj volt felállnom, és elindulnom vele az asztalok közt, másképp úgy megsértődött, hogy tíz percig is képes volt csöndben maradni. Keresztül-kasul kóricáltunk az Inszomniában, amíg kedvére kiszemezte magát, csak hogy pár nap múlva ismét stírölő körútra induljunk, ezúttal viszont a fiúkat kellett nézni és szúrósan, pontosabban azokat, amelyikek lenyúlták az általa kiszemelt nőket, akikkel ő soha egy árva szót se volt hajlandó váltani, mi az, hogy menjek oda beszélni, én szavak nélkül hámozom a lelküket, nem szórakozom. Általában egy-kéthetente lett elege a szerelmi csalódásokból és határozta el, itt az ideje véget vetni a tyúkszarosnak, de valamiért mindig pont addig hagyta, hogy megpróbáljam lebeszélni, amíg lekéste a vonatot, amelyik elé le akarta tenni a nyakát a sínre. Ilyenkor azért mégis elrohant, és várakozott egy darabig az elhagyatott váltóháznál, majd elővett egy gázspray-t, lefújta magát vele, s miután taknya-nyála összefolyt, visszajött az Inszomniába inni. Elégedetten vigyorgott, amikor elkezdtem röhögni rajta, adj egy pézsét basszus, mindjárt kifolyik a szemem. Odajött Pirát is, csóválta a fejét és morgott, hányszor mondtam, hogy nem kell beszarni minden pina miatt? Egyszerűen csak menj haza, feküdj le, s majd az isten megbasz.
